head main interju

"Operaénekesként máshogy kell élni..."

"Operaénekesként máshogy kell élni..."

Interjú Nyári Zoltán tenoristával.

 

Gyermekkorában éveken át hegedült, később színész, majd operett énekes lett. Hosszú út vezetett az operaénekesi pályáig.

 

Igen, 11 évig tanultam hegedülni. Gimnazista koromban azonban Rajkai Zoltán gimnáziumi osztálytársam és barátom - aki most a Katona József Színházban játszik -, elhívott a diák színjátszókörbe. Ott éreztem rá a siker ízére - megjegyzem, a lányokkal is könnyebb volt ismerkedni. Attól kezdve már inkább színészi pályára akartam menni. Később, színi főiskolás koromban viszont már a zene hiányzott. A főiskola első két éve amúgy is nagyon idegölő, ilyenkor még állandóan retteg az ember, hogy kirostálják-e. A komolyzenébe kapaszkodtam. Amikor ki akartam kapcsolódni, felmentem a Normafához, feltettem a fülhallgatómat és órákon keresztül hallgattam a "Három tenor" híres római koncertjét. Hiányzott a lelkemnek ez a fajta szépség. Ekkoriban történt, hogy Őze Áron - aki szintén osztálytársam volt, most már színházigazgató! - elhívott a Szent István Bazilika kórusába énekelni. Két és fél évig énekeltem ott, nagyon szép időszak volt.

 

Általános iskola után konzervatóriumba nem jelentkezett?

 

De igen, szolfézs szakra, mert megszerettem a zenét, hiszen kiváló zenetanároktól tanulhattam. Az általános iskolai osztályfőnököm, Uzoni Mária például éneket is tanított (ő most az Operaház protokoll titkára.) A VI. kerületi Zeneiskolában pedig volt egy remek szolfézs tanárom, Nógrádi László, aki nemcsak jól tanított, de nagyon jó előadó is volt. Végül azonban a konzervatóriumba nem vettek fel, így a Teleki Blanka Gimnáziumba jártam, ének-zene szakra.

 

 

nyrizint2

fotó: Operaportál

 

Ez után pedig a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkezett.

 

Igen, de előtte egy évig még katona voltam. A két hónapos kiképzési időszak is különösen szörnyű volt, bár utólag visszanézve nem ártott, hogy egy kicsit meggyötörtek. Egész jól átvészeltük, persze egymást segítették az előfelvételisek, vagy az "egyemisták", ahogy minket, "hülye színészeket" hívtak ott. Emlékszem, egyszer egy nehéz harcászati gyakorlat után ledőltünk az ágyra, de ránk kiáltottak, hogy "politikai oktatás!", ez még 1989-ben történt. Felugrottam, de a vérnyomásom az ágyon maradt... Még most is érzem a kapuciner szelet ízét, amit akkor Rajkai Zoli a számba adott, hogy visszanyerjem az energiámat. Egy másik alkalommal pedig szegény anyám a látogatáskor meg sem ismert, annyira lefogytam. Pedig másfél méterről nézett engem, apám szólt neki, hogy az bizony én vagyok...

 

A főiskolát megelőzően inkább hegedűművész szeretett volna lenni?

 

Igen. Gyerekkoromban több zenekarban is játszottam. Hegedültem a terézvárosi Zeneiskola akkor alakult zenekarában, de előtte az István Gimnázium Tücsök Zenekarában is. Megvolt bennem az akarás, de napi négy óránál többet nem tudtam gyakorolni. Mindig volt azonban másfél óra, ami egy komoly meditációt jelentett számomra, olyankor mindent ki tudtam kapcsolni. Pedig szerettem gyakorolni, szerettem új technikai részleteket megtanulni, a kis titkokat, amikkel úgy éreztem, hogy tovább tudok lépni. De az egyik tanár néni megmondta: ennyi gyakorlás kevés.

 

Voltak a családban más zenészek is?

 

Nem. Apukámnak szép hangja van, de ez csak annyit jelentett, hogy gyerekkoromban hallottam, ahogy borotválkozás közben magyar nótát énekel. Egy hegedű tanonc első három éve egyébként a szülők számára mindig nagy áldozathozatal. Gondolja el azt a nyikorgást, amit ilyenkor másoknak hallgatniuk kell!

