head main kritikak

A Halál halála

A Halál halála

Ligeti György "Le grand macabre" című operája a Művészetek Palotájában. Kritika.

A múlt század egyik legnagyobb hatású zeneszerzője, Ligeti György születésének 90. évfordulója alkalmából mutatta be a Művészetek Palotája a szerző egyetlen operáját, a Le grand macabre-t. A Müpa az Új Magyar Zene Egyesülettel karöltve 2006 – a szerző halálának éve - óta Hommage à Ligeti című sorozatában rendszeresen műsorra tűzi Ligeti műveit. A Le grand macabre-t azonban most először, ami azért is jelentős alkalom, mert az operát a magyar közönség eddig csak kétszer, 1998-ban (amúgy az ősbemutató után húsz évvel) láthatta. Az előadásokra akkor a Thália Színházban került sor, a rendező Kovalik Balázs volt.

 

Sajnos szinte közhelyszerű a megállapítás, hogy a modern operák (értsd: a 20. század közepétől napjainkig) előadása tekintetében elképesztő mértékű a lemaradásunk, a repertoár darabok Puccini és Richard Strauss műveivel gyakorlatilag lezárulnak. Ritka alkalom, amikor későbbi – netán kortárs - művek is felcsendülhetnek, az utóbbi években itthon leginkább a Miskolci Operafesztiválon és az Armel Operfesztiválon voltak erre példák.

 

grand macabre 6

 A karmester: Vajda Gergely

 

A Le grand macabre kétfelvonásos opera, amelyet a szerző 1974 és 1977 között írt. A librettó Ligeti György és Michael Meschke közös munkája, amely Michel de Ghelderode La Ballade du Grand Macabre című abszurd drámája nyomán készült.

 

A darab ősbemutatója 1978. április 12-én volt a Stockholmi Királyi Operaházban. Ligeti a művet 1996-ban átdolgozta, ami elsősorban rövidítéseket, illetve egyes prózai részek megzenésítését jelentette. Ennek bemutatójára egy évvel később, a Salzburgi Fesztiválon került sor.

 

A Le grand macabre-ból csak két teljes felvételt adtak ki, az elsőt 1987-ben (eredeti változat - ORF Szimfonikus Zenekar, vezényel: Elgar Howarth), a másodikat pedig 1997-ben (az átdolgozott verzió Salzburgból - Philharmonia Orchestra, vezényel: Esa-Pekka Salonen). Megjelent még egy DVD-felvétel is, amelyet a barcelonai Gran Teatre Del Liceu-ban rögzítettek 2011-ben (a karmester Michael Boder volt).

 

grand macabre 3

 Timur Bekbosunov (Piet vom Fass) és Réti Attila (Nekrotzar)

 

Az opera cselekménye meglehetősen bizarr.

 

A történet a képzeletbeli Brueghelland hercegségében játszódik, meghatározhatatlan időben.

 

Egy szerelmes pár, Amanda és Amando erotikus duettjét halljuk (bár utóbbi a férfi, ezt a szerepet is nő játssza), majd a részeges Piet-vom-Fass (aki „borkóstoló”) jelenik meg, egy furcsán hangzó Dies irae-t énekelve. Ekkor érkezik az apokaliptikus hangulatú nagyvárosba Nekrotzar (a „Halál”), aki a sírjából jött elő. Megjelenése után Amanda és Amando elbújnak a sírban. (Megj.: a szerelmesek neve eredetileg Spermando és Clitoria volt, de ezeket a szerző végül megváltoztatta...)

 

Nekrotzar közli Piettel, hogy éjfélig el fogja pusztítani a világot (egy üstökös által), majd a rémült Piet hátán lovagolva beállít az udvari asztrológushoz, Astrodamorshoz. A női fehérneműben lévő férfit szadista felesége, Mescalina perverz szexuális játékok eszközeként használja. A nő viszont elégedetlen és kielégíthetetlen, ezért arra kéri Vénuszt, hogy küldjön neki egy „igazi férfit”. Mescalinát azonban Nekrotzar megöli, Astrodamors, a felszabadult férj – aki végre „úr lett a házban” - pedig boldogan követi a Halál angyalát.

 

grand macabre 7

 Arno Raunig (Go-go herceg), Matthias Raupach (Fekete miniszter)

és Gerhard Karzel (Fehér miniszter)

 

A következő jelenetben Go-go herceg udvarában vagyunk. Az akarat nélküli, gyáva, kissé kretén uralkodót az egymást folytonosan szidalmazó, végtelenül cinikus két politikus: „a fehér és a fekete miniszter” irányítja. Ők most is egymással vannak elfoglalva, ABC-sorrendben vágják egymáshoz a trágárnál trágárabb sértéseket. A gyámoltalan Go-go kéri őket, hogy a nemzet érdekét helyezzék inkább előtérbe, a miniszterek azonban háborús játékkal alázzák a herceget, majd aláíratják vele a 100 %-os adó bevezetését is... Ezután visszavonulással fenyegetőznek, amit Go-go végül dühében elfogad.

