head main kritikak

Materialista apoteózis

Materialista apoteózis

Wagner: A Bolygó hollandi az Operaházban. Boros Attila kritikája.

A Wagner bicentenárium alkalmából A bolygó hollandi ősverziójának felújításával indította az esztendőt az Állami Operaház. Wagner első "igazi" operájának 3 felvonásos változata az 1843-as drezdai bemutatót követően hamar utat talált az európai színpadokra. A szerző egyik levelében aggodalmát fejezte ki, miszerint: "a Hollandi megértéséhez nagyon sok fantáziára van szükség". Ez a megállapítás nemcsak a közönség, hanem a rendezés szempontjából is igaz.

 

Ez az ízig-vérig romantikus opera a realitás és a látomás határmezsgyéjén egyensúlyoz. És közben megjelenik a wagneri életmű vezérgondolata, a megváltás, az önfeláldozó szerelem diadala, egyszóval a transzcendencia. Otto Klemperer (1885-1973), a nálunk is működött világhírű karmester egyik írásában kifejti: "A zene az emberiséget a természetfeletti világába vezeti, abba az egyedüli világba, amely értelmet ad az életnek. A zene a művészetek művészete, metafizikus művészet".

 

bolygo_2_1

Kálmándy Mihály

 

A Hollandi jelenlegi előadása a fentiek szellemiségének bemutatásával - vagy legalább csak jelzésével - adós maradt. A darab végén a hétköznapok világában és az életben csalódott hollandi ismét a tengerre menekül, de Senta utána veti magát a hullámokba. Önfeláldozó szerelmi halála révén a férfi megkapja a feloldozást és véget ér átok sújtotta örökös vándorlása. Ennek a katarzisnak a "kedvéért" született meg az opera szövege és zenéje. Ehelyett mit látunk? A darab végén Senta és a Hollandi ott maradnak az üres színpadon, állnak, nézik egymást, és feltehetőleg boldogan élnek, míg meg nem halnak. Happy end. Függöny.

Sok egyéb problémát is felvet Szikora János rendezése. Ezek között is az egyik legkirívóbb a fonókórus szövőkórussá történő átminősítése. (Ilyen formán Kodály Székely fonójából is lehetne Székely szövő...). "Sok problémát vet fel a rendezés..." Wagner egyértelműen a rokka pörgését komponálta meg zenében, és a szöveg is fonásról szól, ám ehelyett Senta egy elegáns szövőszék előtt ül, míg a lányok méteres aranyszálakat húzogatnak egymás kezéről, lábáról. Kétségtelenül látványos színpadi kép, de egy másik darabban. Az opera központi fontosságú "díszlete" a Hollandit ábrázoló festmény lenne, ami Senta ábrándozásának, álmodozásának gyerekkora óta imádott tárgya. Rejtett freudi komplexusként is felfogható. Ez a kép, bár a szövegben is szerepel, hiányzik a színpadról. Értem én: absztrakció. De a közönség biztos nem érti. Ezen kívül egy fontos lélektani momentummal szegényíti a cselekményt. Mert ha nincs kép, akkor a kép "megelevenedése", a Hollandi megjelenésének drámai pillanata elsikkad. De ha már absztrahálunk, akkor miért érkezik Georg néhány lelőtt madárral Sentához, ez egyáltalán nem lényeges kellék, és nincs is rá utalás a szövegben. A rendezést illető sok kérdés helyett még csak egy utolsó: Senta dajkájából, Maryból miért lett rádiót hallgató, újságot olvasó kiérdemesült vörösharisnyás bárhölgy, aki időnként még vonaglik is a zene ütemére? Ettől lenne időszerű, mához szóló, a közönségnek jobban tetsző a story? Ez az ízléstelenség melyik közönségréteghez szólhat?

 

bolygo_2_3

Jelenet

 

Egyébként nem mondható közönségbarátnak ez a szünet nélküli ősváltozat sem a közel két és félórás terjedelmével. Vajon mi indíthatta a színházat, hogy a Wagner által is túlhaladott egyfelvonásos verziót választotta? Wagner, aki nemcsak szövegíró és zeneszerző, hanem színházi zseni is volt, nem ok nélkül alakította már a bemutatóra három felvonásossá a Hollandit, amely ebben a formában terjedt el világszerte. Nem biztos, hogy okosabbnak kell lenni Wagnernél, és zenetörténeti csemegékkel traktálni a közönséget.

