Harmadik rész
A hatvanas évek közepén Di Stefano számára már nem nagyon marad más lehetőség, mint visszavonulni.
Ezt megelőzően azonban Pippo még magasabbra teszi a lécet. Az egész olasz operairodalom legsúlyosabb tenorszerepét énekli el: Verdi Otellóját. Az előadásra Pasadenában kerül sor, Jagót Tito Gobbi énekli és ő is rendezi a darabot. Ebben a szerepben persze Di Stefano nem alkothatott maradandót, lirico-spinto hangja alkalmatlan Otello szólamának eléneklésére. Gobbi visszaemlékezése szerint Di Stefano az egyik szünetben közölte is vele, hogy képtelen folytatni az előadást. Végül folytatta, és a felvétel alapján annyit azért elmondhatunk: hallottunk már rosszabb Otellót is.
Ez azonban már tényleg a vég kezdete. Di Stefano nem sokkal később (talán kissé megmosolyogtató módon) bejelenti: elege van az opera elüzletiesedett világából és ezentúl operetteket fog énekelni. Hamarosan fel is lép Lehár: A mosoly országa című operettjében, óriási sikerrel. (Az operett szerepek eléneklése nem jelent számára technikai nehézséget.)
Nem sokáig bírja azonban opera nélkül, 1967 elején váratlanul fellép a Scalában Monteverdi: Poppea megkoronázása című operájában. Ez az egyetlen barokk opera, amit pályafutás során énekelt (az előadás inkább érdekességnek tekinthető).
A Scala színpadán látható a Szerelmi bájitalban is, amelyben még mindig utolérhetetlen.
Alkalmankénti fellépésektől eltekintve azonban a következő néhány évben már csak ritkán énekel operát, inkább dalesteket ad - ebben a műfajban még mindig lenyűgözi a közönséget.
1968-ban Britten: Koldusoperájában hallható egy rádióközvetítésen.
Új operett szerepei: 1969-ben Lehár: A víg özvegy és a Cárevics című műveiben lép fel, 1971-ben Offenbach: Orfeusz az alvilágban című darabjában. (A Mosoly országa és a Cárevics egyes részleteit lemezre is veszik.)
1971-ben és 1972-ben - meglepő módon - ismét fellép a Scalában, összesen három előadás erejéig (a Carmenben és a Bohéméletben).
1972-ben Rómában még Bajazzókat énekel, majd tényleg abbahagyja.
Újra találkozik Maria Callas-szal. A régi barátságból szerelem lesz és elhatározzák: közösen készítenek egy lemezt, amin duetteket énekelnek. Callas 1965-ben énekelt utoljára színpadon, hangja teljesen tönkrement, a duett-albumot nem is adják ki.
Közösen rendeznek egy Szicíliai vecsernye (Verdi) előadást (ők maguk nem énekelnek), majd elhatározzák, hogy koncertkörútra indulnak
Sokan leírták már: ennek a turnénak nem szabadott volna létrejönnie. Callas már csak árnyéka korábbi önmagának, csakúgy, mint Di Stefano.
Mégis: valahogy inkább Callas kelt ezeken a felvételeken tragikus benyomást, Di Stefano előadásait még most is életöröm és derű hatja át.
Másfél éven át járják a világot, általában ugyanazokat az áriákat, dalokat és duetteket adják elő. A közönség ünnepli őket, de a lelkesedés persze elsősorban a két legendának szól.
1974-ben Di Stefano váratlanul fellép egy Szerelmi bájital előadáson Chieti-ben.
Súlyos tragédia éri: lánya betegségben meghal.
1975-ben egyik legnagyobb csodálója, a világhírű szoprán, Montserrat Caballé rábeszélésére együtt lépnek fel a Toscában, Yokohamában. Ez az utolsó alkalom, hogy Di Stefano egy opera főszerepében színpadon látható (pedig még mindig csak 54 éves!).
Továbbra is ad koncerteket, majd 1978-ban megint színpadon van: a Cárevicsben és a Mosoly országában is fellép (többek között Mexikóban is, ahol még mindig ő az egyik első számú kedvenc).
1980-ban Mozart: A színigazgató című operájában tűnik fel egy angliai TV-felvételen.
Az 1980-as években számos koncertet ad, ezeken többnyire dalokat énekel - rajongói legnagyobb gyönyörűségére.
1988-ban (67 évesen) meglepetésre ismét új szerepben láthatja a közönség: J. Strauss: Egy éj Velencében című operettjében lép fel Mörbischben.
Lemezkiadót alapít (számos régi élő operafelvételt ad ki CD-n, nem csak sajátjait, de pályatársaiét is).
1992-ben pedig - 70 évesen - Di Stefano megint operaszínpadon van! A római Terme di Caracallában lép fel a Turandotban - természetesen nem Calaf, hanem az öreg Altoum császár szerepében.
Jóval túl a hetvenen is fellép még egy-egy koncerten, valamint televízióműsorokban, népszerűsége haláláig töretlen marad.
