Az ellentmondásos uralkodó alakja megihlette a romantika korának népszerű drámaíróját, Obernyik Károlyt (1804-1855). Ötfelvonásos tragédiáját a szerző halála után, 1856-ban adta elő a Nemzeti Színház. A végső simításokat Bulyovszky Gyula és korszak emblematikus színművésze, Egressy Gábor végezte el a darabon, akinek a legkedveltebb darabja volt a színmű, és aki a darab 1866. július 30-i előadása alatt vesztette életét, szélütés következtében.

Erkel Ferenc számára a Nemzeti Színház két énekese, a drámaíróként és festőként is jeles baritonista, Odry Lehel (híres Faust-Mephisto, Jago és Hans Sachs) és a kisebb szerepeket alakító bariton, Ormai (Ormay) Ferenc készítette el a szövegkönyvet, az előbbi énekelte a címszerepet az 1874. május 20-án a Nemzeti Színházban tartott bemutatón is. A komponista a műben továbbfejlesztette a zenedrámai kifejezésmódon és Meyerbeer hatásán alapuló, a Dózsa Györgyben már megmutatkozó kompozíciós elveit. A zenei szövet szerves egységében a zárt számok szinte teljesen feloldódnak, az énekbeszéd is a drámai szituációkat aknázza ki. A kórusrecitatívók szerepe pedig még szembetűnőbb, mint a Dózsa Györgyben.

A Brankovics Györgyben megnyilvánuló zenei törekvéseket a korabeli közönség hűvösen fogadta és bár 1889-ben az Operaház is műsorára tűzte, pár előadást követően lekerült a repertoárról. Hosszú szünet után, 1962-ben, Kókai Rezső átdolgozásában, Romhányi József szövegével újította fel a művet az Operaház az Erkel Színházban. A főbb szerepeket Fodor János (Brankovics György), Simándy József / Ilosfalvy Róbert (Murat), Mátyás Mária / Déry Gabriella (Mara), Házy Erzsébet (István) és Palcsó Sándor (Gergő) énekelték, Kórodi András vezényletével. A produkciót 1963-ban a Szegedi Szabadtéri Játékokon is előadták. Később a Magyar Rádió ugyancsak Kórodi András zenei irányításával készített felvételt a műből, olyan kiváló szólistákkal, mint Kováts Kolos (Brankovics György), Simándy József (Murat), Pászthy Júlia (Mara), Kalmár Magda (Gergő), Palcsó Sándor (István), Sólyom-Nagy Sándor (Cselebi aga) és Takács Klára (Fruzsina, Mara duennája).

 

A Kolozsvári Magyar Opera ezt a változatot mutatta be Selmeczi György további átdolgozásában, 1993-ban (a kőszínházi bemutató előtt a Gyulai Várszínházban zajlott le a premier). A darab azóta folyamatosan műsoron van, amelyből 2003-ban a Musica Hungarica gondozásában lemezfelvételt is készítettek, Molnár János (Brankovics György), Bándi János (Murat), Jordán Éva (Mara) és Sándor Árpád (Celebi aga) főszereplésével, Mossóczy Vilmos dirigálásával. A kolozsvári verzióban az eredeti partitúra mintegy felét elhagyják, a 2 és ¾ órás dalmű másfél órára redukálódik (az este 7-kor kezdődő kétrészes előadásnak a Thália Színházban már 9-kor vége volt).

Selmeczi György rendezése a XX. század utolsó évtizedébe, a jugoszláv háborúk keretébe helyezve adaptálja a történetet, ezáltal adva fokozott drámai feszültséget az elfeledett operának. A színpadraállítás - főleg a Venczel Attila által jegyzett színpadkép és a színészvezetés tekintetében - párhuzamba állítható Selmeczi operaházi André Chénier-rendezésével; mindkettő az ember és a történelem kölcsönhatásának problematikáját, illetve a vészterhes történelmi fordulópontok lélektanát vizsgálja.

