head main hirek

Mr. Punch, a gyilkos csodálatos kalandjai

Mr. Punch, a gyilkos csodálatos kalandjai

Birtwistle „Punch és Judy” című operája az Armel Operafesztiválon. Kritika.

Az Armel Operafesztivál keretében először láthattuk Magyarországon Harrison Birtwistle Punch és Judy című operáját. A Neue Oper Wien által bemutatott előadás nem csak a zsűri „Legjobb produkció” díját, de a német-francia Arte csatornán leadott szavazatok alapján a Közönségdíjat is elnyerte.

*

 

Punch és Judy

Punch és felesége, Judy népszerű bábfigurák Angliában, hasonló státuszt töltenek be, mint a Kasperltheater műfaja Ausztriában. Punch az olasz commedia dell'arte figurából, Pulcinellából eredeztethető (magyar megfelelőjeként pedig Vitéz Lászlót, illetve Paprika Jancsit említhetnénk).

Ezek a bábfigurák hagyományosan rövid jeleneteket adnak elő, amelyek meglehetősen nyers és naiv konfliktusokba torkollnak. Nem szokatlan bennük az erőszak sem - persze, mindez humoros formában történik.

 

 

Előzmények és fogadtatás

Sir Harrison Birtwistle operaváltozatát 1968-ban mutatták be az Aldeburgh Fesztiválon, meglehetősen botrányos körülmények között. A bemutatón jelenlévő Benjamin Britten zeneszerező előadás közben haza is ment, ahogy sokan mások is, csakúgy, mint a közönség egy része most, a magyarországi bemutatón. Utóbbiak azonban valószínűleg nem ugyanabból az okból hagyták ott az előadást. Az ősbemutatón a felháborodást az erőszak túlságosan naturalisztikus módon történő ábrázolása okozta, ami azonban ma már eléggé érthetetlennek tűnik. 1968 óta persze nagyot változott a világ, és a médiából áradó erőszakhoz szokott közönség ma aligha találja a darabbeli agressziót elviselhetetlennek. A budapesti előadásról távozókat vélhetően inkább a mű zeneileg kétségkívül nehezen befogadható volta és hosszúsága késztethette távozásra.

Birtwistle a Punch és Judy-val - első operájával - vált Angliában igazán ismertté és elismertté. Repertoár-darab persze jellegénél fogva soha nem lett a műből, de ennyi idő távlatából azért elmondhatjuk: az opera kiállta az idők próbáját. Időnként előveszik, az elmúlt fél évben, a budapesti produkció előtt a bécsi és a pozsonyi közönség is láthatta, azzal párhuzamosan pedig Berlinben egy másik rendezésben is bemutatták a darabot. Bár a Punch és Judy - sok más modern operához hasonlóan - olyan mű, amit nem elég hallgatni, látni is kell, érdemes felhívni a figyelmet az ősbemutató karmestere, David Atherton által vezényelt stúdiófelvételre is (tudomásom szerint ez az egy stúdiófelvétel készült a műből).

Egy modern, nehezen értelmezhető, avantgárd horror-opera, atonális zenével. „18 év alattiaknak és felettieknek nem ajánlott” - viccelhetnénk, de ez nagyon igazságtalan lenne. Fogalmazhatunk óvatosabban is, ahogyan azt műkedvelő barátom tette cizellált iróniájával az előadást követően: „Ebben a műben a »grand guignol« irritáló képisége az underground polgárpukkasztó hallgathatatlanságával veszélyes gyúelegyet alkot.”

Csakugyan nem egyszerű az opera befogadása, pedig érdemes vele foglalkozni, mert a maga módján remekműről van szó.

 

 

 PunchandJudy jav
Punch, a baba és a táncosnő

A cselekmény

Maga a cselekmény nem éppen bonyolult. Punch úr imád gyilkolni: előbb kisbabáját, majd feleségét öli meg, de mindenki mást is, aki az útjába akad. Közben folyamatosan utazik, hogy meghódítsa szerelme, Pretty Polly szívét, de mindhiába. Egy éjjel rémálmok kezdik gyötörni. „Kísérteties alakok emelkednek ki a tintafekete, földalatti forrásból”, és ki akarják őt végezni. Lelkiismeretfurdalása lesz, a lidérces álmot pedig meghökkentő happy end követi: Punch, „eme bátor vitéz”végül elnyeri az imádott Pretty Polly kezét.

