head main kritikak

Az opera vége

Az opera vége

Az opera vége


A fenti cím három lehetséges jelentést hordoz. Az első, az opera, mint műfaj halálának komor víziója. Noha egyes fejlemények láttán éppenséggel lehetne ok aggodalomra, most nem foglalkozom a vészterhes jövővel. A második lehetséges jelentés az operaelőadás vége. Mint Groucho Marx megállapította, az operának akkor van vége, amikor a kövér hölgy meghal. Ennek az értelmezésnek a taglalását bízzuk a dramaturgia szakembereire. Nekem, tudd meg kedves portállátogató, az opera vége az a pillanat, mikor magam és hitvesem (olykor vendégeim) felsőruházatát görcsösen szívemhez szorítva elhagyom a ruhatárat. A függöny legördülése és a kabátaink visszaszerzése közti idő engem olymódon meg tud viselni, avagy éppen örömmel eltölteni, hogy az ekkor szerzett benyomásaim képesek visszahatni az előadás megítélésére. „Milyen volt tegnap este a Carmen?" - kérdik barátaim, és én gyakran csak azt tudom felelni, hogy ruhatárilag pocsék, még most is remeg a gyomrom, vagy ellenkezőleg, remek volt, két perc sem kellett, rajtunk volt a kabát, és senkivel sem vesztem össze.

Az alábbi mini-esszét az operai ruhatáraknak fogom tehát szentelni, különös tekintettel a magyar ruhatárakra, és ezen belül is az Állami Operaház ruhatárára.

 

 

Az én generációmnak a sorbanállás az emberi lét legmélyebb bugyrainak egyikét jelenti. Nemcsak azért, mert életünk folyamán gyakran kellett hiánycikkekért, vagy hivatali procedúrák okán órákat sorbanállni. Nem, ezt mint közös sorsot még el lehet viselni. Egyébként álltam én már sorban Európa több országában, nyugaton és keleten. Persze nem mindegy, hogy kolbászért (Moszkva), vagy múzeumi belépésért (Párizs), vagy futballmeccsre (London) áll sorban az ember, de annyit mondhatok, hogy más dolog sorbanállni, és más magyar sorban állni. A rendszerváltás után megszűnt az áruk és szolgáltatások hiánya, terjed már az elektronikus ügyintézés, egyre több helyen van sorszám automata (no azért azt a magyar ember olykor helyből átugorja, mesélhetnék...), egyszóval a sorbanállás örvendetesen visszaszorulóban van. Ahol a magyar sor még eredeti szépségében megfigyelhető, az a színházi, esetünkben az operai ruhatár.

Hogyan írhatnánk le a magyar sort, miben ragadhatnánk meg specifikumát? A magyar sor csak külalakjában sor, mivelhogy a sorbanállók ügye, bármi legyen is az, nem a sorban elfoglalt hely szerint intéződik. Felfoghatjuk ezt persze egyfajta esélyegyenlőség kifejeződésének is: ne történhessen diszkrimináció a hierarchiában elfoglalt hely alapján. Hogy ezt jobban megérthessük, elemeznünk kell a sor, esetünkben az operai ruhatári sor szociokulturális kialakulását.

Sortörténet

A ruhatári sorbanállás hagyományosan férfimunka. A kabátok visszaszerzésének feladata feltehetően a hím vadászösztönéből eredeztethető. Korunkban, mikor nők férfikíséret nélkül is bárhol megjelenhetnek, egyre több magányos, vagy barátnőjével érkezett nő áll sorba. Sajnálatosan ritka azonban, hogy heteroszexuális párkapcsolat esetén a nő vállalná magára a ruhatári procedúrát. Néhány ilyen esetet megfigyeltem, de ezekben a fondorlatos célzatosság tettenérhető volt. A háttérbe húzódó férfi vagy várandós párját, vagy testben gyenge, ám lélekben erős idős társnőjét küldte a csatába, nyilvánvalóan a környezet jóindulatának manipulálása céljából. Mindenestre a társadalmi realitásnak megfelelő nemi kvóták kialakítása e téren is még várat magára.