 

 

nyarihoffmanngyor

A Hoffmann meséiben (fotó: www.gyoriszinhaz.hu)

 

A Zeneakadémiára nem akart menni?

 

De igen, a Színművészeti Főiskola befejezése után 3 évvel, már színészi diplomával a zsebemben jelentkeztem ének szakra, ahová azonban nem vettek fel, mert nem jól zongoráztam. A felvételin mondtam, hogy én hegedülni tudok, és szívesen el is hegedülök valamit, de azt mondták, nekik a zongora kell.

 

Mikor derült ki, hogy jó hangja van?

 

A gimnázium kórusában. A színjátszó körön belül pedig csináltunk zenés előadásokat is, például egy Gershwin összeállítást. Aztán akkor ment a Pinceszínházban a Vérszipoly című darab, ami egy "vámpír musical paródia", abból is csináltunk egy előadást, zongorakísérettel. Itt meg kell jegyezzek egy újabb nevet: Hajnal Éviét, aki szintén gimis osztálytársam volt és most az Operában balett korrepetítor. Erre a korai életszakaszra most visszatekintve különösnek és egyben logikusnak tűnik, hogy az utam a színpadra, a zenés színpadra és az operába vezetett. Mintha mégis lennének a sorsnak kifürkészhető jelzései...

 

1989-től 1993-ig volt a Színház- és Filmművészeti Főiskola prózai szakos hallgatója, 1993 és 1995 között pedig a kecskeméti Katona József Színház színésze lett.

 

Igen, és ott már sok darabban játszottam. Operett szerepet is kaptam a Lili bárónőben, amit Éry-Kovács András rendezett. Akkor éreztem először, hogy az operett egy komoly műfaj. Azt megelőzően is énekeltem már a Csárdáskirálynőben Edvin szerepét. Ez a híres-hírhedt kaposvári előadáson volt, Mohácsi János rendezte, aki egyébként mindent átír. Én is csodálkoztam, mivel nem ezt az operett műfajt láttam korábban nézőként az Operettszínházban. Amikor megemlítettem Mohácsi Jánosnak, hogy ezt nem így szokták, azt válaszolta: "Nem vetted észre, hogy tojok rá, hogyan szokták?" Na, azért kicsit hétköznapibban fogalmazott. (Nevet.)

 

 

nyarivarazs2

A Varázsfuvolában;

partnerei: Rálik Szilvia, Simon Krisztina, Schöck Atala és Haja Zsolt (fotó: Éder Vera)

 

Tehát a prózai darabok mellett számos énekes szerepe is volt.

 

Igen, akkor már rájöttek, hogy inkább énekes szerepekben vagyok "mozgatható". A főiskolán Jelinek Gábor tanított énekelni, utána pedig elmentem Pallagi Judithoz, aki a VI. kerületi Zeneiskolának az énektanára. Tőle tanultam hangképzést. Ekkor már tudtam, hogy ha nem is az énekesi, de az énekes-színészi vonal lesz a nekem való.

 

De Pallagi Judit a szólóénekesi pályát is javasolta?

 

Persze, de azt is mindig hozzátette, hogy ezt viszont nem lehet félvállról venni. A kecskeméti színházban két év alatt 11 vagy 12 bemutatóm volt, szinte le sem jöttem a színpadról. Előfordult, hogy délelőtt próbáltam az egyik darabot, délután előadás volt a másikból, este a harmadikból, éjszaka pedig egy negyedik darabot próbáltam. Ha mégis maradt azonban délután pár szabad órám, felmentem Pestre énekórára. Addigra gyakran már hangom sem nagyon volt, úgyhogy Pallagi Judit olyankor csak annyit mondott: "Megpróbálhatjuk, de ennek így nincs értelme!" Természetesen nem is sikerültek az akkori meghallgatásaim. 1995 decemberében például meghallgatásra jöttem a Víg özvegyre, szörnyű állapotban. Előtte való nap két Kakuk Marci előadásom volt Kecskeméten, legalább öt órát énekeltem-táncoltam aznap a színpadon. És másnap a meghallgatás... Erre már én is azt mondtam, hogy ezt így nem lehet csinálni.

 

Színészként sikeres volt. Miért döntött mégis az éneklés mellett?

