head main kritikak

Garantált siker

Garantált siker

Március 28-án hallhattuk Roberto Alagna, a világhírű tenor Puccini-estjét a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében.  Népszerű dallamok, egy jó fellépésű, remek hanggal megáldott sztár-tenor - a siker eleve garantált volt.

Mégsem indult nagyon jól az este.

Először, „bemelegítésként" Puccini korai szimfonikus darabját, a Capriccio sinfonico-t hallhattuk. Ezzel még nem is volt különösebb gond, a ritkán játszott műben a közönség örömmel fedezte fel a Puccini által évekkel később megírt „Bohémélet" dallamait.

Ezt követően sétált be a színpadra a világ egyik legünnepeltebb tenorja, Roberto Alagna.

Lazán, fényes nadrágban, mintás sötét zakóban, és fekete ingben. A sármosan mosolygó tenorista közvetlenül, barátságosan, természetesen viselkedett, fogadtatásából ítélve úgy tűnt, hogy máris nyert ügye van.

Kezdésként Puccini első operájából, a Le Villi-ből énekelte el a „Torna ai felici di" című áriát (Roberto áriája a 2. felvonásból), nem túl jól. A hang nem csengett igazán szépen, a magas hangokat Alagna a vártnál rövidebb ideig tartotta ki. (A Le Villi-t nagyon ritkán játszák. Én jó pár évvel ezelőtt hallottam az opera magyarországi ősbemutatóját a Zeneakadémián, Tokody Ilonával, Bándi Jánossal és Csurja Tamással a főszerepekben. Bándi sokkal jobban énekelte  Roberto áriáját, mint Alagna.)

Elképzelhető persze, hogy a személyes körülményeim sem voltak ideálisak. A koncert igazi társadalmi esemény volt, a televízióból közismert arcoktól a szakma kiválóságain keresztül a sznobokig sokféle emberrel lehetett találkozni, és pechemre mellém az utóbbiak ültek. Jobbra tőlem két idős külföldi hölgy foglalt helyet, kb. 15 percet késve. Már az első áriát hangosan végigbeszélgették, néha dúdolásztak is, mialatt Alagna énekelt, így Roberto áriáját tulajdonképpen tercett formájában hallgathattam meg. Tőlem balra pedig egy középkorú svájci hölgy ült, aki a karmestert üdvözlő taps alatt megkért, hogy részletesen ismertessem neki az est programját (jóllehet a többnyelvű programfüzetet a kezében tartotta).

Mindezektől függetlenül, a koncert elején Alagna tényleg nem énekelt jól.

A Le Villi-t egy újabb zenekari betét követte, Puccini (leginkább a gyenge libretto miatt szinte soha nem játszott) második operájának, az Edgarnak egy részlete (a 3. felvonás előjátéka).

Ezután már tényleg a népszerű és jól ismert Puccini-dallamok következtek: először a Manon Lescaut két tenor áriája és az Intermezzo a 3. felvonásból.

Az első ária, a „Tra voi, belle, brune e bionde" szintén csalódás volt (legalábbis számomra). Semmi olyat nem hallottam Alagnától, ami igazolná, hogy jelenleg ő a világ egyik első számú tenoristája. A hangszín sem bársonyosnak, sem fényesnek, sem átütő erejűnek nem volt nevezhető. Egyes hangokon („regiszter-váltásokkor", ha jól sejtem) pedig kifejezetten kellemetlen, „gurgulázó" hangokat is hallhattunk.

A második Manon Lescaut-ária („Donna non vidi mai") alatt azonban már történt valami. Alagna kezdett belejönni. A magas hangok még most sem voltak az igaziak, a szenvedély és az átélés azonban hitelessé tette az ária előadását. Nem véletlen, hogy ezt követte az első igazi ováció. 

Az Intermezzo alatt mintha a karmester, Eugene Kohn is kezdett volna belelendülni, dinamikusan és szuggesztíven vezényelte az – ezen az estén egyébként elég sok hibával játszó - MÁV Szimfonikus Zenekart. 

A szünet előtti utolsó operarészletek a Toscából hangzottak el. Előbb a 3. felvonás előjátéka következett, ahol a pásztorfiú szólamát – kellemes meglepetésre – tényleg egy fiúszoprán énekelte, és nagyon jól. (Megfelelő fiúszoprán hiányában ezt a részt gyakran női szopránokra bízzák).

Ezt követte az „E lucevan le stelle". Ez az ária nemcsak a Tosca, de az egész operairodalom egyik legnépszerűbb dallama. Éppen ezért mindig nehéz eldönteni, hogy a taps az előadónak, vagy Puccininak szól-e inkább. Alagna mindenesetre kitett magáért (egy szép piano hangot is hallhattunk tőle), végképp belopva magát a közönség szívébe.

(Sajnos a mellettem ülő két idős hölgy is „újított": a beszélgetés és dúdolás mellett most már – általam ismeretlen okból - rendszeres „cuppantásokat" is hallattak. A tőlem balra ülő svájci hölgy pedig a következőt kérdezte tőlem: „Szeretem-e a zenét?" „Igen" – válaszoltam.)

Alagna mindenestre győzött, lelkesen vártuk a második részt.

 

 

Alagna a Művészetek Palotájában
(fotó: Felvégi Andrea)


A szünet után a Pillangókisasszony következett, pontosabban annak egyik legismertebb dallama, a Zümmögőkórus és a 3. felvonás előjátéka. Utóbbi a zenekar teljesítménye szempontjából teljesen rendben volt, a Zümmögőkórus azonban - számomra legalábbis - indokolatlanul gyorsnak tűnt és rendkívül pontatlan volt (a kórust a Magyar Állami Operaház Énekkarának tagjai alkották).


