head main hirek

Meghalt Di Stefano

Meghalt Di Stefano

Hétfő reggelre virradóan, 86 éves korában elhunyt minden idők egyik legnagyobb tenoristája, Giuseppe Di Stefano.

Az énekes még 2004 decemberében, kenyai nyaralójában rablótámadás áldozata lett, fizikailag is bántalmazták, ezt követően kómába esett. Pár héttel később magához tért, de azóta sem épült fel teljesen.

Di Stefanót Milánó közeli otthonában, álmában érte a halál. Temetése március 5-én, szerdán lesz Santa Maria Hoe-ben.

 

 

GIUSEPPE DI STEFANO 1921-2008

 

1. rész

 

Giuseppe Di Stefano - közkedvelt nevén "Pippo" - 1921. július 21-én született a szicíliai Catania közelében lévő kis faluban, Motta Sant'Anastasiában.

Eleinte papnak készül, ezt a tervét azonban hamar feladja. Énekelni kezd, 17 évesen pedig már énekversenyt is nyer Milánóban. Kávéházakban, mozikban lép fel, ahol főleg dalokat és slágereket ad elő. Két évet tanul Adriano Tocchio kezei alatt, és tagja lesz a Scala kórusának. 1940-ben a baritonista Luigi Montesanto tanítványa lesz, énekesi tanulmányai azonban a háború miatt félbeszakadnak.

 

 

 

 

Werther (fotó: giuseppedistefano.it)

 

Behívják katonának, de asztmája miatt nem kell ténylegesen katonai szolgálatot teljesítenie. (A legenda szerint a felmentést hangi adottságainak is köszönheti: katonai feljebbvalója közölte vele, hogy Di Stefanónak nem kell az orosz frontra mennie, mert "erre a hangra még szüksége lesz Itáliának".)

 

A német csapatok bevonulását követően Svájcba menekül. Itt, a lausanne-i rádióban, 1944-45-ben részleteket ad elő a Szerelmi bájitalból (Donizetti) és a Köpenyből (Puccini). Lausanne-ban és Zürichben készülnek első lemezfelvételei is, amelyeken olasz és francia áriákat, illetve dalokat énekel. Már ezeken a korai felvételeken is megmutatkoznak azok a képességek, amelyek a későbbi Di Stefanót jellemzik: a kifejezőerő, az elegancia és persze az az összetéveszthetetlen, gyönyörű lírai hang.

 

Milánóba való visszatérését követően folytatja tanulmányait Montesantóval és továbbra is gyakran lép fel kávéházakban, koncerteken, ekkoriban Nino Florio álnéven. Újabb ária- és dalfelvételei is megjelennek.

 

 

 

 

Des Grieux (fotó: giuseppedistefano.it)

 

Di Stefano első operai fellépésére 1946. április 20-án kerül sor Reggio Emiliában, Massenet: Manon c. operájában, Des Grieux szerepében - elsöprő sikerrel. A jóképű fiatal tenor hónapok alatt Olaszország egyik legnépszerűbb tenoristája lesz, sorra lép fel a nagy olasz operaházakban, a következő év elején már Rómában is. Alig egy évvel debütálása után pedig a milánói Scala következik, Pippo itt is Massenet Manonjában mutatkozik be.

 

1948-ban lép fel először a New York-i Metropolitanben, Verdi: Rigoletto c. operájának mantovai hercegeként (amely előadáson Sparafucilét egyébként Székely Mihály énekelte). Ezt követően, öt évadon keresztül ő a MET egyik legnagyobb csillaga.

 

Cilea: Az arles-i lány - "E la solita storia" (1947) (hangfelvétel)

  

 

 

Repertoárján ebben az időben még kizárólag lírai tenor szerepek találhatóak: a mantovai herceg a Rigolettóban, Alfredo a Traviatában (Verdi), Des Grieux a Manonban (Massenet), Nadir a Gyöngyhalászokban (Bizet), Fritz a Fritz barátunkban (Mascagni), Elvino az Alvajáróban (Bellini), Guglielmo a Mignonban (Thomas) és Rodolfo a Bohéméletben (Puccini), melyek közül a mantovai herceg és Rodolfo szerepe a későbbiekben szinte összeforr a nevével. 1949-ben énekli először Nemorinót Donizetti Szerelmi bájitalában (talán soha nem hallottunk még nála jobb Nemorinót), Gounod Faustjának címszerepét, Donizetti: A kegyencnő c. operájában Fernandót, Rossini Sevillai borbélyában Almavivát, és Massenet: Werther c. operájának főszerepét. Massenet operájával kapcsolatban elmondható: Di Stefanónál szenvedélyesebb Werthert nehéz lenne elképzelni.