 

1995-ben új vezetés jött Kecskemétre, és - másokkal együtt - rám sem tartottak tovább igényt. Egy évig szabadúszó voltam, bár én ezt inkább "tengés-lengésnek" nevezném. Furcsa volt, hogy addig legalább havi húsz előadásom volt, utána meg szinte semmi. Egyetlen Légy jó mindhalálig előadásra emlékszem, az Tatabányán volt. Át kellett gondolnom, hogy merre tovább. Ekkoriban történt, hogy későbbi feleségem - aki akkor a Rockszínházban táncolt - szólt nekem, hogy van egy válogatás a Miss Saigon című musicalbe, amit akkor mutattak be. Vonakodva, de elmentem. Azonban csak angolul tudtam a dalt, magyar fordítása még nem volt a darabnak. A meghallgatáson ott ült Miklós Tibor, Várkonyi Mátyás, Kerényi Miklós Gábor, Kaszás Attila, és utóbbi szerencsére csak annyit mondott, mikor elnézést kértem: "Nem baj, elnézzük!" Végül énekeltem valahogy nekik és megkaptam a főszerepet, Chris szerepét, a harmadik szereposztásban. De kevés előadás volt, ebből nem lehetett megélni. A produkciót viszont a Rockszínház az Operettszínházzal együtt csinálta, csakúgy, mint az azt követő Valahol Európában előadását, amibe szintén kiválasztottak. "Hosszú" szerepét énekeltem a második szereposztásban. Akkor kezdték el kérdezgetni, hogy nem akarnám-e kipróbálni magam a Csárdáskirálynőben, mint Edvin. Így kerültem végül az Operettszínházhoz.

 

 

nyarimahagonny3

Kurt Weill: Mahagonny városának felemelkedése és bukása;

partnere: Rálik Szilvia (fotó: Éder Vera)

 

Az Operettszínház tagja lett?

 

Nem, mindig vendég voltam, de 1996-tól 2006-ig nagyon sokat énekeltem ott, a turnékon is szép sikerrel vettem részt.

 

Az alatt a tíz év alatt voltak még prózai szerepei is?

 

Nem voltak. Akkor már úgy gondoltam, hogy az a próza, ami az operettekben van, kielégít engem. Az operettben nagyon szigorú követelmények vannak, ritmus van, tempó, poén, érzelmek. A legkötetlenebb műfajnak tűnik, holott épp ellenkezőleg: a legtöbbet kell rajta dolgozni, hogy a produkció színészileg is hiteles legyen. Gyakran nevettek rajtam, mert egy-egy mondatot is hajlandó voltam agyonelemezni. "Én az énekléshez is erősen színészi oldalról közelítek..." Pedig az operettek korszaka, Molnár Ferenc vagy Csehov világa, aztán a szecesszió kora, egyfajta színházi ideált, de legalábbis egy irányt jelent, és ha ezt nem vesszük figyelembe, a zenében sem lehet hitelesen megszólalni. Ehhez pedig egy nagyon komoly közös munka kell a partnerekkel, a rendezővel, a zenei rendezővel. Iglódi tanár úr a Színművészeti Főiskolán belénk nevelte, hogy az ének nem más, mint énekelt szöveg, miközben asszociáció. Vagy ahogy Debussy mondta: akkor szólal meg a zene, amikor a próza már nem tud mit mondani. Én az énekléshez is erősen színészi oldalról közelítek. A tenor hangfekvés számomra például a felfokozott érzelmeket jelenti, mondjuk a hősszerelmest. A beszédhangunk is magasabb lesz, amikor felfokozott érzelmi állapotban vagyunk.

 

Operett színészként is sikeres volt, mégis továbblépett az opera felé...