 

 

Interpretációk

Abszurd történet. Nyilván nem is kell az eseményeket szó szerint venni, egy szimbolikus értelmű, erősen stilizált műről van szó. Úgyhogy lépjünk is egyet hátra, távolabbról tekintve rá a darabra, annál is inkább, mert a zeneszerzőnek és a szövegírónak is ez volt velünk a szándéka.

Amely szándék már abból is nyilvánvaló, hogy a szereplők bábfigurák (hús-vér szereplők játszanak, de bábnak maszkírozva). Éppen ezért a már emlegetett erőszak is csak félig vehető komolyan. Kétségtelen, hogy van itt gyerekgyilkosság, késelés, akasztás, és még sok minden más, de ezeket a szerzők eltúlozva, karikírozva ábrázolják. Az, hogy Punch altatódalt énekel a kisbabájának, majd hirtelen tűzbe dobja őt, annyira bizarr, hogy - ha nem is nevetünk rajta - azért felháborodnunk sem kell. Ez amúgy is álszent dolog lenne, hiszen semmi olyan nem történik a darabban, ami az életben ne történhetne meg, és a mű stilizált módon történő prezentálásával a szerző még meg is kímél bennünket attól, hogy az „élet sötét oldalát” valóban naturalisztikusan ábrázolt jelenetekben kelljen szemlélnünk. (Az azonban mindenképpen érdekes, hogy 1968-ban mennyire más volt a közönség reakciója. Egyesek szerint egyébként a vietnámi háború és a nukleáris háború általi fenyegetettség is befolyásolhatta a mű születését - nekem ez belemagyarázásnak tűnik.)

A bábok szerepeltetésével a szerző elidegenít bennünket a szereplőktől és a színpadon zajló eseményektől; itt minden idézőjelbe kerül. Az egyes karakterek csak eszközök a mögöttes tartalom tolmácsolásához; tébolyult, kretén figurák, szörnyek, akikkel egy pillanatig sem tudunk azonosulni, vagy legalább együttérezni. Maguk a gyilkosságok is inkább jelképes rituálék, a halott szereplők lemészárlásukat követően is újra meg újra felbukkannak.

A sorozatgyilkos Punch azonban nem csak ölni tud. A „gonoszság virtuózának” (idézet a szövegkönyvből) van egy másik énje is, és ez az, ami közelebb vihet bennünket a mű megértéséhez. Punch a darab végén jó útra tér, sőt, megdicsőül, elnyeri Pretty Polly kezét, pedig addigi életviteléért aligha kellene őt „megjutalmazni”. Meglehetősen logikátlan ez a befejezés, de nyilvánvaló, hogy a finálét is szimbolikusan kell értelmeznünk. Punch ugyanis kettős személyiség. Elvetemült, degenerált gyilkos, aki ugyanakkor egész életében a tiszta szerelmet keresi. „Ég és Föld között lebegve Punch kelet felé utazik az örök ártatlanság földjére.” – meséli Choregos, a narrátor.Ez a „morális utazás” ábrázolja a „jó Punch”-ot, az őrült gyilkosságok sorozata pedig a „rossz Punch”-ot. Az imádott Pretty Polly egymás után utasítja őt vissza, az ideális világot és a szerelmet fáradhatatlanul kereső, sorozatosan kudarcot valló, megalázott Punch legalább annyira „áldozat” is, mint gyilkos. „Sírj, én Punch-om. Sírj, sírd ki magadból mérhetetlen mély, leírhatatlan bánatod.” - vigasztalja őt Choregos. A finálé egy lehetséges befejezés a „jó Punch” szemszögéből, miközben végig szembesülünk a „mindannyiunkban ott lakozó gyilkossal” is. Mindkettő lehetséges, mindkettő bekövetkezhet. Ez a kettősség jellemzi a darabot, persze szélsőséges módon illusztrálva, amelynek - és az elidegenítés már említett eszközeinek - köszönhetően az irónia és a humor is sajátja ennek a tragikus bohózatnak.  

