Interjúk

"Két veszély van"

Interjú Megyesi Zoltán tenoristával, a Nemzetközi Monteverdi Énekverseny öt magyar győztesének egyikével, a Mozart-maraton Ferrandójával, számtalan oratórikus és egyházzenei előadás szólistájával, az OperaStúdió tagjával.




"Két veszély van: nem megkapni vagy túl korán megkapni egy szerepet"

 

 

Kezdjük a neveddel. Az Interneten keresve több találatban Dr. Megyesi Zoltánként szerepelsz, egyebek mellett a BME oktatójaként. Hogy is van ez?

 

Valóban, annak idején párhuzamosan végeztem a szegedi egyetem matematikus szakát és a főiskola magánének tanszakát, több évig tanítottam egyetemen is. Ezt amúgy nem szeretem nagy dobra verni, mert az emberek hajlamosak azt hinni, hogy matematikus módon, teljesen racionálisan és hideg fejjel állok a zenéhez, pedig az igazság ennek inkább az ellentéte. Már matematikusként sem úgy működtem, ahogy a matematikusokat elképzelik, énekesként pedig aztán pláne nem. "Magamat kellett menedzselnem..." Mindig is szerettem előadni, nekem fontos volt, hogy amikor egy kétszáz fős előadóban tanítom a kétváltozós integrált, közben szórakoztassam is azt a kétszáz embert. A matematikusi élet viszont alapvetően a kutatásról szól, amivel egyre kevésbé fért össze az éneklés. Egyrészt nehéz volt döntenem, mert biztos megélhetést hagytam ott a bizonytalanért, másrészt meg könnyű, mert azt éreztem, éneklés nélkül nem tudok meglenni. A dolgokat tovább nehezítette, hogy Szegeden végeztem, ezért időbe telt, míg énekesként Pesten is megismertek. Ezt abszolút magamnak kellett és kell intéznem, magamat kellett menedzselnem.

 

 

 

Matematikusként sikeres voltál: Tudományos Diákkört nyertél, megkaptad a Pro Scientia aranyérmet, számos publikációd megjelent. Mostanság énekesként is kezded halmozni a babérokat. Egyik legfrissebb a február végi, az opera 400. születésnapját ünneplő, Monteverdi: Orfeo című operájának szerepeire kiírt nemzetközi énekversenyen elért győzelem az Első pásztor szerepében. Mesélnél erről?

 

Az operának, mint műfajnak a története - néhány előzménytől eltekintve - Monteverdi Orfeójával kezdődött 1607. február 24-én, Mantovában. Ezt a díszelőadást pedig, amelyen a verseny nyertesei énekelhettek, napra pontosan a 400. évfordulón, 2007. február 24-én rendezték meg, szintén Mantovában. Ilyenre az ember életében egyetlen lehetőség van. Büszke vagyok magamra, hogy mint Első pásztor, én indíthattam a cselekményt. Neve ellenére ez egy elég nagy szerep. Orfeo után terjedelemben talán a második leghosszabb, aki az első két felvonásban gyakorlatilag végig színpadon van, kommentálja az eseményeket, és szinte többet énekel, mint a főszereplő. Fontos és jó szerep, amiért nagyon nagy verseny volt, mert sokan úgy gondolkodtak, hogy szép-szép a címszerep, de talán túl hosszú, nem nagyon szeretnek ennyit ’potyára’ memorizálni. Egyébként minden hangfajban egyszerre több szerepre lehet pályázni. Előfordul például, hogy valakit egyik szerepben továbbjuttatnak, a másikban nem.

 

A veronai középdöntőben hatvan versenyzőből tíz volt magyar, akik közül hatan jutottak a döntőbe, öten pedig énekelhettek a díszelőadáson. Ez azt jelenti: az Orfeo tizenhat fős szereplőgárdájának egyharmadát mi magyarok adtuk. Szerinted minek köszönhetjük a sikert?

 

Monteverdi stílusa eléggé egyéni, és ebben a stílusban otthon kell lenni. Nagyon fontos, hogy Magyarországon van Monteverdi-kultusz, és időnként színre kerülnek Monteverdi operák is - nekem is volt lehetőségem 2005-ben ezt a szerepet már elénekelni egy Vashegyi György vezényelte produkcióban. Ugyanakkor a Távol-Keleten, ahonnan egy átlagos versenyre nagyon sok, és általában nagyon jó hangú, kiváló technikával éneklő versenyző érkezik, ez a kultúra ismeretlen. Ezzel együtt itt is voltak persze nagyon jó kínai és dél-koreai énekesek, akik nyertek is.

