ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

head main kritikak

Egy klasszikus feltámasztása

Egy klasszikus feltámasztása

"A bűvös vadász" az Erkel Színházban. Kritika.

A bűvös vadász egyike az operairodalom azon remekműveinek, amelyeket a Magyar Állami Operaház közönsége hosszú évtizedeken át kénytelen volt nélkülözni, ugyanis a darab legutolsó felújítására a Házban 1936-ban került sor. Ez a produkció 1942-ig maradt műsoron, majd ezután egészen 2014-ig nem történt meg a darab repertoárba való visszaemelése. Pedig A bűvös vadász remekbe szabott daljáték, saját korában modernnek számító és még ma is hatásos drámai kifejezőeszközökkel. A Farkasszakadék-jelenet a korábbiakhoz képest újszerű zenedrámai egységbe foglalja a recitativót, az ariosót és a melodrámát, a hangversenydarabként is közkedvelt nyitány pedig már a későbbi program-nyitányok felé mutat előre. A zenekari hangzás hangfestő effektusai, valamint a fúvósok alkalmazásával elért finom hangszínek a drámai kifejezőerő különösen hatásos eszközei, s ezen megoldások Wagnerre is nagy hatást gyakoroltak. Weber az áriák felépítése során elsősorban olasz mintákat követett (Agathe harmadik felvonásbeli áriáját a cavatina jelzővel illette), míg Annuska románca esetében a francia operamuzsika jellegzetes kifejezőeszközeivel élt. Az első felvonás bordalát vagy a harmadik felvonás vadász-kórusát pedig „Lied”-nek titulálta, illetve a prózai dialógusok alkalmazása is a német Singspielt idézi. Weber tehát eklektikus, sokszínű operát alkotott, amely újfajta kifejezőeszközeivel kijelölte a német operairodalom továbbfejlődésének irányát. Nem férhet kétség hozzá, hogy A bűvös vadászt ma is érdemes játszani, és felújításával a Magyar Állami Operaház nem pazarolta méltatlan műre energiáit.

 

buvosvadasz 1
Palerdi András, Kovácsházi István és Gábor Géza

 

A zene és az énekesek többségének magas színvonalú produkciója el is nyerte a közönség tetszését, azonban míg az előadás kezdetére zsúfolásig megtelt, az este második részében már foghíjas volt az Erkel Színház hatalmas nézőtere. Zsótér Sándor rendezése ugyanis minden romantikus illúziótól megfosztotta a darabot és egyfajta antiromantikus történetet varázsolt a színpadra. A rendező interpretációjában a mai ruhákban színpadra lépő énekesek nem egy fiatal, életük elején álló szerelmespár történetét mutatták be. Kovácsházi István nem volt fiatalabbra maszkírozva, ahogy Szabóki Tünde is egy érett nő, nem pedig egy tapasztalatlan, fiatal polgár kisasszony képében jelent meg előttünk. A történet ilyen fajta profanizálása (vagy egyes felháborodott internetes fórumozók szerint: „vulgarizálása”) megosztotta a közönséget, ahogy a színpadon gyakran felbukkanó, nem éppen esztétikus kinézetű, idős férfiak félmeztelen felső teste, vagy a nyílt szexuális utalások, illetve a prózai dialógusok vulgárisabb stílusba történő átírása is. Pedig Zsótér Sándor rendezése számos elgondolkodtató és hatásos megoldást tartalmaz. A probléma inkább az, hogy a rendezői ötletek nem mindig álltak össze egységes, színpadi produkcióvá, hanem sokszor kesze-kusza összevisszaságnak tűntek, és nem segítenek a darabbal elsőként találkozó nézők számára a cselekményben való tájékozódásban.

 

buvosvadasz 2
Kovácsházi István és Palerdi András

 

Zsótér elképzelése szerint az ember önmagával találkozik az ördög képében. Rendezésében Samiel mindenhol ott van és felveszi a főszereplők alakját, hiszen mind Max, mind pedig Agatha jelmezét magára ölti. Ezzel jelzi számunkra, hogy mindannyiunkban benne rejlik a hajlam a gonoszra - a kétségbeesés vagy éppen a hatalomvágy bárkit tévútra vihet. Ladányi Andrea ördöge gőgös magabiztossággal, rideg gúnnyal, felsőbbrendű hatalomvágya biztos tudatában járt-kelt a színpadon és irányította a háttérből az eseményeket. A történet végén pedig mintha saját akaratából, nem pedig vereséget szenvedve ragadta volna el Agatha helyett Kaspart, hiszen Kaspar az igazi, romlott, kárhozatra érdemes lélek.