 

Ezekben az években az USA szinte valamennyi nagy operaházában fellép, olykor kisebb tenor szerepekben is (Verdi: Falstaff, Puccini: Gianni Schicchi, Strauss: A rózsalovag).

 

 

 

 

A mantovai herceg
(fotó: giuseppedistefano.it)

 

1950-ben debütál Donizetti: Lammermoori Lucia c. operájában (Edgardo szerepében), 1951-ben pedig Pinkertonként a Pillangókisasszonyban (Puccini).

 

Ugyanezen év elején, Verdi halálának 50. évfordulóján a Requiem tenor szólóját énekli a Carnegie Hallban, Arturo Toscanini vezényletével. (Toscanini maga választotta ki Di Stefanót, jóllehet, korábban több, nála akkor még jóval híresebb tenor neve is felmerült.)

 

Az Egyesült Államok mellett Di Stefano ezekben az években meghódítja Mexikót és Brazíliát is. Különösen Mexikóban válik elsőszámú kedvenccé, már 1948-tól kezdve, azaz jóval a Maria Callas-szal közös legendás 1952-es fellépések előtt. Az 1949-es mexikói évadot a világhírű mezzoszopránnal, Giulietta Simionatóval (a továbbiakban sokszor lépnek fel együtt) és barátjával, a nagy olasz basszista Cesare Siepivel énekli végig (szerencsére több mexikói felvétel is fennmaradt).

 

Di Stefano hangja rendkívüli szépségű lírai tenor hang volt. Elsősorban bársonyos, meleg hangszínét, egyedülálló pianóit és pianissimóit szokás kiemelni, valamint színészi képességeit, kifejezőerejét és tiszta szövegmondását (minden szó, amit énekel, pontosan érthető). A hang azonban a középső regiszterben kifejezetten baritonális színezetű volt, nagy vivőerővel rendelkezett, ráadásul Di Stefanót igazi "olasz temperamentum" jellemezte. Ez utóbbiaknak köszönhetően rendkívül meggyőző volt az ún. "spinto" és drámai operaszerepekben is. (Sokak szerint ez lehetett az egyik ok, amiért hangja idő előtt tönkrement. A másik ok a sajátos énektechnika lehetett: a nyitott, "természetes" éneklés, de ezekről majd később).

 

Schubert: Serenata (részlet a "La cobarde" c. filmből, 1952; a legkorábbi filmfelvétel Di Stefanóval)

  

 

 

A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején azonban Di Stefano hangja még teljes fényében tündököl. A fent említett tulajdonságokon túl a hangot elképesztő magasságok is jellemezik (könnyed, szárnyaló magas C-k, sőt, annál följebb is...). Gounod: Faust c. operájának tenor áriájában ("Salut, demeure chaste e pure") a kitartott magas C-n egy alkalommal diminuendót énekel (azaz fokozatosan elhalkítja a hangját), egészen a lehellet finom pianissimóig. A felvétel (élő felvétel!) szerencsére fennmaradt és számos Di Stefano válogatáson meghallgatható.

 

Teljes operafelvételeket stúdióban még nem készítenek vele (bár 1951-ben részleteket vesznek fel a Bohéméletből, partnerei: Licia Albanese és Leonard Warren).