 

1998-ban kaptam meg az első operaszerepemet, a Hoffmann meséi főszerepét Selmeczi Györgytől, Szolnokon. Hiszen mi mással is kezdhetne az ember, mint egy Hoffmann-nal? [Nevet]. Ráadásul rögtön Kiss B. Atilla mellett, vele váltottuk egymást. A Selmeczi Györggyel való kapcsolatomnak az volt az előzménye, hogy egy nap - még 1997 őszén - az Operettszínház környékén sétálgattam, és az egyik kávézó teraszán megláttam őt egy asztalnál ülve Horváth Péterrel. Utóbbi már ismert engem a Valahol Európában című darabból, megállított és megkérdezte, nem akarok-e az Operettszínházban Edvint énekelni a Csárdáskirálynőben? Persze, hogy akartam. Mire Selmeczi Gyuri: "És nálam, Szolnokon nem akarsz Edvint énekelni?" Gondoltam, "két legyet egy csapásra", és arra is igent mondtam. A szolnoki Csárdáskirálynő után énekeltem még ott a Luxemburg grófjában is, majd Selmeczi Gyuri megkért, hogy énekeljem el Hoffmannt. Ez a Hoffmann meséi egy kísérleti előadás volt, Morcsányi Géza volt a dramaturg. Azt próbálták firtatni, hogy a művész lelke az alkotás folyamatában hogyan kapcsolódik össze a női idolokkal. Vagyis hogy nem születnek nagy művek a nő, mint múzsa nélkül. Nagyon szerettük ezt a darabot, szerintem sokan azóta is visszasírjuk. Román Sándor frissen alakult tánckarának még énekelnie is kellett, nagyon jó hangulatú előadás volt.

 

A teljes operát adták elő?

 

Igen, de recitatívók helyett néha prózában kellett beszélnünk, és egy-egy idézet is be volt szúrva más irodalmi művekből. Hatalmas festmények, és plasztikák voltak a színpadon.

 

Mennyi idő alatt tanulta meg ezt a rendkívül nehéz szerepet?

 

Leköltöztem Szolnokra, és éjjel-nappal azzal foglalkoztam, Simon Erika volt a korrepetitorom. Iszonyú energiámba tellett, amíg megtanultam.

 

Utólag hogy látja az akkori teljesítményét ebben a szerepben? Milyen Hoffmann volt?

 

Olyan mozarti... [Nevet]. De érdekes, hogy tulajdonképpen így is el lehet ezt a szerepet énekelni. Talán nem véletlenül, mert Offenbach egy kicsit Mozartot is parodizálta benne. A mű szerintem egy fricska is az opera felé, ezért az operettes múltam még segített is. Ahogy a színészi múltam is, hiszen a műben egy férfi három különböző állapotát kell bemutatni. Számomra az operában is nagyon fontos a színészet. Egyszer megnéztem videón a Zeffirelli rendezte Carment, Obrazcovával és Domingóval a főszerepekben. Emlékszem, csöngött a telefon, és én lehalkítottam a tévét, de közben tovább néztem a képernyőt. Akkor döbbentem rá, hogy igazi színészeket látok, úgy tűnt, mintha prózát néznék. Igazi színház volt, nem azokat a  "rondán lefúrt lábú énekeseket" láttam...

 

 

nyari_zoltan_3

David Alagna: Egy halálraítélt utolsó napja (fotó: Dusa Gábor)

 

Mi volt a következő lépés a Hoffmannn meséi után? Továbbra is operetteket énekelt vagy jöttek újabb operaszerepek is?

 

Továbbra is az operett dominált. Igaz, Kesselyák Gergely 2000-ben rendezett egy Rigolettót Miskolcon, és úgy gondolta, hogy alkalmas vagyok a Herceg szerepére. Nem szabadott volna akkor még elvállalnom, most már tudom, Verdit nem lehet mozarti hangadottságokkal elvállalni. Igaz, a premier azért sem sikerült jól, mert aznap délelőtt elmentem szaunázni. Az előadás alatt nagyon fáradtnak éreztem magam és ki voltam száradva. Azóta tudom, hogy ilyet természetesen nem szabad csinálni.

 

2004-ben az Operastúdió tagja lett, majd az Operaházban is debütált a Figaro házasságában, Don Basilio szerepében. Ezt megelőzően, a Hoffmann meséin és a Rigolettón kívül voltak más operaszerepei is?