 

Gepopo titkosrendőr (az „Ávónő”) érkezik hóhérok kíséretében (a szerepet ugyanaz játssza, mint aki korábban Vénuszt). Kódolt, titkos nyelven közli, hogy az emberek félnek, mert jön a Halál és fel is tűnt az égen egy vörös üstökös.

 

Nektrotzar és kísérete bevonul a hercegi palotába. Piet és Astrodamors borral kínálják a Halált, valamennyien jól be is rúgnak. Nektrotzar éppenséggel olyannyira, hogy elmulasztja a világvégét… Éjfélkor egy pillanatra ugyan megáll az idő, az üstökös is megérkezik, és az azt követő csendben Nekrotzar és társai előbb szellemeknek gondolják magukat, de szép lassan valamennyien rádöbbennek, hogy élnek. A szerelmesek is előbújnak, sőt, Mescalina is előjön a sírjából. A megszégyenült Nektrotzar pedig fokozatosan összezsugorodik, majd teljesen eltűnik.

 

A többiek megkönnyebbülve veszik tudomásul, hogy mégsem jött el a világ vége; a Halál halt meg, ők pedig élnek.

 

Eddig a cselemény.

 

grand macabre 5

 Nicholas Isherwood (Astradamors) és Várhelyi Éva (Mescalina)

 

A történet őrült, szürreális, ugyanakkor ironikus, groteszk és mindvégig kétértelmű. A mondanivaló mégis világos: bár mindig ott van bennünk a halálfélelem, a világvége (még) nincs itt, merjünk tehát élni. A pozitív végkicsengés persze nem egy naiv életigenlés: az élet olyan, amilyen, szép is és csúnya is, szeretkezünk, gyűlölködünk, iszunk, politizálunk, de amíg élünk, a halálhoz nincs közünk.

 

Mit jelent közelebbről ez a halálfélelem? A szerző maga ad erre választ egy interjúban (Herman Sabbe interjúja, Interface, Vol. 8, 1979). Félünk, hogy a világ megszűnik, a civilizáció elpusztul, de hangsúlyozottan egy, az életünket átható általános, és nem konkrét félelemről van szó. (Ligetit éppen ezért igencsak zavarta az átdolgozott verzió már említett salzburgi bemutatója, ahol Peter Sellars rendező az apokalipszist a csernobili katasztrófa környezetébe helyezte. Igaz, a már említett interjúban a szerző megjegyzi: ha mindenáron konkretizálni akarjuk a rettegést, az atombombától való félelem mégiscsak példázhatja ezt.)

 

A félelemtől való szabadulás érdekében Ligeti az elidegenítés módszerét használja. Ennek elsődleges eszköze pedig az irónia és a komikum. Maga az apokalipszis is az elidegenítés által válik a műben hátborzongató helyett komikussá, rémisztő helyett nevetségessé. (Saját elmondása szerint a szerző többek között Ionescut, Lewis Carrollt, Viant, Kafkát, Karinthyt és Krúdyt is említi, mint olyanokat, akik hatással voltak rá.)

 

grand macabre 2

 

De ott van végig az irónia a zenében is. A tradícióra: nagy zeneszerző elődökre, stílusokra, korszakokra, zenei formákra történő utalások sora érhető tetten a műben, de hangsúlyozottan groteszk utalások, nem pedig valódi idézetek formájában (a „nyitány” Monteverdire emlékeztető taktusai például autódudákon szólalnak meg). Az „elrontott” zenei idézetek kapcsán egyébként interjújában Ligeti a pop art-ra is utal - amely szerinte hasonló technikákat alkalmazott -, így például Peter Blake festményeire és kollázsaira (Blake készítette többek között a Beatles Bors őrmester című lemezborítóját is).

 

A zenekar amúgy hatalmas méretű, különösen, ami az ütősöket illeti. Utóbbiak a tradicionális és egzotikus ütős hangszerek mellett számos egyéb eszközt is alkalmaznak: ébresztőórát, papírzacskót, tálcákat, autódudát, edényeket, állathangokat utánzó egyéb eszközöket, pisztolydörrenést stb. Nem véletlen, hogy a mostani előadáson a Pannon Filharmonikusok az Amadinda Ütőegyüttessel egészült ki.