 

 

 

A sorelsők

Az elsők csoportjába két módon kerülhetünk. A legbiztosabb módszer az utolsó felvonást a büfében tölteni, a jegyszedő nénivel barátkozva, aki majd megjelenti nekünk a mór utolsó sóhaját. Ekkor, nem korábban és nem későbben, elfoglaljuk helyünket a ruhatári pultnál, amelyhez a háttérben eddig békésen szundikáló ruhatáros lassan elővánszorog. Így a tapsorkán csitultával megjelenő szeretteinket meleg kabátokkal fogadhatjuk. E pozíció előfeltétele, hogy nagyobb társaságban legyünk, mivel egy szem párunkat nem hagyhatjuk magára. Nagyobb társaság viszont még bíztatással is szolgálhat eme kétes magatartáshoz a "menj csak Lajos, te úgyis unod az operát!" felkiáltással, ami egyben felmentést adó fontos megbízás a köz érdekében.

Az elsők második csoportját a szélen ülők jelentik. Siess, majd én addig tapsolok, mondja az asszony, és mi uccu, iramodunk a ruhatár felé. Néha fel kell lökni a még csukott ajtó mögött álló jegyszedőt, aki az együttes teljesítményét jutalmazó tapshoz a lehetőségek szerint igyekszik a közönséget együtt tartani. Ezen felhasználóbarátnak nem nevezhető magatartásra mentségül nem, de magyarázatul szolgálhat a munkáltatótól való függés. Kellő kezdősebesség és útvonalismeret (rossz folyosóra futni végzetes!) birtokában az elsők csoportjában érhetünk a ruhatárhoz.

A zöm

A sor középdarabját a tapsot követően kihömpölygő birkanép alkotja. Ezek odatotyognak a ruhatári pult általuk megfelelőnek vélt szegmenséhez, és kezükben ruhatári cédulájukkal bambán várakoznak. Eközben keverednek az egyéb szegmensekhez sorban állókkal. Arckifejezésük nem árul el érzelmeket. Sorra kerülésük időpontja részben a tömeg természetes áramlásától, részben a később ismertetendő hungarikumoktól függ.

 

 

 

 

 

 

A vég

A magyar sornak nincs vége. Akik azt alkothatnák, nem állnak be a sorba. Laza csoportokba verődve beszélgetnek az előtérben. Ők az életművészek. Nem sietnek. Általában sem sietnek, határidőkkel nem hagyják béklyóba verni személyiségüket. Tudják, hogy az idő nekik dolgozik, előbb-utóbb kiforogja méhéből a megoldást. (Ezt tessék erősen megpróbálni elképzelni: a méhet, amiben kifelé forog a megoldás.) A laza életművészek tehát várnak. És a megoldás valóban kiforog. A csevej közepette kellemesen múlik az idő, a ruhatár kiürül. A ruhatáros már menne haza, de látja, hogy még néhány kabát lóg a fogasokon. „Nem tetszik a kabátokért jönni?" - kérdi szinte könyörgően. Ja, kapja fel a fejét az önfeledten társalgó életművész, és könnyed léptekkel a már saját utcai kabátjában toporgó ruhatároshoz megy, és kegyesen átveszi a deponált holmikat.


Hungarikumok

Már eddig is több jelenségre mutattunk rá, melyek helyi specialitásként értelmezhetők, ám a fenti cím alatt néhány olyan további tényezőt említenék, melyek még a magyar sor igazi savát-borsát adják.