 

Elvétve. Beugrottam például egy Don Giovanni előadásba, Don Ottavio szerepébe. Ez Egerben volt, Selmeczi György rendezte a darabot. Felléptem Polgár Tibor operájában is - Kisfaludy: Kérők című komédiájából írta a darabot-, akkor találkoztam először a kortárs opera nehézségeivel. Ezekben éneklés közben nagyon kell tudni számolni, különben egyszerűen nem tud az ember belépni. Azóta nagyon megszerettem a kortárs operákat, mert sokat lehet belőlük tanulni, ha bírja az ember aggyal és fenékkel, hogy megtanulja. A csúcspont ezen a téren számomra Sztravinszkij Három egyfelvonásosa volt [a Róka, a Mavra, és a Katona története - szerk. -], amiben én két egyfelvonásosban is szerepeltem. Ez két éve történt a Thália Színházban. Sztravinszkijnál nincs két egyforma ütem. Három és fél hónapot tanultam, hogy azt a harmincvalahány percet, amit a színpadon töltök, profi módon meg tudjam csinálni.

 

Miért fordult végül az operett helyett az opera felé?

 

Mert úgy éreztem, hogy az operett már kevés.

 

Zeneileg?

 

Zeneileg is. Úgy éreztem, hogy többre vagyok hivatott. A Cirkuszhercegnő második felvonásbeli fináléja például igazi drámai, operai helyzet, csakúgy mint a Marica grófnő második felvonásbeli fináléja, és én egyre inkább ilyen helyzetekben akartam kipróbálni magamat. De azt is éreztem, hogy operaénekesként máshogy kell élni, mint színészként, az más attitűdöt igényel. "Az opera világa nyugodtabb..." Amikor egy prózai színházban vagy akár az Operettszínházban premierre készül az ember, minden energiáját, idegszálát arra fordítja, hogy magát "felduzzassza". A premieren már úgy állok készen, mint egy duzzasztógát, amit hirtelen megnyitnak. Az opera világa nyugodtabb. Ott folyamatosan kell magadon dolgozni, a premier egy pici szűkület az életed folyamában. Aztán haladsz tovább, megint dolgozol magadon, fejlődsz. Nem énekelsz olyan sokszor, évadonként legfeljebb néhány szerepet. Folyamatosan karbantartod magad, figyelsz a fizikumodra, a torkodra, az egészségedre. Ehhez egy más életmódot kell megtanulni. Egy prózai produkciónál hat-nyolc héten át minden energiámat összpontosítanom kellett, utána kilúgozódtam. A színészeknek mindig gyorsan kell valamit összerakniuk. Ezt persze gyakran a pénzgondok is tetézik, nyáron is munkákat vállalnak, nem tudják magukat kipihenni. Mindig csak leadnak, és egyszer csak kiüresednek. Az operai életforma emberibb léptékű. Egy kicsit még mindig azt a korszakot idézi ez a műfaj, amikor lovaskocsival jártak.

 

Hogyan fogalmazná meg: mi a különbség az operett és az opera között?

 

Szerintem formális jellegű a különbség. Mindkettő színház, de az operettben plusz követelmény a próza. Operett fellépés előtt bemelegítem a beszédhangomat is, mert arra a lágéra is szükség van. Az operában viszont általában nagyobb a hangi követelmény. Szerintem ez annak idején azért alakult így ki, mert egyre nagyobb operaházak épültek, és ki kellett dolgozni az énektechnikát, hogy az éneket a zenekaron keresztül is mindenki hallja és értse, még a kakasülőn is.

 

 

nyarimezzoemmeline4

Tobias Picker: Emmeline; partnere: Kristin Sampson (fotó: Dusa Gábor)

 

Térjünk vissza az operaházi debütálására. Mi volt ennek az előzménye?

 

Ahogy már Ön is említette, előbb az Operastúdióba jelentkeztem, ami tudatos döntés volt, mert tudtam, hogy nem vagyok jó előéneklő. Ráadásul akkoriban nagyon sokat énekeltem az Operettszínházban, és egy előéneklésre rá kell pihenni 3-4 napot, amire nem volt lehetőségem. De az előéneklés egyébként is nehéz műfaj számomra: felállok a színpadra, és valaki odaszól a félhomályból, hogy "Tessék!" - ez nem színház. Azóta persze rájöttem, hogy ezt is meg kell tanulni, ez is egy kis műsor. Ami az operaházi debütálásomat, a Figaro házasságát illeti: valószínűleg elsősorban azért állítottak be, mert arra gondoltak, hogy Don Basilio szerepe amolyan színésznek való feladat. Akkor már 11 éve voltam a pályán, de képzelje, még életemben nem volt rajtam rizsporos paróka, korhű jelmez - a frakkot kivéve - és nem is maszkíroztak soha úgy el, mint a Figaróban, magamra sem ismertem. Előadás előtt kimentem a színpadra, ahol nyitva volt a függöny és elkezdtem reszketni. A színpad deszkáira nézve azonban megnyugodtam. Rájöttem, hogy nekem erre kell figyelni, hiszen ez a deszka minden színpadon ugyanolyan. Nem a hatalmas, aranyozott nézőteret kell néznem. Azt kell csinálnom, amit mindig is szoktam: játszani.