 

Szakmailag mit tanultál a versenyből?

 

Egyrészt azt, hogyan kell egy soknemzetiségű csapatban dolgozni, másrészt, hogy hogyan kell Olaszországban olasz közönségnek, olaszul énekelni. Teljesen meglepődtem: "hoppá, ezt itt értik"! Nem lehetett a dolgokat elmosni, egészen pici szöveg- és hangsúlyhibákért is szóltak. Nyelvileg és zeneileg is nagyon pontosnak kellett lenni.

 

Sokan a Mozart-maraton Ferrandójaként ismernek téged. Hogyan kerültél a csapatba?

 

Kovalik Balázzsal régóta szerettem volna dolgozni, annál is inkább, mert opera szakot nem végeztem - csak "rendes" magánének szakot, így nem volt elegendő színpadi gyakorlatom. Ennek elsajátítására a legjobb módszer egy jó rendezővel dolgozni. Amikor ez a produkció 2006-ban létrejött, valószínűleg majdnem hogy kényszermegoldásként kerültem bele, de remélem, kellemes csalódást okoztam. Nagyon tetszett Kovalik Balázs és Oberfrank Péter munkamódszere. Mindkettejükből hiányzik a főnöki gesztus és a kényszeres bizonyítási vágy, hogy megmutassák, kik is ők és hogy mindig nekik van igazuk. Különösen Balázsnak lett volna lehetősége - ha erre akart volna játszani - hogy öt perc alatt begörcsöltessen és idegroncsot csináljon belőlem. Aztán pedig vérző szívvel mutogathatta volna, hogy "kikkel vagyok körülvéve?!" Nagyon köszönöm, hogy végül nem így csinálta.

 

A Bartók Rádióban néhány hete elhangzó, Mácsai János által készített riportban maga Kovalik Balázs is utalt rá, hogy az egyes szituációkban együtt alakítottátok ki a végső megoldást, például helyzetgyakorlatok segítségével...

 

Ez tényleg így volt. A Cosí fan tutte elején levő három kis tercettben a fiúk a szerelmeik hűségével hetvenkednek. Próbáltuk ezt például úgy, hogy "néger kosárlabdázók" vagyunk, akik arról beszélgetnek, kinek a csaja a legszuperebb. "Olyan volt az egész, mint egy szanatórium..." Aztán egy újabb szituációban, majd egy még újabban. Balázs sokszor mondott három-négy ilyen ötletet, megnézte, nekünk melyik fekszik leginkább, melyikkel tudunk leginkább azonosulni, és azt kezdte finomítgatni. Semmi megerőszakolásra nem volt szükség. Olyan volt az egész, mint egy szanatórium, mert az egész próbafolyamat során soha nem kellett hazudnom és jó képet vágnom olyanhoz, ami nagyon nem tetszik.

 

 

 

A Cosí fan tutte és a Mozart-maraton sok szempontból rendhagyó produkció. Te hogy viszonyulsz ehhez?

 

A mi előadásunkban Ferrando, Guglielmo és a lányok mai, diszkós-plázás, felszínes életet élő fiatalok, akik egyszer csak konfrontálódnak az igazi érzelmekkel, és szerintem pontosan erről szól a darab. Az eredeti, kosztümös kontextus: 18. századi úrifiúk, úrilányok üreske kis élete, ami nagyon közel áll ehhez a mai plázavilághoz. Szerintem ez egy átgondolt aktualizálás és működő alapkoncepció. Így valahogy intenzívebbek lettek a konfliktusok, és talán könnyebb volt azonosulni a szereplőkkel. Ha szép ruhában, szép kosztümben játszunk, az óhatatlanul egy kicsit távolságtartó: mindez szép, de az ő életük, nem a miénk. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne szép ruhákkal és szép díszlettekkel, hagyományos eszközökkel nagyon jó előadást létrehozni, és persze egy percig sem gondolom, hogy az Aidát atomreaktorban kellene játszani, de ez most valahogy nagyon működött.

 

Milyen nehézségei vannak az ilyen letisztult, közvetlen játéknak?