 

Az ünnepi alkalom fényét emelendő vendégkarmestert szerződtettek a produkcióra Ralf Weikert személyében. Erre akkor lett volna szükség, ha nem lenne itthon nála sokkal alkalmasabb megoldás is. Működésének kritikáját egyetlen kérdésben lehet összegezni: ha van az Operaházban egy Medveczky Ádám és Kovács János, akkor mi szükség van egy közepes tehetségű, lagymatagon muzsikáló, a csúcspontokat felépíteni nem tudó szürke karmester - ha mégoly nemzetközi hírű is - szerepeltetésére?

 

bolygo_2_5

Rálik Szilvia

 

A külföldi énekesek jelenlétére nyilván szükség van, de talán akadnának alkalmasabbak is, mint a tenor Corey Bix és a Hollandit alakító Thomas Gazheli. Ez utóbbi különösen kitűnt fakó hangjával, játékának esetlenségével, kopaszságával. Ilyen lenne a wagneri életmű és a zenés színpad egyik jelentős figurája?

Az itthoniak közül Rálik Szilvia Senta alakítása emelkedik ki. Alkatilag, hangilag ideális figurát hoz, a gyilkos magasságokat könnyedén bírja, az alsóbb regiszterét kellene még testesebbé formálni. Bár korai Wagner műről van szó, mégis Senta az egyik legkényesebb női szerep, hangfekvése és a sok magas hang miatt. Szomorúan kellett hallani, látni, mennyire nem való a szerep Lukács Gyöngyinek. Nem volt senki a szakértők közül, aki megóvta volna az olasz fachban kiváló énekesnőt ettől a helyzettől? Néhány szép hangtól eltekintve produkciója az anyaggal való viaskodásban merült ki.
Két jó basszusunk, Bretz Gábor és Palerdi András kulturált énekükkel, szövegmondásukkal járulnak hozzá Wagner zenéjének sikeréhez.

 

bolygo_1_1

Thomas Gazheli

 

Fekete Attila, mondhatnánk, új oldaláról mutatkozott be ebben a korai Wagner szerepben. Könnyen, szárnyalóan szólt a hangja, ezúttal nem érződött a nála gyakori forszírozott hangadás.
Kálmándy Mihály a számára új terepen, a címszerepben jó választásnak bizonyult. Hangszíne, alkalmassá teszi erre a nehéz szerepre, jól deklamál, ahol kell, és a líra iránt is van érzéke.
A két kormányos, Horváth István és Boncsér Gergely kellemes színfoltjai a misztikus balladának.
A Honvéd férfikarral megerősített operakórusra nagy és hálás feladat hárul ebben a műben. Szabó Sipos Máté betanításában kiválóan helytálltak.

 

Visszatérve a rendezésre: nem szerencsés a szereplőket a színpad hátsó részében énekeltetni, mert nem jön át a hangjuk a zenekaron, azonkívül a fedetlen üres színpadtér is sokat elnyel az emberi hangból.

 

Mindent egybevetve, de jó lett volna végre egy minden ízében Wagnerhez méltó Hollandi előadást élvezni a Gesamtkunstwerk, az összművészet szellemében. Erre azonban már világszerte egyre kevesebb esély van.

 

Boros Attila

 

(fotó: Tomas Opitz)

 

bolygo_1_2

Lukács Gyöngyi és Fekete Attila

 

 

bolygo_1_3

Jelenet

 

 

2013. január 19. és 20., Magyar Állami Operaház
 
Richard Wagner:
A bolygó hollandi

(Der fliegende Holländer)

 

Opera egy felvonásban (ősváltozat, 1841)


Szövegíró: Richard Wagner
Rendező: Szikora János
Díszlettervező: Szendrényi Éva
Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina
Karmester: Ralf Weikert, Kovács János

 

Szereplők:


Donald (Daland) - Bretz Gábor, Palerdi András
Senta - Rálik Szilvia, Lukács Gyöngyi
Georg (Erik) - Corey Bix, Fekete Attila
Mary - Kovács Annamária, Balatoni Éva
Kormányos - Boncsér Gergely, Horváth István
A hollandi - Kálmándi Mihály, Thomas Gazheli