*
Di Stefano után már nem lehetett ugyanúgy operát énekelni, mint előtte. Énekmódjában nyoma sem volt már azoknak a modorosságoknak, amelyek - mai füllel legalábbis - számos nagy elődjét még jellemezték, például Beniamino Giglit.
Ahogyan Di Stefano (és Callas) énekelt, több tekintetben megváltoztatta az operajátszást. Előadásmódjukban sokkal inkább előtérbe helyezték a szöveget, a drámát, mint elődeik (Di Stefano éneklése "modern" volt - ahogyan Pavarotti fogalmazott). Vagy mint maga Pippo mondta: ideális esetben a nézőnek tulajdonképpen észre sem szabadna vennie, hogy ő énekel.
*
Arról, hogy mi történt Di Stefano hangjával, megoszlanak a vélemények. Általában három okot szoktak felhozni.
Egyrészt helytelen szerepválasztását, azaz az ő lírai hangjának nem való drámai tenor szerepek eléneklését.
Másrészt helytelen énektechnikáját. "Nyitottan" énekelt, még a legmagasabb lágéban is. Veleszületetten csodálatos hangszínének köszönhetően ezt megtehette, éneklése ezáltal természetesebb volt, maníroktól mentes, szövegmondása mindig pontosan érthető. Az első években ez nem is jelentett gondot, később azonban egyre inkább. Mindehhez hozzájárult még, hogy az 50-es évek elejétől tudatosan is sötétíteni kezdte a hangját, még a legmagasabb hangokon is, valószínűleg ezzel is túlerőltetve magát.
Harmadik okként szokták megemlíteni életmódját. Igazi bohém volt, szeretett éjszakázni, ráadásul dohányzott is. Sohasem tagadta, hogy szereti élvezni az életet, és hogy az éneklés csak egyike azoknak a dolgoknak, amelyek fontosak számára.
(Egy alkalommal Di Stefano ugyanabban a szállodában lakott pályatársával, Mario Del Monacoval, a legendás hőstenorral. Del Monaco gyakran kérte Di Stefanót: éljen egészségesen, hagyjon fel kicsapongó életmódjával. Igencsak megörült ezért, amikor reggel hétkor tornázni indult és összetalálkozott Di Stefanóval, akinek rögtön gratulált is, amiért az megfogadni látszott az egészséges életmódra vonatkozó tanácsokat. Annál nagyobb volt a megrökönyödése, amikor Pippo közölte vele: ő nem most kelt, hanem most indul lefeküdni...)
Maga Di Stefano az énektechnikájára vonatkozó, fent említett "vádakkal" kapcsolatban egészen más véleményen volt. Technikája szerinte helyes volt, szerepválasztása is (úgy vélte, hogy egy igazán jó tenornak bármilyen szerepet el kell tudnia énekelni). Énektanítást, mesterkurzusokat egyébként soha nem vállalt - szerinte az éneklést nem igazán lehet tanítani, mert akinek megvannak a hangi adottságai, előbb-utóbb magától rátalál a helyes útra.
Mondott azonban mást is. Szerinte az 1950-es évek közepén allergiás lett, amit a szőnyegekben található szintetikus szálak okoztak. Mások szerint asztmája is kiújult. Az mindenesetre feltűnő, hogy pianói még késői felvételein is tökéletesek, azaz könnyen lehet, hogy nem is a hangja ment el, inkább a tüdeje nem bírta a megterhelést.
Az allergiára vonatkozó megjegyzéstől eltekintve azonban Di Stefano szerette a kérdést inkább megkerülni. Több alkalommal pedig egyenesen azt állította, hogy késői éveiben sokkal jobban énekelt, mint pályafutása elején. Ezzel persze kevesen értenének egyet. Előadásmódja az évek előrehaladtával nyilván érettebb lett, de az "igazi" Di Stefano a közönség számára az volt, aki a 40-es évek végén és az ötvenes évek első felében és közepén énekelt.
*
2004-ben Di Stefanót és feleségét kenyai nyaralójukban máig ismeretlenek megtámadták és kirabolták. A 83 éves Pippót - aki védekezni próbált - megütötték, egy hétig kómában feküdt. Magához tért, de többé már nem épült fel teljesen.
Méltatlan és szomorú befejezés annak az embernek, aki annyira szeretett élni és annyi örömteli pillanatot szerzett a közönségének.
Egy felvétel az 1970-es évekből: az olasz dalokat Di Stefano még ekkor is képes volt ilyen színvonalon elénekelni (az utolsó versszak pianissimói pedig utánozhatatlanok)
A 20. századi operajátszás egyik legnagyobbja ment el, szerencsére tekintélyes mennyiségű hangfelvételt hagyva ránk.
Nagyon sok embertől hallottam, olvastam már, hogy Di Stefano volt az, aki megszerettette velük az operát (ilyenkor általában az 1953-as Toscára vagy az 1955-ös Rigolettóra szoktak utalni).
Generációk fogják még az operát általa megszeretni.
DISZKOGRÁFIA
A legteljesebb diszkográfia (és Di Stefano fellépéseinek kronológiája) az alábbi honlapon található: http://www.frankhamilton.org