 

PunchandJudy 5 
Punch és Pretty Polly

A darab műfaja

Tragikus bohózat? Már maga a műfaji meghatározás sem könnyű. A Punch és Judy sajátos burleszk, paródia, egyben tragédia, amelyben a vásári komédiától a japán No színház elemein keresztül a modern filmes utalásokig nagyon sok minden felbukkan. A szerzők, Birtwistle és a szövegíró Pruslin saját definíciója szerint a darab tényleg „tragikus komédia vagy komikus tragédia”. Mindkettő egyszerre, hiszen véres dráma, ugyanakkor groteszk vígjáték, amely kettősség a mű során sajátos feszültséget teremt. Nem is igazán opera ez, hanem valamilyen határterülete a műfajnak, különleges zenés színház. De ha opera, akkor is inkább „opera az operáról”. Merthogy nem csak a cselekményt, magát a műfajt is bizonyos távolságból szemléli. Az antik utalásokkal (pl. a „kar” szerepeltetése) a színházi műfaj kezdeteihez nyúlnak vissza a szerzők, zeneileg pedig Birtwistle röviden áttekinti az európai opera konvencióit is.

 

 

A mű zenéje

A barokk toccata és korál mellett „passió ária” is szerepel a partitúrában, de hallhatunk szerenádot, recitativót, prelűdöt, és gebrauchmusik-ot is (utóbbi jelentése: „használati zene”; tulajdonképpen kísérőzene, egyszerű dallamokkal). A „szépséges” Pretty Polly pedig egymondatos rapszódiákat énekel. A gondosan megszerkesztett, aprólékosan kidolgozott miniatűr kompozíciók érdekes zenetörténeti ívet alkotnak. Első hallásra azonban nem mindig nyilvánvalóak, hiszen a szerző gyakran elrejtve, csak jelzésszerűen komponálta bele őket a zenébe. A partitúra több tucat rövid kis egységből épül fel, és a gyakran csak egy-egy szólóhangszeren megszólaló rövid akkordok, dallam-töredékek egy erősen minimalizált hangzásvilágot eredményeznek (végig egy kis létszámú zenekar játszik). A dúsabb zenekari hangzáshoz szokott fül számára ez a szellős kompozíció igencsak szokatlan. (Nem zenészeknek legalábbis a hegedűk szólamai olykor „cincogásnak” tűnnek, az amúgy igen változatos ütős szólamok pedig „püfölésként” hatnak.)

Persze, sokkal nyilvánvalóbb utalásokkal is találkozunk. A Prológ és az Epilógus szövege a Bajazzókat idézi fel bennünk, míg a Punch által (majd neki) feltett három kérdés, valamint a hirtelen (és nehezen indokolhatóan) bekövetkező boldog vég pedig egy Turandot-paródiaként is értelmezhető. Gépies mozgása és koloratúrái alapján Pretty Polly a Hoffmann meséi Olympiájának karikatúrája is lehet, de biztosan volt olyan, akinek a Varázsfuvola Éj királynőjét juttatta eszébe.

A zenekarban és az énekeseknél is jellemzőek a gyakori ismétlések, visszatérő motívumok, illetve ezek variációi. Tulajdonképpen az egész mű erre épül, talán nincs is olyan része a darabnak, ami ne ismétlődne.

A lírai Punch jeleneteiben - a „csúnya” zenék kontrasztjaként - megkapóan szép, melodikus dallamok is elhangzanak, Punch visszatérő, kabaré kupléra emlékeztető strófája („Right toll-de-riddle doll”) pedig egyenesen fülbemászó.