 

Jól sikerült az előadás?

 

Jól, bár abban a kis szerepben azért nehéz igazán jónak lenni. De emlékszem, hogy amikor bejöttem, volt nevetés. Meg aztán azelőtt még soha nem énekeltem operát idegen nyelven. Szerettem azt a szerepet.

 

Mi volt a következő operaszerepe?

 

Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth-je, amit akkor mutattunk be. Kiss B. Atilla - talán valamilyen egyéb elfoglaltsága miatt - nem vállalta Szergej szerepét és én igencsak megijedtem, hogyan fogom azt megtanulni; mindössze három hetet kaptam rá. Az alatt sokat segített nekem Irena Szaveljeva is, aki az orosz korrepetitor az Operaházban és tüneményes személyiség, továbbá sokat köszönhetek Kovács János karmesternek is. Végül is szerencsére nem a premierre kellett beállnom, hanem csak nyolc hónappal később. Azt hiszem, ez volt számomra az igazi belépőkártya. Nem állítom, hogy kifogástalan Szergej voltam, mert szerintem súlyosabb hangra íródott ez a szerep. Gregor József ott ült az egyik próbán és csak annyit mondott: "Jól van Zolika, meg fogod te ezt csinálni!". Ez a visszajelzés jól esett. A színészi múltam megint átsegített, nem ijedtem meg a nagy feladattól.

 

Hogyan került a Debreceni Csokonai Színházhoz?

 

Eleinte úgy volt, hogy maradok az Operaházban, de akkoriban sorozatos vezetőváltások voltak, és minden bizonytalanná vált. Végül 2006-ban a feleségemmel együtt leszerződtem Debrecenbe. Ott először Belmontét énekeltem a Szöktetés a szerájból című operában, majd jöttek a további szerepek.

 

A repertoárja igen vegyes. Melyik kor vagy zenei stílus áll Önhöz a legközelebb?

 

Sok minden áll közel hozzám. Kitanultam a kortárs zenét, de Mozartot is nagyon szeretem. Leginkább a "nagy szenvedős", romantikus darabokban érzem jól magam, legyen az olasz, francia vagy orosz.

 

Lírai tenorként definiálható a hangja?

 

Igen, lírai tenor, egy pici spinto "beütéssel".

 

Viszont olyan drámai szerepeket is énekelt, mint például Turiddu a Parasztbecsületben.

 

Kipróbáltam. Ez Győrben volt, azt megelőzően a Carmenben énekeltem Miskolcon. Arra gondoltam, hogy Turiddu szólama olyan, mintha a Carmen 3. és 4. felvonását kellene elénekelnem. Jókor jött a szerep, mert hát "teher alatt nő a pálma". Egyébként minden szerep visz valahová, még az is, ami esetleg nem igazán sikerül jól. "Úton kell lenni", vagy ahogy Lao-Ce mondja: "az út lényege maga az út". Ha majd hatvanöt évesen azt tudom mondani, hogy "Köszönöm, ennyi elég volt!", akkor jól csináltam.

 

A jövőben milyen irányban szeretné bővíteni a repertoárját?

 

Szeretnék előbb-utóbb Wagnerral is megismerkedni, de előbb Puccinit énekelni, egy-két igazi bel cantót, meg mondjuk líraibban is énekelhető Verdit.

 

Lírai tenorként Wagnert?

 

Igen, a kollégák is javasolták.

 

Ilyen alapon Otellót is énekelhetne.

