head main interju

"Az ötödik elem"

"Az ötödik elem"

Beszélgetés Ács János színház- és operarendezővel operáról, zenéről és szövegről, valamint arról a csodáról, ami az operában megvalósul.

Mikor találkozott először az operával?

 

Egészen pontosan emlékszem rá: gyerekkoromban láttam Gounod-tól a Faustot a Margitszigeten, és óriási hatással volt rám. Gimnazista koromban pedig Wagner rajongó voltam, és fent a kakasülőn hallgattam, ahol nem lehetett látni semmit, csak a zenét hallgatni. Így először tulajdonképpen nem az operával, hanem "csak" a zenével találkoztam. Gyerekkoromban két lemezünk volt: egyik közülük a Rigoletto, amit megpróbáltam otthon a sötét szobámban vezényelni. Mivel nem volt rá lehetőségem, hogy megnézzek egy operát, vagy meghallgassak egy hangversenyt élőben, óriási meglepetés ért, amikor rájöttem, hogy az én vezénylésemben nem ott ülnek a zenészek, ahol valójában. A későbbiekben a Színművészeti Főiskolán az utolsó vizsgaelőadásom Samuel Beckett: Szöveg és Zene című rádiójátéka alapján készült, mivel már akkor is annyira érdeklődtem a zene és szöveg viszonya iránt.

 

A későbbiekben hogyan nyílt lehetősége operát rendezni?

 

Számomra a zenés színházhoz való kapcsolódást Ádám Ottó, Nádasdy Kálmán és Petrovics Emil jelentették, akiknek tanítványa voltam. Magam is írtam zenés darabokat, például Dorian Gray címmel egy rockoperát, vagy a Munkásoperett című zenés játékot.
Petrovics Emil - aki akkor az operaház főigazgatója volt - kért arra, hogy rendezzem meg A bolygó hollandit, ez volt életem első operarendezése.

 

Wagner: A bolygó hollandi c. operája
ősbemutatójának plakátja

 

Voltak félelmei az első operarendezésekor?

 

 

Bár rendeztem már korábban zenés darabokat, óriási félelmeim voltak, mert megéreztem az operának az egész különleges auráját: annak a rengeteg és sokféle összetevőnek a gigantikus és mágikus hatását, ami fölött hol a karmester, hol az énekes, hol a rendező, hol a műszak, vagy a világítás az isten. Ez rendkívül mély hatást gyakorolt rám, és valóban igaznak tartom azt a közhelyet, hogy az opera a művészetek gyöngyszeme vagy királynője. Ha nem történik meg az a csoda, aminek létre kell jönnie egy operában, az egy avítt műfaj lesz, aminek a történetei bugyuták. De különös körülmények között ez a "valami" felemelkedik és egy valóságos, mai, befogadható, nagy élmény lesz.

 

Hogyan valósul meg ez a csoda, ami az operában rejlik?

 

Sokan azt hiszik, hogy ezek a történetek, amelyekben grófok, királynők, öngyilkosok, papnők szerepelnek nagyon különleges helyeken, nagyon messze vannak tőlünk. Ez valóban így van, hiszen a huszadik század első felétől új operákat nagyon ritkán írtak. Az operarendezés tehát egy önmegtermékenyítő műfaj, amit újra és újra rendezni szoktak különböző rendezői koncepciókkal. Az operában az is különleges, hogy nem beszélnek, hiszen azt az ének folyamatossága helyettesíti: egy stilizáció, amit meg kell szoknunk és el kell varázsolódnunk általa. Az operaénekesekben több száz évvel ezelőtt megírt drámák, operák újra fel tudják építeni magukat. Különböző kihalt hangnemekben újra elkezdenek énekelni, megpróbálják újraépíteni azokat a zenei stílusokat, amelyek már "kihunytak". "Az opera egy ősi dolog egy modern miliőben..." Magával a zenei instrumentumokkal való megismerkedés és a zenekar is egy fizikális látványérték: látjuk, hogyan szólal meg egy hangszer, egy énekes, és ezt hogyan próbálja "összevezényelni" a karmester. Ezt manapság nem nagyon látjuk, mert cd-t, mp3-akat, lemezeket hallgatunk, és azt gondoljuk, hogy ezek a hangzatok az éterből jönnek.
Ebben az értelemben az opera egy ősi dolog egy modern miliőben. Vissza kell mennünk valamilyen barbárságba, vagy valamilyen finomságba, ahhoz, hogy átéljük. Mindenképpen ki kell szakadnunk abból a világból, amiben élünk.

 

Saját művei között szerepel a Robinson és a sziget című opera. Mi ez tulajdonképpen?

 

A Robinson és a sziget témáját különböző műfajokban gondoltam el: operában, táncszínházban, mesejátékban, balettban. Ez egy nagy tervem, még nincs teljesen kész. Ott van a sziget! És ott vannak Robinson anglikán egyházi zenei álmai, Péntek animista, amorf rituális álmai, és a Sziget, az embertől független természeti hangvilágának kozmikus közönyével.
A Musszorgszkij: Egy kiállítás képeit is három különböző előadásban képzeltem el, egyikük jelenleg a Budapesti Bábszínházban látható.

