head main interju

"Nagyon fájt, hogy itthon nem énekelhetek..." 2.

"Nagyon fájt, hogy itthon nem énekelhetek..." 2.

Interjú Perencz Béla baritonnal. Második rész.
Operaházunk egyik vezető szólistája, Perencz Béla tíz évvel ezelőtt jött haza Magyarországra. Azt megelőzően a bécsi Operában, majd Németországban futott be jelentős karriert, előbb tenorként, később pedig, mint bariton. Az interjú második része.
 
 
(Az interjú első része itt olvasható: "Nagyon fájt, hogy itthon nem énekelhetek... 1.")
 
 
"NAGYON FÁJT, HOGY ITTHON NEM ÉNEKELHETEK..."
 
2. rész
 

 

Elsősorban Verdi és Wagner bariton szerepeit énekli. Nem jelent nehézséget, hogy felváltva kell őket énekelni?

 

Nem jelent. A tanulmányaim alatt igyekeztem mindkét irányban szert tenni arra a tudásra, amellyel már nem jelent problémát az egyikről a másikra áttérni.

 

Verdi és Wagner mellett persze számos egyéb szerző operáiban is fellép, a Tosca Scarpiájaként például sokunk számára nyújt rendszeresen felejhetetlen alakítást. Mely zeneszerző szerepei állnak Önhöz a legközelebb?

 

Puccini közelebb áll hozzám, mint Verdi, ugyanakkor Verdi Requiemjét tartom az egész olasz zeneirodalom legcsodálatosabb művének. Az olasz repertoáron belül a legnagyobb számban Verdi-operákat énekeltem. Puccini operáiban persze kevesebb nagy bariton szerep van, de Scarpia mellett énekeltem Marcelt is a Köpenyben, egy koncertszerű előadáson. Természetesen nagyon szeretem Wagnert is, úgyhogy nehéz egyetlen szerzőt kiragadni. Az orosz szerepek közül Jeleckijt a Pikk dámában a budapesti Operaházban énekeltem. A francia operairodalomban is csodálatos bariton szerepek vannak, de azokra egyelőre még nem maradt időm, ahogy Bellinire sem. Számomra azonban az olasz bariton repertoár csúcsát egy késő romantikus olasz opera főszerepe jelenti: az alapvetően verista szerző, Leoncavallo legutolsó operájának, az Ödipusz királynak a címszerepe.

 

pblohengpetralangpetozsuzsamupa

Telramund szerepében a Lohengrinben; partnere: Petra Lang

(fotó: Pető Zsuzsa / Müpa)

 

Ezt az operát viszont egyáltalán nem játsszák.

 

Egyrészt azért nem, mert Leoncavallót sajnos lenézik, a Bajazzókon kívül gyakorlatilag semmit nem játszanak tőle. Az Ödipusz király esetében azonban másról is szó van, a bariton címszerepre ugyanis nagyon nehéz olyan énekest találni, aki azt el is tudja énekelni. Az Ödipusz király egy egyfelvonásos opera, de a címszereplő baritonista végig énekel a műben, ráadásul végig "magas hőfokon", egy nagy monológgal zárva a szólamot. Nehézségét tekintve a szerepet csak Hans Sachs-éhoz tudnám hasonlítani. Az 1920-as chicagói bemutató egyébként a legendás Tita Ruffo nevéhez fűződik, aki akkor azt nyilatkozta: ehhez képest minden addigi szerepe gyerekjáték volt... Egyszer én is előadtam a darabot Kielben, Észak-Németországban. Azóta az olasz szerepkörön belül ez lett a kedvencem. Álmaim közé tartozik, hogy egyszer Magyarországon is elhangozzék ez a mű.

 

Vígoperákban is szívesen fellépne?