 

Az első hallásra talán kaotikusnak tűnő Le grand Macabre tehát egy nagyon is tudatos zeneszerzői koncepció terméke. Tudatos a mű zenei felépítése is. A szerző ezzel kapcsolatban a már említett interjúban azt is elmondta: az opera egyes jelenetei mind egy-egy nagy crescendo formáját öltik: az első jelenet idilljét - a szerelmesek jelenetét - Piet-vom-Fass, majd Nekrotzar színrelépése követi. A második jelenetben Mescalina és Astradamors duettjét (ami már önmagában is egy crescendo) Nekrotzar és Piet érkezése koronázza meg. A harmadikban a herceg és minisztereinek jelenetét Nekrotzar, Piet-vom-Fass és Astradamors érkezése követi (amelyet Ligeti „a legnagyobb crescendónak” nevez). A művet a rövid Epilógus, a „világ vége” jelenete zárja. (Amely amúgy különös hangulatú, passacagliára emlékeztető muzsika, és – szemben a műre inkább jellemző disszonáns hangzatokkal - konszonáns zene).

 

grand macabre 8

Jennifer Yoon (Venus/Gepopo)
 

Ligeti feltett szándéka volt, hogy ne egy „normális operát” írjon, ami alatt leginkább a 19. századi operára gondolt. Eredetileg kifejezetten egy „anti-opera” gondolata foglalkoztatta, de idővel rájött: mondanivalóját mégiscsak egy zenés színházi mű formájában tudja közölni. Az eredmény azonban nem visszatérést jelentett a hagyományos operához, hanem egy sajátos hangvételű, formabontó, „ligetis” anti-anti-opera jött létre, a huszadik századi avantgarde zenei terméke, amelyben ott van a hagyomány és ott van a modern, de minden ironikus és minden kétértelmű. A zene is gyakran szándékoltan „csúnya”, ugyanakkor a mű - különös módon - valamiért mégis szép. Bár világos a mondanivaló, semmi sem szó szerint veendő és végig ott vannak a kérdőjelek, még abban a tekintetben is: vajon tényleg itt járt a „Halál” vagy az egész csak egy komédia?

 

Az opera rövid, képregényszerű, egymással szorosan nem is mindig összefüggő jeleneteinek alkalmazásában amúgy (ismét Ligeti gondolatait idézem) a rajzfilm műfaja, továbbá Chaplin és a Marx testvérek filmjei is inspirálták a szerzőt. A mű színes, szürreális képeit pedig belga festők ihlették: Magritte, Breughel - rá utal az opera cselekményének helyszíne: Brueghelland - és Bosch.

 

A kompozíciót zene és szöveg, látvány és hang szoros egysége jellemzi. Nem véletlen, hogy a mostani, koncertszerű előadás is majdnem színházi élményt tudott nyújtani. A színes, drámai képekként megelevenedő „történet” mögött persze aprólékosan kidolgozott jelenetek állnak. A Go-Go herceget éltető tömeg hosszan elnyújtott éljenzése fokról-fokra válik egyre ijesztőbbé (köztudomású, hogy a szerző közvetlenül volt kénytelen megtapasztalni a náci és a sztálini diktatúrát is…). Nekrotzar és hívei lerészegedése tényleg hiteles (kellően hosszú és kidolgozott), az „apokalipszis” pillanatában pedig csakugyan megállni látszik az idő. Hosszan lehetne még a példákat sorolni, de mégis sajnálom, hogy nem szcenírozott formában láthattuk a produkciót. Igaz, zeneileg bizonyára nyertünk ezzel, mert nehéz elképzelni, hogy a rendkívül nehéz szólamokat színpadon akár csak megközelítően is pontosan adnák vissza az énekesek, bármilyen jó előadókról legyen is szó. (A koncerten természetesen kottából énekeltek.)

 

grand macabre 4

 Anna Manske (Amando) és  Bányai Júlia (Amanda)


A mostani produkció (latinnal és ál-latinnal kevert) német nyelven zajlott, magyar feliratokkal. (Kovalik Balázs szellemes fordításából amúgy szívesen idéznék, de – az interneten legalábbis - sehol sem találtam nyomát…) A trágár, vulgáris szavakkal tűzdelt librettó persze bizonyára polgárpukkasztó szándékkal is készült. (Éppen ezért jobban örültem volna, ha a célközönség tényleg „pukkad”. Ehelyett sokan elég infantilisan, harsány nevetéssel reagáltak a „csúnya szavakra”, ami meglehetősen kiábrándító volt…)

 

A Le grand macabre énekesekkel szemben támasztott követelménye rendkívüli. A szólamok többsége óriási hangterjedelmet igényel, az énekelhetőséget pedig a disszonáns dallamvilág, a váratlan hangközugrások és a ritmikai váltások is nehezítik.

 

Az előadói gárda mindenesetre kiválónak bizonyult.