Ezután a Nyugat lánya („La fanciulla del West") következett, a „Ch’ella mi creda" című híres tenor áriával (Ramerrez áriája a 3. felvonásból), amit Alagna meggyőzően énekelt.

(Ezt megelőzően a tőlem balra ülő svájci hölgy gyorsan elmondta nekem, hogy ő számos nyelven beszél, többek között olaszul is. Annál inkább meglepett, hogy megkért: fordítsam le neki angolra, mit jelent az, hogy „La fanciulla del West". )

Különös zenekari jelenet következett: egyveleg a Triptichon-ból.

A Triptichon Puccini három egyfelvonásos operáját jelenti („Il tabarro"  [A köpeny], „Suor Angelica" [Angelica nővér], és Gianni Schicchi).

Kételyeim voltak, szabad-e ezekből az operákból egy ilyen „best of" válogatást kreálni és előadni, a dolog azonban jól sült el. Tényleg ízelítőt kaptunk az „Il tabarro" sötét, komor hangulatából, és a „Suor Angelica" megrázó dallamvilágából. Ez utóbbi záró akkordjaiban a Magyar Állami Operaház gyermekkórusának lánytagjai (és a Tosca-jelenetet előadó fiúszoprán) működtek közre, komolyan, koncentráltan és elbűvölően. Az egyveleget a Gianni Schicchi népszerű dallamai és fergeteges befejező taktusai zárták.    

Ezt követte Pucini egyetlen (és sikertelen) operettjének, a „Fecske" című műnek tenor-áriája, a „Parigi! é la cittá dei desideri" (Ruggiero áriája az 1. felvonásból). Alagna elemében volt és hódított, az előadást ováció követte.

Az est zárásaként Puccini utolsó, befejezetlen operája, a „Turandot" részletei következtek.  Előbb egy hosszabb részlet az 1. felvonásból: kórusjelenet, majd tenorszóló. Utóbbi alatt Alagna lesétált a közönség közé, a fülünkbe énekelt, ráadásul egye jobban; a közönség hálás volt érte. A kórusjelenetben ismét bejött a gyermekkórus, őket külön tapssal jutalmazta a közönség és a karmester (a fiúszoprán esetében ennek szerintem már a Tosca-jelenet után meg kellett volna történnie).

Ekkor következett – a hivatalos program zárásaként - Calaf áriája, a „Nessun dorma". Vártuk, hogyan fejezi be Alagna az áriát (magas „H" hang a végén, nagyon hatásos tud lenni, ha a tenoristának tényleg jól sikerül). Ezúttal azonban a magas hang igen rövidre sikerült, így az áriát – ováció helyett - pár másodpercnyi néma csönd követte. Utána kötelező taps következett, de hiányérzet maradt bennünk. Alagna azonban korrigált, ugyanis – végső zárásként – a Turandot zárójelenetére került sor (amit a kórus énekel – szólisták nélkül - a „Nessun dorma" dallamára). Alagna csatlakozott a kórushoz, ezúttal megvolt a kitartott magas hang is, és ezt már tényleg ünneplés követette.

A vastaps után jött a ráadás. Alagna előbb a Turandot másik tenor áriáját, a líraibb „Non piangere Liú"-t énekelte el. Szerintem közepesen, de ekkor már ez mindegy volt, a közönség ünnepelt.

(A tőlem balra ülő svájci hölgy ekkor – az este folyamán először – színházi látcsövét is elővette és Alagnára irányította. Ez azért volt furcsa, mert az ötödik sorban ültünk, pár méterre Alagnától.)

Az ária után a vastaps újra kezdődött és újabb ráadás következett. A karmester átült egy zongorához, Alagna pedig zongorakísérettel elénekelte Tosti: A Vuchella című dalát.  Ez már igazi show volt, a dal közben Alagna odament a zenekar női tagjaihoz, nekik énekelt, simogatta őket – a közönség pedig imádta a show-műsort és Alagnát.

Az újabb vastaps után egy „O sole mio" következett, úgy tűnt, az estének ezzel vége.   

Alagna azonban még egyszer bejött, és a capella (zenekari kíséret nélkül) előadott egy imát (pontosabban a „Miatyánk"-ot, franciául, sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy ki írta a dallamot).

Roberto Alagna szimpatikus ember, megnyerő személyiség, profi előadó (figyelt arra, hogy a zenekar mögötti erkélyeken ülőknek is énekeljen néha és hogy minden emeletnek külön megköszönje a tapsokat). Kitűnő hang, még ha nem is a legnagyobb hangok egyike (elnézést az Alagna-rajongóktól), amelynek birtokosa könnyedén meghódította a magyar közönséget, igazi operaünnep helyszínévé varázsolva a Művészetek Palotáját.

Egy kicsit talán túlságosan is könnyedén hódított. Miért nem énekelt például a Bohéméletből? (A program időrendben végigment a Puccini operákon, a Bohémélet azonban teljesen kimaradt.) Naiv válasz: ennyi fért a programba, mindent nem lehet elénekelni. Gonosz válasz: Alagna nem akarta az este sikerét kockáztatni, márpedig a „Che gelida manina" című áriában egy magas C-t is kellett volna énekelnie. (A Bohéméletet egyébként Alagna a világ számos operaházában énekelte már.)

Várjuk, hogy operaszínpadon, teljes előadáson is láthassuk őt Budapesten. Akkor többet tudunk majd meg arról, mire képes valójában Roberto Alagna.


Csák Balázs

 

 

Roberto Alagna (press photo)