 

Az elején nagyon furcsa volt minimális díszlettel (egy láda és egy ajtó), ennyire minimális kellékekkel, ennyire pici és konkrét jelzésekkel játszani, de ha jobban belegondolsz, ez megtisztít. Leveszi a sallangokat a történetről, és nem lehetett elbújni a kellékek és ruhák mögött. "Különleges szituáció, ha egy méterre vannak a nézők..." Különleges szituáció, ha egy méterre, sőt, néha még közelebb vannak a nézők: nagyon őszintének kell lenni, és ez jó. Nagyon érdekesek voltak a nézői reakciók is: akik az első sorokban ültek, bizony időnként belekeveredtek a játékba: nem mondom, hogy ezt mindenki élvezte, de a nagy többség - azt hiszem legalábbis - egészen különleges élményt kapott. Ami még nagyon fontos volt, hogy a Mozart-maraton főpróbáira középiskolás közönséget hívtak, pont abból az életkorból, akiket valószínűleg a legnehezebb operával megszólítani. A reakciókból úgy tűnt, sikerült, abszolút vették a lapot.

 

Az operák mellett egyházzenei művekben, oratóriumokban, misékben, kantátákban is énekelsz. Nagyhéten például az Evangélista szerepében hallhattunk. Ezek milyen viszonyban állnak az operával?

 

Koncerten a zenei résszel kell elsődlegesen foglalkozni. Én például szerintem jobb zenész vagyok, mint színész, mert abban egész egyszerűen nagyobb a tapasztalatom. Pályám kezdetén könnyebben kaptam lehetőséget koncerten szerepelni, csak később jöttek a színpadi felkérések. A színpadi lét és mozgás is egy szakma. Ugyanakkor egy koncerten is szükség van színpadi jelenlétre. Egy oratóriuménekesnek is sokszor jó, ha van színpadi tapasztalata. A színpad másfajta intenzitást igényel, mint a koncertpódium; mindkettő intenzív, de másképp. Timothy Bentchen figyeltem meg például, mennyit segít neki színpadi tapasztalata az oratóriumokban. A színpadi tapasztalat ilyenkor olyan, mint amikor van egy háromszáz lóerős kocsid: nyilván ritkán mégy teljes gázzal, de ha csak picit nyomod, akkor is érzed mögötte az erőtartalékot. A színpad ugyanezt az erőtartalékot adja meg a koncertpódiumon, ami rendkívül szuggesztívvé tudja tenni az előadást. Az én hangfajomban tisztán zenei szempontból is rengeteget segít, ha valaki elénekelheti a nagy Mozart-szerepeket, amire azért elsősorban a színpadon adódik lehetőség.

 

Említetted, hogy szerettél tanítani. Vannak énektanári ambícióid?

 

Egyelőre inkább csinálni szeretném. Egyrészt, mert tanítottam eleget matematikát, másrészt, mert nem akarok lelkiismeretlen lenni. Szerintem az éneklést - kevés kivételtől eltekintve - idősebb tanároktól lehet igazán megtanulni, akik már visszavonultak a pályáról és letettek valamit az asztalra. Persze, nem minden nagy énekesből lesz nagy tanár, és léteznek olyan kiváló énektanárok is, akik nem rendelkeznek különösebben fényes énekesi karrierrel. Mindemellett azt gondolom, alapesetben attól kell tanulni, aki ténylegesen ott volt a pályán. Akár a színpadi, akár a koncerténeklésben azt a tapasztalatot, hogy valaki kint áll és csinálja, semmi nem pótolhatja. Az éneklés kicsit olyan, mint az asztalosság vagy a karosszérialakatosság: rengeteg dolgot csak a gyakorlat közben lehet megtanulni.

 

Milyen szerepekben láthatunk a közeljövőben?

 

Egyrészt szoktam énekelni ritka barokk és klasszikus operákat, de ezek általában konkrét, alkalmi felkérések. Másrészt 39 előadásra kaptam felkérést az Operaházba a következő szezonra. Ezek nagy része persze kicsi és közepes szerep, de ez nem is baj, ezekben is lehet tanulni és rutint szerezni. Az énekest amúgy is két veszély fenyegeti: az egyik, ha nem kapja meg a szerepet, amire vágyik, a másik, ha megkapja. Ha nem kapod meg a lehetőséget, soha nem tudod bebizonyítani, hogy abban mennyire jó volnál, ha viszont idő előtt talál meg a feladat, könnyen tönkreteheted vele a hangod. Ezzel nagyon kell vigyázni. Amit egy kicsit sajnálok, hogy egyelőre nem kaptam Don Ottaviót - ez talán a kedvencem. Aminek viszont nagyon örülök, hogy jövőre az Operaházban is felkértek Ferrandó szerepére, valamint Don Ramirót énekelni, Rossini Hamupipőkéjében.

 

 

Ferencz Zsófi