 

Na nem, az már túl súlyos. Csakúgy, mint Pollione a Normában. Nemrég felkértek, hogy énekeljek elő erre a szerepre. Csak egy áriát énekeltem az operából, de utána két hétig éreztem azt a torkomban. Nem kellett volna, nem nekem való. Pollione sem hangilag, sem személyiségét tekintve nem illik hozzám, ő egy kan disznó, egy bika. Megnézem ezt a szerepet a You Tube-on Del Monacóval, és azt mondom, hogy: igen, Polliónét így érdemes énekelni, nem pedig az én lírai tenor hangommal. Ugyanakkor vígoperai szerepek is érdekelnének. Almavivát például a Sevillai borbélyban nagyon szívesen elénekelném. Lehet, hogy fél évig csak azt kellene tanulnom, de megérné, már csak a komédiázás miatt is nagyon érdekelne.

 

 

nyarimezzo5

A 2009-es Mezzo Operaverseny díjátadó gáláján (fotó: Dusa Gábor)

 

A 2009-es szegedi Mezzo Operaverseny döntőjében hatalmas sikert aratott: Ön kapta a "Legjobb férfi előadó" díjat, valamint a "Legjobb előadó"-nak járó közönségdíjat is. Ráadásául a döntőben - szokatlan módon - két operában is fellépett: David Alagna Egy halálraítélt utolsó napja és Tobias Picker Emmeline című operáiban. A győzelem megváltoztatta az életét?

 

Megváltoztatta, de nem úgy, ahogy általában gondolják. Annyi interjút ugyan egész addigi életemben nem adtam, de a győzelem nem nyitotta meg külföldi operaházak kapuit, továbbra is előéneklésekre kell járni. Viszont sok tapasztalatot jelentett abban, hogy milyen külföldön dolgozni. [A Mezzo Operaversenyen a szegedi döntőben teljes operákat adnak elő, amelyeket azonban azt megelőzően egy-egy külföldi operaházban is bemutatnak. - szerk. -] A Halálraítélt utolsó napjában másfél órát kellett színpadon lennem. Nehéz a zene, és meg kellett tanulnom, hogyan osszam be az energiáimat. Ám nem utolsósorban önmagam számára komoly eredmény az, hogy kiderült: még mindig képes vagyok három hónap alatt akár két szerepre is jól felkészülni.

 

A Halálraítélt utolsó napja vagy az Emmeline állt Önhöz közelebb?

 

Mind a kettőt más miatt szerettem. Az Emmeline-ban nagyon jó volt együtt dolgozni Alföldi Róberttel. Különösen New Yorkban, ahol tényleg csak a munkával foglalkoztunk. Robinak nagyon sokat köszönhetek. Mivel ő maga is színész, rendezőként nagyon jó színész-vezető. Az Emmeline-ban ugyan nem volt akkora a szerepem, mint a Halálraítéltben, de az is nagy fegyelmet kívánt, nehéz szerep volt. A Halálraítélt utolsó napjában pedig nagyon szerettem a "Férfi elítélt" karakterét, aki egy "nagy vesztes" típus. Ráadásul ez egy debreceni produkció volt, és most már én is debreceni vagyok. Az ottani produkció a társulatnak is nagyon jót tett, mert egy más szemléletű külföldi rendezőnővel dolgoztunk együtt [Nadine Duffaut-val - szerk. -]. Ritkán mutatunk be kortárs operát és mégis sikeres volt a produkció, ez megerősítette az operatársulatot. Egy ilyen ismeretlen mű megtanulásakor egyébként is mindenki automatikusan fegyelmezettebben kezd el dolgozni.

 

Szeretne a jövőben többet menni külföldre?

 

Igen, de részben azért is, hogy utána hazajöjjek; hogy hazahozzam az ottani tapasztalatokat. Ahogy Ady Endre vagy József Attila, akik megismerték a világot, aztán itthon, magyar nyelven alkottak világszínvonalút. De persze ők zsenik voltak, én megmaradnék tisztességes énekesnek, nekem ebben a kategóriában kell alkotnom. És persze ha külföldön énekelhetek, itthon is jobban megbecsülnek. Habár már ez is megdőlni látszik...

 

Van-e valami hobbija?

 

Sok mindent szeretek csinálni. A családommal lenni, a lányom most lett iskolás. Van két kutyánk meg egy macskánk, újabban pedig lovagolok. Angolul is tanulok, és a kertben is szeretek tevékenykedni.

 

Csák Balázs