 

 

Ács János rendező a János Vitéz c. operett díszletei között

 

 

Mi a különbség a prózai színház és az opera között? Mit emelne ki alapvető eltérésnek a két műfajban?

 

Egy nagyon ismert példával fogok élni: az operában a kauzalitás (az időben egymást követő elemek) elve megsérül. Például egy szextetben egyszerre énekel hat szereplő, de egy időben hat különböző lelkiállapotban, hat különböző módon és hangfekvésben énekel valamiről, mégis képesek vagyunk ezt megérteni. Ha prózában hat embert összeeresztenénk, hogy mondják el a szövegeket, kakofóniának tűnne. A zene az, ami hangsúlyoz és színez ebben a látszólagos nonszenszben. "Nagyon komplex képességekre van szükség, ha valaki operát rendez..."
Az operarendezőnek működtetnie kell az egész színpadi masinériát, valamint a zenekar és az énekesek közötti viszonyra is figyelnie kell - ami nem csak a karmesteren múlik - és koncentrálnia kell arra a hatásra is, ami akusztikailag a nézőre kihat. Nagyon komplex képességekre van tehát szükség, ha valaki operát rendez. Azért rendeznek sokkal kevesebb operát, mint prózai darabot, mert a felkészülés ideje is sokkal hosszabb.

 

Elavult műfajnak tartják sokan az operát. Mit gondol, hogyan lehetne megújítani?

 

Azt hiszem, a fiatal operaénekesekben rejlik a megújulás, akiket érdekel az, hogy megtanuljanak egy Verdi, egy Mozart vagy egy Puccini szerepet és ez a szerep újraszülessen bennük. Minél többször kellene játszani egyszerű díszletekben, egyszerű ruhákban, akár kisebb termekben is. Ki lehet emelni az operát ebből a múzeum- vagy mauzóleumszerűségéből és akkor egyszerűbb helyeken is lehet játszani.
Kétféle operajátszásnak kellene lenni napjainkban (mint ahogy a világban van is): erőteljes és nagy előadásokat kell létrehozni nagy épületekben, rendes szellemi és anyagi költségvetéssel; és kellene olyan előadásokat rendezni, amiről nem is mondjuk el, hogy opera, csak annyit, hogy egy különös esetben lehet a közönségnek része.
Vannak kortárs operák - egyébként egyszer minden opera kortárs volt!- de azért nem tudunk rólunk, mert ez egy két-három éves nagyon kemény munka. Régen is ennyi idő volt megírni egy operát, viszont Verdi például tudta, hogy biztosan be fogják mutatni a műveit. Ma azonban nagyon nehéz úgy írni két-három éven keresztül, hogy egyáltalán nem biztos, hogy színre kerül. Az új zenei anyagok belső átlényegítése, dallamvilágának befogadása, akár száz-százötven évig is eltarthat, amíg azt mondja a közönség, hogy értem és érzem ezt a zenét!

 

Ha meg kellene fogalmaznia, hogy milyen a mai magyar operaélet egy kívülállónak, mit mondana róla?

 

Az Ötödik elem című film jut erről eszembe, amiben az a fátyolos hölgy, aki magában rejti az ötödik elemet egy - operadíva. Nem véletlenül találta ki a rendező, hogy a titkok titka ennek a nőnek a testébe van elrejtve. A Díva egy fontos információt hordozó áriát énekel egy légi operaházban valamilyen bolygó körül, amiben egy kontratenor és egy koloratúr, valamint elektronikus zene segítségével egy csodálatos, "basszbaritenorálisaltoid" szopránt hallunk és ez a film csúcspontja!
Ha ilyenek történnének, nevezetesen, hogy egy fiatal nő vagy férfi a titokzatosságot nem egy élő nőben, hanem egy Dívában látná és találná meg, akkor egy kicsit más lenne a mai magyar operaélet is.

 

Orosz Márta

 

 

A "Díva" Donizetti: Lammermoori Lucia c. operájából
"énekel" az Ötödik elem c. filmben

 

 

 

 

 
ÁCS JÁNOS


Ács János színházrendező, a Színművészeti Fősikola tanára. Számos zenés darab is fűződik nevéhez: legutóbb Kecskeméten a Bob herceget rendezte, de ő dolgozott együtt Dacia Marinival a Mária és Erzsébet című darab zenéjén a Shure Stúdióban és Molnár Ferenc Harmónia c. darabjának kórusán is a Pesti Színházban. Két operát rendezett: a Bolygó hollandit és a Bohéméletet.

 

 

Ács János

 

 

 

A fotókat (a "Díva" kivételével) Ács János válogatta és bocsátotta a rendelkezésünkre.