 

A karmester Vajda Gergely volt, aki a kortárs zene kitűnő ismerője. Ezúttal is magabiztosan, professzionálisan irányította és tartotta egyben a szintén nagyon felkészült zenekart, a Pannon Filharmonikusokat és az Amadinda Ütőegyüttest. A zenekar amúgy – a koncertszerű előadásnak köszönhetően - a színpadon helyezkedett el, a játékukat öröm volt figyelni.

 

Hasonlóan magas színvonalon, pontosan szólalt meg a Nemzeti Énekkar is, igaz, az előttük elhelyezkedő zenekar miatt nem mindig voltak elég jól hallhatóak.

 

Nekrotzart Réti Attila alakította, akit több kortárs műben is hallhatunk már. Az általa megformált karakter kellően ördögi, cinikus és - a mű végén - szánalmas volt. Bár Nekrotzar szólamát az előírás szerint basszbariton énekli, itt is meg kell említenem, hogy a hangterjedelmi követelmények miatt a „basszbariton” ezúttal a (mély)basszus és a bariton szólamot egyaránt biztosan énekelni képes előadót jelent.

 

A Vénusz és az Ávónő szerepét tolmácsoló Jennifer Yoon kivételes énektechnikai tudás birtokában, elképesztő könnyedséggel adta elő a nyaktörő koloratúrákat, de a nagy hangközbeli ugrások sem jelentettek számára problémát.

 

A debilis diktátor, Go-Go herceg szerepét alakító Arno Raunig osztrák férfiszoprán külön színfoltja volt az estének. Énektudása vitathatatlan (bár hiányoltam részéről a kellő hangerőt), és az általa megformált karakter is figyelemre méltó volt. (A szerző előírása szerint egyébként a szerepet fiúszoprán is énekelheti. Tekintettel azonban a mű „korhatáros” mivoltára, ez nyilván inkább a hangfelvételekre vonatkozik.)

 

Hasonlóan magas színvonalú produkciót nyújtott az Astradamorst megformáló amerikai Nicholas Isherwood (aki a modern és a barokk operának is avatott ismerője) és a Piet szerepét alakító fiatal kazahsztáni tenor, Timur Bekbosunov (ő elsősorban kortárs operák előadójaként ismert, de más műfajokba is szívesen elkalandozik). Talán már mondanom sem kell, hogy az említett két szerep is rendkívüli technikai felkészültséget igényel, és a feladatot mindketten jól megoldották.

 

grand macabre 9

 

A Mescalina szerepében fellépő Várhelyi Éva az 1998-as magyarországi ősbemutatón még Amandót formálta meg. Most Mescalinát énekelte, énektechnikailag magas színvonalon, a színészi játékot tekintve pedig hitelesen.

 

Mind a bécsben tanult Bányai Júlia Amandája, mind pedig Anna Manske Amandója érzéki, erotikus volt, hangilag pedig árnyalt és magabiztos.

 

A fekete és fehér minisztert alakító két, szálfatermetű énekes, Matthias Raupach és a színészként és énekesként is számon tartott Gerhard Karzel szuggesztíven, cinikusan, karakteresen játszott. (Itt említem meg az előadás egyik szokatlan pillanatát: amikor Go-Go herceg az alkotmányra hivatkozik, idióta miniszterei gúnyosan vágják hozzá, hogy „az csak egy papír”. Ezen a pontos a nézők közül sokan tapsolni kezdtek. Meglehetősen ritka az ilyen direkt politikai megnyilvánulás egy hazai operaelőadáson.)

 

Számomra kellemes meglepetést jelentett, hogy gyakorlatilag telt ház volt, igaz, a második és a harmadik emeletet nem nyitották meg. A produkciót nagy ováció követte, éppen ezért (is) fel kell tenni a kérdést: miért csak egy előadásra került sor? És vajon kell-e újabb 15 évet várnunk a Le grand macabre következő hazai előadására?

 

Csák Balázs

(fotók: Művészetek Palotája – Budapest, Pető Zsuzsa)

 

 

2013. május 22., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

 

Ligeti György:
Le grand macabre

kétfelvonásos opera

Szövegíró: Ligeti György és Michael Meschke
Magyar fordítás: Kovalik Balázs

Szereplők:

Nekrotzar - Réti Attila
Piet vom Fass - Timur Bekbosunov
Astradamors - Nicholas Isherwood
Mescalina - Várhelyi Éva
Venus/Gepopo - Jennifer Yoon
Amanda - Bányai Júlia
Amando - Anna Manske
Fekete miniszter - Matthias Raupach
Fehér miniszter - Gerhard Karzel
Go-go herceg - Arno Raunig

Közreműködik: Pannon Filharmonikusok, Amadinda Ütőegyüttes (művészeti vezető: Rácz Zoltán), Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)

Neue Oper Wien művészeti vezető: Walter Kobéra

 

Vezényel: Vajda Gergely