Nehéz zene, mégis „fogyasztható”. Walter Kobéra karmester az előadást követően ennek egyik magyarázataként elmondta nekem, hogy a zeneszerző ügyes kompozíciós technikájának köszönhetően a Punch és Judy hangzásvilága tonálisnak tűnik, de ez megtévesztő, valójában atonális („hangnemek nélküli”) zenét hallunk. Ő hívta fel a figyelmemet arra is, hogy a feszes ritmusokat olykor aleatórikus részek váltják (az aleatória a zenében véletlenszerűséget, rögtönzést jelent). A zenészek számára további kihívás a „Szópárbaj” alatt megszólaló muzsika precíz előadása: itt ugyanis a zenekar kettéválik, és mindkét „rész-zenekar” egészen mást kell, hogy játsszon. Walter Kobéra megemlítette még, hogy a partitúrában megtalálható a - Bach nevére utaló, számos zeneszerző által felhasznált - B-A-C-H hangsor is.

Nem könnyű zene, sokkoló téma, a darab mégis élvezetes. Az est utolsó harmadára, az egyes tételek, zenei részek sokadik ismétlésekor azonban a néző már elfárad (közel két óra, egyetlen felvonásban!). A játékidő erőteljes meghúzása az élményt nagymértékben fokozta volna, hiszen az egyre inkább feszengő, bár hősiesen kitartó közönség számára nem a látvány vagy az atonális zene, hanem a hosszadalmas előadásmódban megjelenő monotónia volt a legnagyobb próbatétel.

 

 

PunchandJudy 8
Punch

Az énekesek

A produkcióra kiválasztott énekesek a mű által támasztott magas szintű zenei és színészi követelményeknek minden tekintetben megfeleltek. Pedig igencsak megnehezíti a dolgukat a számos, operaénekeseknek szokatlan hangeffekt - torzított hang, üvöltés -, extrém mértékű hangközbeli ugrás, váratlan hangszínváltás és a dallamíveket gyakran megtörő énekbeszéd.

A versenyszerepben - Punch szerepében - fellépő Richard Rittelmann kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Punch szinte végig jelen van a színpadon, ami már önmagában is komoly állóképességet igényel. A démoni őrültet, a degenerált sorozatgyilkost és a szomorúan vágyakozó szerelmest egyaránt jó színpadi érzékkel megjelenítő svájci-magyar baritonista vokális szempontból is nívós teljesítményt nyújtott. Az említett, rendhagyó énektechnikai eszközök alkalmazása mellett a líraibb, ária-szerű jeleneteiben nyilvánvalóvá tette, hogy komoly hangmatéria birtokosa, aki egy bel canto operában ugyanúgy megállja a helyét, mint ebben a speciális elvárásokat támasztó kortárs műben. (A Richard Rittelmannal készített interjúnkat itt olvashatja: „Soha ennyi ideig nem próbáltam…”)

Bár Punch az egyik címszereplő, komoly „vetélytársat” kapott: Choregos, a „mesélő” ugyanis szintén jelentős szerep, ráadásul ő is bariton. Elbeszélő jellegű „Proklamációi” mellett Choregos aktív közreműködője a színpadon zajló eseményeknek is. A szerepet éneklő Till Von Orlowsky kitűnő választás volt, erős, kifejező hangjával karakteresen, magabiztosan formálta meg a narrátort, és ő alakította Jack Ketch rövidebb szerepét is. (Choregos egyébként beszédes név: a choregos-ok gazdag polgárok volt az ókori Görögországban, egyfajta művészeti mecénások, támogatók).

Pretty Polly szólama is kivételes képességű énekesnőt kíván (az Armel Operaverseny második fordulójában még ezt is versenyszerepként írták ki, de végül nem találtak rá megfelelő énekesnőt). Az extrém magasságokat megkövetelő koloratúr-őrületet lenyűgöző könnyedséggel, és kellően egzaltáltan adta elő Jennifer Yoon, aki szintén kettős szerepben lépett fel, mivel ő alakította a Boszorkányt is.

A „Doktor” és az „Ügyvéd” szürreális tenor illetve basszus buffo szerepeit humorral, markánsan formálta meg, és precízen énekelte Johannes Schwendinger és Lorin Wey.

Szintén meggyőzően alakította Judy olykor mélabús, máskor inkább komikus szerepét Manuela Leonhartsberger mezzoszoprán, aki egyben Jósnőként is színpadra lépett.