 

A rendező a játékteret egy hatalmas, vörös körben jelölte ki. Az énekesek többnyire ezen belül mozogtak, miközben a fejük fölé egy hatalmas, kör alakú acélszerkezet magasodott, amely hol stabilan, hol (látszólag) ingatagon emelkedett a magasba, olykor pedig fenyegetően leereszkedett az énekesek közé. A kör a világmindenséget, illetve az egyén számára a közösség által felállított korlátokat szimbolizálta. Zsótért ugyanis a történetben elsősorban az ember társadalom általi kiszolgáltatottsága érdekelte: Max képtelen megfelelni a vadásztársadalom elvárásainak, ezért nem teljesülhet be szerelme, és ezért kell elviselnie vadásztársai gúnyolódását. Az emiatt támadt kétségbeesése viszi tévútra. A rendezés hatásosan érzékeltetette a főszereplő kiszolgáltatottságát, bizonytalan helyzetét, többek között azzal, hogy a Maxot megszemélyesítő Kovácsházi István gyakran egy ingatag, a levegőbe emelkedő, szintén kör alakú mobil alkalmatosságon énekelt. A színpadon időről-időre félmeztelenül megjelenő középkorú férfiak csoportja úgyszintén a kiszolgáltatottságot és az elesettséget volt hivatott szimbolizálni - ahogy a vadászok által rájuk fogott puskák is, a vadászkórus alatt -, azonban ezek a jelenetek egy idő után túl soknak bizonyultak, és ahelyett, hogy erősítették volna a megalázottság érzését, elcsépelt és túlságosan direkt jelzésekké váltak.

 

buvosvadasz 3
Wierdl Eszter és Szabóki Tünde

 

A romantika ellenpontozására éppen elég hatásos és érthető lett volna a két főszereplőnek fiatal pár helyett középkorú vadászként és érett, ifjúságán túl lévő nőként való ábrázolása. Semmi szükség nem volt még emellett a hagyományok kigúnyolására és az emberi cselekedeteknek teljesen mértékben az ösztönlét szintjén történő ábrázolására. Zsótérnak ugyanis a közelgő esküvőről is a szexuális ösztönök kielégítése jutott eszébe, hiszen a nyoszolyólányok karát az énekkar félreérthetetlenül erotikus csípőmozgások közepette adta elő, miközben a háttérben a férfiak is egyértelműen szexuális kielégítetlenségükön segítettek. Cselekedeteink persze számos esetben ösztöneink által meghatározottak, és Maxot is ez a késztetés viszi félre, ugyanakkor a szereplők motivációinak ilyen módon való egyoldalú magyarázata egyrészt semmi újszerűt nem tartalmaz, másrészt feleslegesen borzolja a kedélyeket. Néha a finomabb utalások hatásosabbak tudnak lenni, mint az ilyen direkt jelzések.

 

A rendezés másik problematikus pontjának az erőltetett poénokat éreztem, amelyekkel Zsótér fordítója (akinek kilétéről sem a színlap, sem pedig az Operaház honlapja nem ad felvilágosítást) a prózai dialógusokat teletűzdelte. Ezekkel a szereplők több esetben is a történet színházi előadás voltára reflektáltak. A megoldás azonban lógott a levegőben, hiszen a rendezés semmi mással nem reflektált önmaga színházi előadás voltára. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy tilos az eredet átírása, modernizálása, hanem azt, hogy mindennek akkor van értelme, ha általa nem csak szórakoztatni vagy megbotránkoztatni akarunk. Egy szervesen a rendezői koncepcióba és mondanivalóba illeszkedő átírás helyénvaló lehet és új kontextusba helyezheti a történetet. A bűvös vadász esetében azonban nem ez történt. A poénok semmi pluszt nem tettek hozzá a darabhoz, közhelyesek voltak, és a játékosságon kívül semmi egyéb célt nem szolgáltak. Pedig a rendezés más elemei egyáltalán nem a történet játékosságára igyekeztek felhívni a figyelmet, hanem nagyon is komoly és aktuális problémákra. Nevezetesen arra, hogy az egyén meddig hajlandó elmenni a közösségnek való megfelelés érdekében? Mennyiben vagyunk képesek kivetkőzni önmagunkból, rossz útra térni céljaink elérése érdekében? Ezeknek a kérdéseknek a boncolgatása érdekes és elgondolkodtató előadást ígért, ám a poénok (amelyeket olykor a díszlet is szimbolizált, pl. a neonfénnyel világító bagollyal a Farkasverem-jelenetben), a történet túlságosan is direkt deheroizálása és romantikátlanítása tévútra vitte a rendezőt. Aki nagymértékben a zene ellen dolgozott, sokszor és indokolatlanul csapva át komikus hatású jelenetekbe, ezzel is gyengítve a produkció egységességét és hatásosságát.

 

buvosvadasz 4
Ladányi Andrea és Kovácsházi István

 

A magyarul elhangzó dialógusok, illetve a darab eredeti nyelvén előadott énekszámok alkalmazását az Operaház más produkciói esetében is elhibázottnak gondolom, ez esetben is rossz, zavaró és az előadás stilisztikai egységességét megbontó megoldásnak tartom. Főleg azért, mert a német szöveg eredeti, pátoszt sem nélkülöző stílusa éles ellentétben áll a dialógusok hétköznapi, sokszor vulgáris stílusával. Esztétikailag sokkal egységesebb lett volna egy teljes magyar nyelvű előadás megvalósítása.