 

Di Stefano 1951-ben találkozik először Maria Callas-szal Sao Pauloban, a Traviatában. A következő néhány évben állandó színpadi partnerekké válnak, minden idők egyik leghíresebb operaénekesi kettősét alkotva ezzel. A ma már etalonnak számító stúdió felvételek (pl. Tosca 1953, Rigoletto 1955, Bohémélet 1956 stb.) mellett szerencsére számos legendássá vált élő felvétel is ránk maradt kettejükkel. Ezek közül is kiemelkednek az 1952-es mexikói felvételek, ahol öt operát énekelnek együtt (Bellini: A puritánok, Donizetti: Lammermoori Lucia, Verdi: Traviata és Rigoletto, valamint Puccini: Tosca). Ezek a felvételek - a rossz hangminőség ellenére - lenyűgöző példái annak, mit jelentett az opera 50 évvel ezelőtt. Szinte forr a színpad, amit csak fokoz a hangi bravúrokra már-már eksztatikusan reagáló mexikói közönség lelkesedése.

 

 

 

 

Di Stefano és Callas

 

1952-ben Di Stefano szakít a Metropolitannel (pontosabban Rudolf Bing, a MET akkori igazgatója szakít vele, szerződésszegéssel vádolva őt). Kétségtelen, hogy Di Stefano igen szertelen természet volt, szerepeinek szövegét sem mindig tanulta meg pontosan (a színpadon gyakran improvizált), és sokszor a próbákon sem jelent meg, a rendezők, a karmesterek és énekes partnerei legnagyobb megrökönyödésére. Ettől függetlenül Di Stefano kollégái körében is népszerű volt, az őt ismerők közvetlen, barátságos, mindig nagyon elegáns, kitűnő humorú és intelligens emberként szokták jellemezni.

 

Az 1952-es év azonban más szempontból is változást hoz. A lírai szerepek mellé drámaibb szerepek is Di Stefano repertoárjára kerülnek: ebben az évben debütál a Toscában és Ponchielli: Gioconda c. operájában (ezeken túl új szerep még a "hanggyilkos" Puritánok is).

 

Di Stefano visszatér a milánói Scalába (más olasz operaházakban az előző évadokban is énekelt, de itt nem). A következő években a Scala ünnepelt tenorja lesz. (Komoly vetélytársakkal persze, de hát akkoriban nem volt hiány nagy tenorokban: Mario Del Monaco, Franco Corelli, Mario Filippeschi, hogy csak néhányat említsünk, de még Beniamino Gigli is csak 1955-ben vonult vissza végleg.)

 

Mindeközben nem marad hűtlen a dalénekléshez sem, amelynek mestere volt; saját elmondása szerint talán egyetlen olasz operaénekes sem adott elő annyi dalt, mint ő.

 

1953-ban készülnek első teljes operafelvételei: a Lammermoori Lucia, a Puritánok, Mascagni: Parasztbecsület (mindhárom Tullio Serafin vezényletével) és a Tosca (ezen Victor De Sabata vezényel). Valamennyi felvételen Maria Callas a partnere, a Lammermoori Lucián és a Toscán pedig már együtt hallható a legendás trió is: Callas, Di Stefano és Tito Gobbi.

 

 

 

 

Cavaradossi (fotó: giuseppedistefano.it)

 

1954-ben Di Stefano három lemezt készít: a Leoncavallo: Bajazzókat (ismét Callas-szal, Gobbival, és Serafin vezényletével), Verdi Requiemjét (partnerei: Elisabeth Schwarzkopf, Oralia Dominguez és Cesare Siepi, vezényel De Sabata) és Puccini: Pillangókisasszony című operáját (Victoria De Los Angeles és Gobbi mellett, Gianandrea Gavazzeni vezényletével). Ugyanebben az évben színpadon három új operát énekel: a Parasztbecsületet, Boito: Mefistofele c. operáját és - meglepő módon, de állítólag meglepően jól - az Anyegint (Csajkovszkij).

 

Di Stefano a csúcsra ért, de talán ez az utolsó év, amikor hangja még a régi. A következő évben történik valami (hogy mi, azt máig sem tudjuk pontosan), aminek köszönhetően hangja rohamos mértékben romlani kezd. Még éveken át sikert sikerre halmoz - immár drámai szerepeiben is -, mégis, az ötvenes évek végére egyértelművé kezd válni, hogy régi hangját már soha többé nem fogja visszanyerni.

 

(folytatás következik)


Csák Balázs