A szólisták alkották (különböző felállásokban) a kart is. Szépen szólaltatták meg az „Időjárás-jelentés”-ek gyönyörű disszonáns tételeit, a „Fekete esküvő” című jelenetben elhangzó Regiszter-dal („Összetört koponya! Véres arc!...”) gyors ritmusait pedig koncentráltan, pontosan énekelték, csakúgy, mint a Koronázási-jelenetben a - klozeten üldögélő - Punchot éljenző „tömeg” kórustételeit.

A színes műfaji palettából a „balett” sem maradt ki. A darab néma szereplőjeként fellépő táncosnő, Evamaria Mayer végig jelen volt a színpadon. Az eseményeket többnyire groteszk mozdulatokkal kísérő kopasz, erotikus domina-bohócnő figurája nagymértékben színesítette a látványt.

 

PunchandJudy 13
Choregos

A libretto

Külön kell szólni a Punch és Judy szövegkönyvéről is. A Londonban élő amerikai zongorista és író Stephen Pruslin librettóját sokan az elmúlt század egyik legjobb opera szövegkönyveként tartják számon. A gondosan megszerkesztett és felépített, szójátékokkal és szellemes rímekkel teletűzdelt szöveg olvasása a zene nélkül is élményszámba megy.

Az egyes jelenetek további al- és al-al-jelenetekre vannak osztva, valamennyinek külön címe is van, például: „Altatódal”, „Pretty Polly első keresése”, „Második utazó zene”; „Fohász”; „Melodráma”, „Dithürambosz” (utóbbi egy ókori görög költészeti és zenei műfaj, kar-dal). A bugyuta kis gyerekverset („Táncos baba, peluska...” - Punch altatódala) veretes szövegek váltják („Punch, a fájdalom főpapja felszenteli az önteltség oltárát és a büszkeség szószékét a gyilkosság szent áldozatához.” – meséli Choregos). De a librettóban megannyi finom megoldás is el van rejtve, ami a mondatokra, mondatrészekre felszabdalt feliratokat olvasva nem tűnik fel. A kórus első „Passió korál”-jában például a hétsoros versszak minden sora egyre rövidebb (az utolsó már csak egyetlen szó), Punch fogyatkozó reményeit érzékeltetendő. A mű végén, a harmadik „Passió korál”-ban viszont éppen fordítva: itt már egy optimista Punch áll a színpadon, és a sorok egyre hosszabbak. (Az egyes mondatok kezdőbetűi pedig mellesleg még alliterálnak is.)

 

PunchandJudy 16
Pretty Polly és Punch

A rendezés

A rendező, Leonard Prinsloo kitűnő munkát végzett. A színpadkép (szándékoltan) lehangoló: szürke, rideg, mocskos falak, ócska kacatok, alvilági környezet. Rikító, ízléstelen öltözékek, kifestett arcok, groteszk bohóc-jelmezek. Itt minden és mindenki csúnya, taszító és végtelenül ripacs. Punch punk-frizurás fenegyerek (pólóján egy festett „P” betű), Judy lábai hájasra tömve, a bőrmellényes Choregos hatalmas cilindert visel, a „Doktor” és az „Ügyvéd” kórházi ápoltnak tűnnek, egyikük homlokán legalább hat darab ósdi (motoros?) szemüveg. Ők és Judy később idétlen, órmótlan nyuszi- és medvebundában, illetve szánalmasan összefércelt krokodil-jelmezben jelennek meg. Pretty Polly egy émelyítően cukrozott Barbie baba-díva, csizmában, miniszoknyában, szőke-rózsaszín hajjal, kislány frizurával érkezik, szeme vastagon kifestve feketére (díszlet és jelmez: Monika Biegler).

A rendező durva eszközöktől sem riad vissza: Punch a babája használt pelenkáját nyalogatja, a táncosnő pedig, ez a perverz külsejű artista-Colombina még a halott Choregos-szal is meghágatja magát. (Merthogy egy ízben a narrátor is kínok kínjával hal meg. „Choregos-om feszes, fájó feszítésben, egy véres, violens violán.” - tudósít a már feltámadt Judy…) Undorító, észbontó, de mégis inkább komikus, mint felháborító. (Na jó, tizenhat éven aluliaknak tényleg nem ajánlott.)