Az első és legfontosabb a magyar sor megosztottsága, mely szinte tükrözi az ország megosztottságát, no nem politikai nézetek szerint, de mégiscsak bal- és jobboldal áll szemben egymással. Ezúttal ez szó szerint értendő. A zöm ugyanis kellő eligazítás híján mindkét oldal felől közelíti azt a pontot, ahol a ruhatáros a kabátokat kiadja. Van tehát egy jobbsor és egy balsor. Namármost a ruhatáros is eligazítás híján cselekszik, leszegett fejjel közelít a pulthoz és a legközelebbről az orra alá dugott számot veszi el. Ha a jobbsorban, teszem azt csupa hosszúkarú egyed van, a balsor hiába vár, és fordítva. Kárba vész a sok szélről futás és egyebek, amellyel pozicionálni kívántuk magunkat. Ehhez még annyit fűznék hozzá, hogy nálunk a pult mögött álló személyek és intézmények általában úgy gondolják, hogy a tisztelt ügyfelek tartsanak maguk között rendet, ha kétfelől állnak sorba, mint az állatok, ám falják fel egymást, nekünk, mint intézménynek ahhoz semmi közünk. Egy terelőkorlát, netán egy határozott „a másik oldalról tessék jönni" csodákra volna képes.

A rossz ruhatárnál várakozót a ruhatáros nem küldi el. (Illetve csak engem.) Ehelyett inkább elmegy a harmadik szektorhoz, és többperces keresgélés után jelenik meg a zsákmánnyal, amire rendszerint egy „táska is volt a pult alá téve" a reakció. Ezt újabb kör követi „ez volt az?", „nem, egy olyan hajókoffer-szerű" párbeszéddel és további körökkel. Itt jegyezzük meg, hogy a magyar operai ruhatáros hajlott korú személy, aki önmagában is nehezen mozog, a nehéz télikabátok súlya alatt szinte roskadozik. Rosszul lát, a számok között bizonytalanul igazodik ki.

 

 

 

Vidám színfoltja a magyar sornak a szolidáris sorbanálló. A sorban látszólag minden rendben halad, elcsitultak a bal-jobb ellentétek, már csak két fő áll előtted, mikor kurjantás hallik. „Szia Laci, hát itt vagytok, nem is láttunk benneteket, légyszíves vedd már ki ezt is, jóó?" Ezzel az előttünk álló kezébe nyom tizenkét számot, melyeknek már a színe is mutatja, hogy hat különböző helyről kell összeszedni. Legalább negyedóra munka szolgálatkész ruhatárosunknak.

Aztán itt van a mozdulatlan. Az előtte lévő megkapta holmiját, elment, de ő nem lép a helyére. Ahol áll, ott nyújtja a jegyét. A ruhatáros elveszi, hozza a kabátokat, kiteszi a pultra, a mozdulatlan helyben öltözködni kezd. Előtte a sorban űr keletkezik. A sor azonban nem tűri az űrt, olyan, mint a gázok, melyek mindig kitöltik a rendelkezésükre álló teret. Valaki a csellengő esélylesők közül már be is ugrott, és nesze neked szélről futás, sorbaállás, igyekezet, rend és fegyelem! 

A hungarikumok sorában utolsónak említem az operai sorbanállásnak azt a fajtáját, mely példás rendben, imponáló fegyelmezettséggel és szervezettséggel zajlik. Itt nincs verseny, itt nincs esélyes és esélytelen, ügyes vagy ügyetlen, szerencsés vagy balszerencsés, itt mindenki nyertes. A dolog úgy működik, hogy amikor beadod holmijaidat, adsz a ruhatárosnak a ruhatári díjon felül egy ezrest (na jó, ötszázast), és ő az előadás végére szépen kikészíti a pult fenntartott helyére a kabátjaitokat. Te csak odasétálsz, elveszed, könnyedén odaszólsz a kabátok között fel-alá loholó ruhatárosnak: „Puszi aranyom, huszadikán megint jövünk!" és távozol. Még egy utolsó sajnálkozó pillantást vetsz a tülekedő tömegre, és felsóhajtasz: „Mikor leszünk mi végre rendes európai ország...?".

 

- eretnek -