 

Persze! Cimarosa Titkos házasságában énekeltem is. A darabba olyanokat "rendeztem bele", hogy az előadás egy pontján a közönség, sőt, a teljes szereplőgárda derűs reakciója, nevetése miatt egy pillanatra az egész előadás leállt... Azt hiszem, ez is jól állna nekem, de a Cimarosa-műtől eltekintve más vígoperában sajnos nem énekeltem. Kimaradt Rossini is, mert az az időszak, amikor ezeket leginkább énekelnem kellett volna, számomra a "tenorságról" szólt.

 

Verdi: Otello - Jago szerepében; Magyar Állami Operaház

 

 

Úgy tudom, fájó pont volt az életében, hogy sokáig nem énekelhetett itthon. Az 1990-es évekig nem is nagyon ismerték Önt Magyarországon.

 

Nem, hiszen a Zeneakadémia után elmentem. De abban a világban, a nyolcvanas évek elején nem is nagyon szándékoztam itthon énekelni. Azt, hogy kimentem Drezdába, egyesek sértésnek vették, és azzal büntettek, hogy az utolsó zeneakadémiai éveimet pokollá tették. "A diplomámat akkor fel sem vettem..." A diplomámat akkor fel sem vettem, csak évekkel később, amikor Németországban egyetemen tanítottam, ahol a diplomát be kellett mutatnom. Pedig abban az időben az itthoni képzés még jó színvonalú volt, az évfolyamtársaim közül olyan énekesek kerültek ki, mint Szűcs Márta, Bándi János, vagy előtte nem sokkal Tokody Ilona, Sass Sylvia. A zeneakadémiai énektanárom Keönch Boldizsár volt, de rajta kívül szívesen emlékszem vissza Réthelyi Ferencnére is, aki nagy szeretettel foglalkozott velem, amikor a tanárom külföldön tartózkodott. Visszatekintve, az életem során gyűjtött énektechnikai tapasztalataimra vonatkozóan nagyon fontos hangsúlyoznom Ónodi Márta jelentőségét is. Valamint Varga Pál karnagy úrét, aki az idegen nyelvű szerepgyakorlat mestere volt, és halálával a mai napig tartóan nagy űrt hagyott maga után az itthoni operaéletben.

 

pbportre5

(fotó: Szilágyi Gábor)

 

1992-ban azonban fellépett itthon, még tenorként, a Parsifal címszerepében.

 

Ezt Oberfrank Géza karnagy úrnak köszönhetem, ő érte el, hogy itthon felléphessek. Persze, nem volt egyszerű, többen meg akarták ezt akadályozni. Ütő Endre akkori igazgató megígérte nekem a szerepet, de később felhívott, hogy mégsem én fogom énekelni. Majd újra felhívott, hogy elő kellene énekelnem a szerepet. Tudtam, hogy valakik őt elbizonytalanították velem kapcsolatban. Nem a kollégáimra gondolok, ez más helyről indulhatott. De hazajöttem és az igazgatónak meg a néhány emberből álló zsűrinek előénekeltem. Parsifal csodálatos nagy monológját kellett előadnom, és utána már nem tudtak mit mondani. Ütő Endre pedig odajött hozzám, elnézést kért és azt mondta: szégyelli, hogy ezt csinálták velem... A kritikák is nagyon elismerőek voltak. Parsifalt akkor énekeltem először, és csak egyetlen színpadi próbánk volt, de erre a pályám kezdete óta készültem, úgyhogy már jól tudtam a szerepet, amit aztán Oberfrank Géza karnagy úrral zongora mellett kiadósan előkészítettünk. Az előadás csodálatos élmény volt, a következő évben még kétszer énekeltem, akkor Szimonov karnagy úrral. Aztán Siegmund következett volna, de valakik mégis erősebbnek bizonyultak, és sikerült engem továbbra is távol tartani.
Az én őseim Frankföldről származnak, de a német állampolgárságot különböző okok miatt nem vettem fel. Lelkem szerint mindig magyarnak tartottam magam és nagyon fájt, hogy Magyarországon nem énekelhetek.