A vizuális elemek közül a színpad két oldalán elhelyezett kis monitorokat fölöslegesnek éreztem, annál inkább hatásosak voltak a hátsó falban kivágott embernagyságú körben felvillanó riasztó fotók (halott csecsemő, a rémisztően vicsorgó Pretty Polly stb.). Az egyhangú szürkeséget viszont látványosan oldotta a gyakran színes fényekbe boruló színpad. (Utazásai során Punch különböző tájakra érkezik: a zöld Keletre, a vörös Nyugatra, a fekete Északra, és a kék-fehér Délre.)

Alkalmam volt megtekinteni a bécsi előadás DVD-felvételét is, ott azonban egy jóval kisebb színházban mutatták be a művet. Az Erkel Színház színpada egyértelműen túl nagynak bizonyult, így egy erőltetetten leszűkített térben, szinte „dobozban” zajlottak az események. Ez a bizonyára kényszer szülte megoldás kevéssé bizonyult szerencsésnek, jóllehet, az előadás előrehaladtával egyre kevésbé tűnt fel.

*

Az elsősorban huszadik századi és kortárs darabokat bemutató Armel Operafesztivál kitűnő alkalom volt arra, hogy Punch és Judy-t, ezt a ritkán látható brit avantgárd operát itthon is bemutassák. Egyhamar biztosan nem látjuk újra.

Az Operaház, az Erkel Színház - és az operákat is játszó vidéki színházak mellett - mindenesetre nagyon jó lenne Budapesten egy kis színház, ami csak modern operákat játszik.

Csák Balázs

 

fotók: Kállai-Tóth Anett

További képek:

PunchandJudy 2
A táncosnő

 

 

PunchandJudy 3
Punch és Judy

 

 

PunchandJudy 4
Az Ügyvéd, Judy, a táncosnő, Choregos és a Doktor

 

 

PunchandJudy 6
Choregos, Punch és a Doktor

 

 

PunchandJudy 7
Pretty Polly

 

 

PunchandJudy 9
Choregos és Punch

 

 

PunchandJudy 10
Judy, az Ügyvéd és a Doktor

 

 

PunchandJudy 11
Punch, Choregos és a táncosnő

 

 

PunchandJudy 12
Choregos és a Kar

 

 

PunchandJudy 14
A Boszorkány és Punch

 

 

PunchandJudy 15
Choregos

 

 

PunchandJudy 17
Finálé

***

2014. október 14. Erkel Színház

Armel Operaverseny és Fesztivál

Sir Harrison Birtwistle

 

PUNCH ÉS JUDY

Tragikus komédia vagy komikus tragédia egy felvonásban.

A bécsi Neue Oper Wien előadása

Angol nyelvű előadás magyar felirattal.

A forgatókönyvet és a szövegkönyvet Stephen Pruslin írta.

Magyar szöveg: Csák Balázs

Díszlet és jelmez: Monika Biegler

Videó: Bernd Preiml

Világítás: Norbert Chmel

Nyelvi konzultáns: Stephen Chaundry

Zenei konzultáns: Anna Sushon

Zenei asszisztens: Jack Ridley

Dramaturg: Axel Petri-Preis

Ügyelő: Lucija Dedic

Asszisztens: Thomas Wahl

Produkciós vezető: Su Pitzek

Technikai igazgató: Norbert Chmel

Sminkmester: Henriette Zwölfer

Rendezőasszisztens: Barbara Preis

Zenekari menedzsment: Wolfgang Trojan

Színpadépítés: winter artservice

Rendező: Leonard Prinsloo

Vezényel: Walter Kobéra

Versenyszerep:

Punch - Richard Rittelmann

További szereplők:

Judy; Jósnő - Manuela Leonhartsberger

Choregos; Jack Ketch - Till Von Orlowsky

Pretty Polly; Boszorkány - Jennifer Yoon

Ügyvéd - Lorin Wey

Doktor - Johannes Schwendinger

Táncos - Evamaria Mayer

Közreműködik:

az amadeus ensemble-wien