 

Zsótér rendezése tehát minden erénye ellenére számos következetlenséget is magában foglal, s rendezői koncepciója nem áll össze egységes egésszé. Ugyanakkor tartalmaz szép megoldásokat is. Például a vőlegényét váró Agatha ábrázolását, aki magába merülve fehér rózsái szirmait tépdesi, de nagyon hatásos volt a vidám kórus és a kétségbeesett Max közti éles kontraszt is az első felvonás elején.

 

Az énekesi teljesítmények jóval egységesebb képet mutattak a rendezésnél, ugyanis a nagyobb szerepeket éneklők javarészt magas színvonalon interpretálták szólamaikat. A Maxot megformáló Kovácsházi István kifogástalan vokális teljesítmény nyújtott. Zeneileg hatásosan fejezte ki az önmagát emésztő, kétségek gyötörte vadászt: súlyosabb tenor hangja könnyedén, különösebb problémák nélkül birkózott meg szólamával. Max első felvonásbeli áriáját nagyon szépen, lépésről-lépésre kibontva adta elő, de a darab más részeit is szerepe apró lelki rezdüléseire is érzékenyen reagálva formálta meg. Színészi teljesítménye valamelyest gyengébbre sikerült, prózamondását pedig mesterkéltnek tartottam.

 

buvosvadasz 5
Jelenet

 

A Kaspart alakító Palerdi András hatásosan, vokálisan magas színvonalon varázsolta elénk a Sátánnal cimboráló démoni vadász figuráját. Kaspar szólama nem túl mély, ami nagyban megkönnyítette a basszbariton énekes dolgát. (Más szerepeiben többször találtam úgy, hogy küszködik a mélyebb hangokkal.)

 

Az est fénypontja azonban egyértelműen az Agatha szerepét éneklő Szabóki Tünde volt. Csodálatos pianókat énekelve, fokról-fokra építette fel Agatha második felvonásbeli áriáját, hogy aztán szólószáma csúcspontjára érve olyan ihletett produkciót nyújtson, amilyenre csak kevesen képesek. Nemcsak az előadás legmeghittebb pillanatait köszönhettük azonban neki, hanem a legkomplexebb szerepelemzést is: figurája minden egyes apró lelki rezdülését megannyi színnel énekelve tárta elénk.

 

Az Annuskát megformáló Wierdl Eszter szopránja olykor erőtlenebbül, de összességében elfogadhatóan szólt. Színészi teljesítményével, humorával azonban ellensúlyozni tudta apróbb vokális hiányosságait.

 

A kisebb szerepekben színpadra lépők tisztességesen helytálltak. Haja Zsolt Ottokárként korrekt és színvonalas teljesítményt nyújtott. Kováts Kolos hangja talán már nem úgy szól, mint egykoron, színpadi megjelenése és színészi képességei révén azonban fellépése még így is hatásos volt, nem hiába tiszteljük személyében a huszadik század egyik legnagyobb formátumú magyar basszusát. Gábor Géza Kunó szerepét nagy élvezettel, vokálisan magabiztosan adta elő. Beöthy-Kiss László Kilianja némiképp haloványabbra sikerült, de csalódást ő sem okozott.

 

buvosvadasz 6
Kovácsházi István, Palerdi András és Ladányi Andrea

 

A Honvéd Férfikarral kiegészült énekkar hatásos, az érzelmek széles skáláját felvonultató kórustablókat varázsolt elénk. A Halász Péter kezei alatt játszó zenekar azonban kevésbé ihletetten szólt. Halász interpretációja egy, a darabot jól ismerő karmester benyomását keltette, de vezényléséből hiányzott az átütő erejű drámaiság, a komikusabb jelenetek esetében pedig a szükséges humor és élénkség.

 

A bűvös vadász premierje alighanem az idei évad egyik legjobban várt és minden hibája ellenére legjelentősebb produkciója. Egy rég nem játszott remekművet emeltek ezzel vissza a repertoárba, félő azonban, hogy a rendezés kedélyt borzoló megoldásai következtében a darab nem eléggé vonzza az operakedvelőket, és a produkció ideje-korán a süllyesztőbe kerül.

 

 

Péter Zoltán

fotók: Nagy Attila

 

 

***

 

 

2014. december 16., Erkel Színház

 

Carl Maria von Weber:

 

A bűvös vadász

 

Szövegíró: Johann Friedrich Kind

Rendező: Zsótér Sándor

Koreográfus: Ladányi Andrea

Díszlettervező: Ambrus Mária

Jelmeztervező: Benedek Mari

Dramaturg: Ungár Júlia

Karigazgató: Strausz Kálmán

Közreműködik: Honvéd Férfikar

Karmester: Halász Péter

 

Szereplők:

Ottokar, herceg - Haja Zsolt

Kuno, hercegi örökös jogú erdész - Gábor Géza

Ágota, a lánya - Szabóki Tünde

Anci, fiatal rokon - Wierdl Eszter

Kaspar, első vadászlegény - Palerdi András

Max, második vadászlegény - Kovácsházi István

Remete - Kováts Kolos

Kilian, gazdag paraszt - Beöthy-Kiss László

Samiel, a fekete vadász - Ladányi Andrea