 

R. Strauss: Salome - Jochanaan szerepében; Magyar Állami Operaház

 

 

Végül, 2001-ben mégiscsak visszatért, immár baritonként.

 

Igen, Győriványi Ráth Györgynek köszönhetően, aki meghallgatott, Wagnert és Verdit énekeltem neki. Akkoriban már számos nagy bariton szerepen túl voltam, énekeltem Jagót, Rigolettót stb. Nem volt olyan időszak, hogy szerződés nélkül lettem volna. Győriványi Ráth György csodálkozva kérdezte, hogy hol tanultam ezt az olasz iskolát, és azt mondta, hogy nekem mindenképpen helyem van itt, Budapesten. Ezzel kerültem vissza a magyar operajátszás világába. A Traviata Germont-ja volt az első szerepem, majd eljutottam Hans Sachs-ig, ami nem csak a basszbariton szerepkört, de az operairodalom összes hangfaját beleértve is a legnagyobb terjedelmű, minden mást utcahosszal megelőző "maratonja". Abban, hogy Hans Sachs-ot elénekelhettem itthon, oroszlánrésze volt Petrovics Emil tanár úrnak, emiatt áldom emlékét. Itthon többnyire nehezen hitték el, hogy egyformán jól tudom énekelni Wagnert és az olasz repertoárt. A Jagómat hallva eleinte Petrovics tanár úr sem hitte, hogy jó leszek majd a Lohengrinben Telramundként, csak miután már hallott a Parsifalban Amfortasként. A Lohengrinre 2004-ben került sor, Katharina Wagner rendezésében. A szerepet azonban már azt megelőzően is énekeltem Weimarban, a darab 150 éves jubileumi előadásán, a valamikori ősbemutató helyszínén. George Alexander Albrecht, korunk egyik legnagyobb Wagner-dirigense hívott meg. Ő Amfortasként ismert meg engem egy azt megelőző Parsifal-produkcióban. Később, a Parsifal egy koncertszerű előadásán is alkalmam volt az irányítása alatt Amfortas szólamát énekelni, ami életem egyik legcsodálatosabb élménye volt.

Ide tartozik még egy fontos megjegyzés, ami Kovács János karnagy úrhoz kapcsolódik. Sokszor, sok mindent kötnek az ember elfogultságához, ebben az esetben azonban teljesen másról van szó. Ahogy korábban elmondtam, a bécsi operastúdióban töltött két évem alatt alkalmam volt megismerni az akkori kor legnagyobb karmester egyéniségeit. Hogy csak néhányat említsek: Patané, Maazel, Abbado, Muti, Guadagno, Hollreiser, Horst Stein és később George Alexander Albrecht. Mióta Kovács János zenei vezetésével énekeltem a Parsifalban, a Mesterdalnokokban, vagy bármely más szerző műveiben, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy az ő zenei, interpretátori, szellemi nagyságával az előbb említettek között van méltó helye. Úgy érzem, hogy az itthoni megbecsülése ettől sajnos fényévekre van.

 

pbjagoedervfel

Jago szerepében az Otellóban (fotó: Éder Vera)

 

Amikor újra elkezdett itthon fellépni, haza is költözött?

 

1998-tól már fél lábbal itthon éltünk, egyébként pedig Dél-Németországban.

 

Itthoni karrierje azóta is töretlen, ma is egyik vezető baritonistája a Magyar Állami Operaháznak. Mégis, mennyire elégedett az itthoni repertoárjával? Mi az, ami hiányzik?