Selmeczi György karmesterként a zenekart is magas színvonalon fogta össze. Különösen emlékezetes marad az I. felvonást lezáró Kóló, amely a Vujisics Együttes feldolgozásában eredeti népzenei hangzásvilágot adott vissza. Fokozta a hatást, hogy az együttesben részt vevő szólisztikus hangszerek megszólaltatói a színpadon játszottak.

 

A mű abszolút hőse a címszereplő, a szólam már terjedelme miatt sem mindennapi feladat. Ezért csak nagyformátumú énekes egyéniség számára érdemes a darabot elővenni. A kiváló basszbariton, a lemezfelvételen Cselebi agaként hallható Sándor Árpád minden tekintetben felnőtt a kihíváshoz: hangereje, zengő orgánuma eleve predesztinálja a szerepre. Egy öntörvényű, erőteljes katonai diktátor portréját rajzolta meg, akinek személyiségét végül a családját ért tragédia őrli fel. A monológjai kifejezetten emlékezetesek maradnak az árnyalt lélekábrázolás szempontjából. Sándor Árpád már gyakori vendégnek számít hazánkban, anyaszínházának vendégszereplései mellett a Miskolci Nemzeti Színházban 2006-ban a Carmen, 2007-ben a Hoffmann meséi, 2008-ban a Pillangókisasszony fontosabb szerepeit alakította, 2009-ben pedig Kaposvárott mutatkozott be a Cigánybáró Zsupánjáként.

Az előadásban fellépett egy másik, impozáns orgánummal született, őserejű basszbariton, Szilágyi János is. A Cselebi agát megformáló énekes a kisugárzása és a színészi képességei révén is jelentős művész, nemhiába ő alakítja Kolozsvárott a Kékszakállú címszerepét.

Murat nagyvezírként a szép lírai hangszínnel rendelkező Daróczi Tamást hallottuk, aki mostanában epizódhősöket énekel az Operaházban, de Kolozsvárott gyakran szólaltatja meg nagy szerepeit. A pályafutásának 30. jubileumát ünneplő tenorista igazi értéke a magyar operakultúrának: ő énekelte Solti György utolsó lemezfelvételén a Psalmus Hungaricust és a Cantata Profanát. A berlini Komische Oper állandó vendégeként Harry Kupferrel dolgozott, a bécsi Staatsoperben 1991-ben mutatkozott be.

 

 

A szerb despota lányát az ígéretes pályafutás előtt álló fiatal koloratúrszoprán, Covacinschi Yolanda formálta meg. Szép lírai hangmatériával rendelkezik, koloratúrtudását azonban ebben a szerepben nem tudta bemutatni. Színészi alakítása viszont meggyőző volt, hitelesen jelenítette meg a szerelme és a családja, ill. a hazája között vergődő fiatal lányt.

Brankovics fiait két ifjú tenorista, a lírai hangú Szakács Levente és a Rossini-szerepeket (Almaviva, Semiramis - Idreno) is repertoárján tartó karakterénekes, Bardon Tony keltette életre.

Székely László kisebb szerepében pedig a kiváló baritonista, Bancsov Károly lépett fel, aki 1984 óta meghatározó egyénisége a kolozsvári operaéletnek. Emlékezetes vendégszereplések fűződnek a nevéhez Budapesten is: a kilencvenes években a Trubadúr Luna grófját énekelte Tokody Ilona és B. Nagy János partnereként, majd a Macbeth címszerepét alakította a Thália Színházban. A művészt a 2001-es Miskolci Operafesztiválon Simon Boccanegraként láthatta a közönség.

A rendezésnek és a zenei megvalósításnak köszönhetően a kolozsvári Brankovics György számomra a 2010-es Tavaszi Fesztivál és az Erkel-év egyik legmaradandóbb élménye lett. Hasonló színvonalú előadásban érdemes lenne az alkotást a Magyar Állami Operaházban is bemutatni.