 

Nagyon sokat köszönhetek ennek a színháznak. Az elmúlt évek során elénekelhettem az Operaházban és az Erkel Színházban a már említett Wagner-szerepeket, Orestest Strauss Elektrájában, Verditől Germont szerepét, Rigolettót, Jagót, az Álarcosbál Renatóját, Nabuccót, Puccinitől Scarpiát, a Parasztbecsületben pedig Alfiót. Utóbbit egyébként külföldön, ugyanazon az estén egyszerre énekeltem a Bajazzók Toniójával. Megjegyzem, ráférne már a Magyar Állami Operaházra is egy igazán jó, új Parasztbecsület/Bajazzók produkció. Ugyanakkor kimaradt számomra az André Chénier, a Simon Boccanegra... Utóbbi talán a kedvenc Verdi operám, a zeneirodalom egy csodálatos "szigetének" tartom.

 

Tavasszal fellép az Operaházban Richard Strauss Arabellájában is, Mandryka szerepében.

 

Igen, az Arabella bemutatása egy hosszú folyamat vége, még Győriványi Ráth György igazgató idejében tűzték műsorra. A produkció sorsa már akkor is bizonytalan volt, mostanra azonban Héja Domokos főzeneigazgató úr és Ókovács Szilveszter kormánymegbízott úr mindketten megerősítették, hogy március 17-én meglesz az Arabella premierje. A terv szerint ezt még öt előadás követi majd.

 

Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok - Hans Sachs szerepében; Magyar Állami Operaház

 

 

Rendkívül nehéz darabról van szó, több énekes is elmondta már nekem, hogy a megtanulása nagyon sok időt vesz igénybe. Ön azonban - ahogy korábban említette is - már énekelte ezt a szerepet.

 

Így van, ne tűnjön nagyképűségnek, de én már ismerem a darabot. Magyarországon az Arabellát egyetlen alkalommal játszották, még a háború előtt. Én azonban 1995 és 1998 között két produkcióban is énekeltem Mandryka szerepét, ez volt az első igazán nagy bariton szerepem. Ezek persze már 16-17 éve voltak, ezért egy kicsit nekem is újra kell kezdenem a tanulást. A bariton szerepkör egyik legnehezebb, ha nem a legnehezebb feladatáról van szó. "Remélem, hogy csak rövid átmenetről van szó..." Az Arabella nagyon nehéz, de csodálatos zene, nagy izgalommal állok a feladat elé. A már megszerzett ismereteim alapján nagyon szép, korhű jelmezekben fog játszódni a darab az ismert filmrendező, Bereményi Géza rendezésében, tradicionális előadásban, páratlan szereposztással. A "tradicionális" jelzővel kapcsolatban meg szeretném említeni: én mind a két alapvető irányvonal - a tradicionális és a modern - előtt is nyitott vagyok, mivel egyik sem minőségi meghatározás. Erős azonban a hiányérzetem, amiért az a korszerű és elengedhetetlen folyamat, amit Kovalik Balázs mindig a mélységekig átgondolt koncepciói jelentettek, most úgy tűnik, megrekedt. Nagyon szeretném remélni, hogy csak egy rövid átmenetről van szó.
Nem vagyok politikus, sem közgazdász, sem költő, csak sokszor fülemben cseng Petőfi "A nemzethez" című verse. Mint művész embernek azonban, akinek hivatás-élete (amennyire a lehetőségek megengedik) mégis a kulturális életben zajlik, ilyen aktuális időkben kötelességemnek tartom elmondani a következőket. Amikor az 1980-as években kikerültem Németországba, egy, a politikában és gazdaságban jártas színházi "róka" hívta fel a figyelmemet, hogy amikor hazájuk porban és romokban állt (Marshall-segély ide vagy oda), az észak-rajna-vesztfáliai tartományokat gyorsan gazdaggá tette a szén és ezáltal az acéltermelés. A déli - akkoriban nagyon szegény - tartományok politikai vezetői a régi német tradíciók alapján azt mondták (amit be is váltottak), hogy ők most a kultúrába fektetnek be, mert az majd olyan környezetet teremt, ami táptalaja lesz a jövő magas szintű "húzó" tudományainak, így a gazdaság fejlődésének is. Bejött nekik. Ezt üzenem hazám mindenkori felelős politikai vezetésének.

 

Csák Balázs