A koncert színlapjára tekintve első pillanatban kétség fogott el: érdemes-e Elīna Garanča előadóestjére elmennem, amennyiben ezúttal is csak egy látványosan előkészített, de minimál-programot nyújtó sztár-estre kerül sor (mint ahogy erre sajnos világszerte gyakran van példa). Ilyen alkalmakkor ugyanis az egyébként hatalmas gázsiért fellépő sztár inkább csak megmutatja magát, a zenekari számok közé beiktatva elénekel 3-4 áriát, majd a közönség vastapsa közepette, az est végén levonul a színpadról. Vastaps mindig van, részben mert a sznobok a világsztárnak mindig tapsolnak, ők az énekes csillagot teljesítményétől függetlenül is megéljenezik, de tapsol a közönség hozzáértőbb fele is, mert ők is ünnepelni akarnak, ha már egyszer eljöttek. Látva azonban, hogy a műsorfüzetben az áriák és zeneszámok felsorolásának végén, egyetlen számként jelölve, ott szerénykedik a „Bizet: Carmen – keresztmetszet” is, megnyugodtam: a híres énekesnő bizonyára komolyan veszi majd a fellépését.

Elīna Garanča koncertjét természetesen nagy várakozás előzte meg, és a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme zsúfolásig megtelt.

Hogy miért vált a lett származású énekesnő az elmúlt évek során olyannyira keresett előadóvá, részben már akkor érthetővé vált, amikor bejött a színpadra, és még egyetlen hangot sem énekelt. Elīna Garanča előkelő megjelenésű, magas, elegáns, szőke szépség, ha semmit nem csinál, akkor is rászegeződnek a tekintetek. Természetesen nem azért jött, hogy semmit ne csináljon, és pillanatokon belül bele is kezdett első áriájába. Hangja szép tónusú, gömbölyű, hajlékony és gördülékeny, egy tömbből faragott, kiegyenlített, regiszterek közötti törések nélkül. Hangterjedeleme igen nagy: mezzoszopránként ezúttal nem egy pályája zenitjén túlhaladt szopránt hallhattunk, aki már elvesztette a magasságait, és nem is egy mély hangú énekesnőt, aki a magasságait kellő hangi adottságok és szorgalom híján soha nem tudta kidolgozni. Nem, Elīna Garanča igazi mezzoszoprán, akinek hangja a mélyebb lágéban könnyedén, bársonyosan, és ha kell, öblösen szól, de anélkül, hogy erőltetett módon sötétítenie kellene a hangját. A magasságokért bizonyára jobban meg kell dolgoznia - lévén mezzoszoprán -, ez azonban nem látszik rajta, hangja az erőlködés legkisebb jele nélkül szárnyal fel a szopránok hangbirodalmába. Ebben a tartományban élvezhető leginkább az a különösen szép csengés, amely amúgy is kellemes színezetű hangjába belevegyül. Puha pianói álomszépek voltak, de egyszer-egyszer azt is megmutatta, hogy könnyedén át tudja énekelni a hatalmas koncerttermet a zenekari forték alatt is.

Nagy mezzoszopránokkal amúgy sem vagyunk elkényeztetve. Ilyen előadókat hallva, mint amilyen Elīna Garanča, tudjuk igazán megérteni, hogy milyen kvalitású énekesnők számára írhatta nagy mezzo szerepeit Verdi, Bizet vagy Gounod.

A lett énekesnő manírok és sztár-allűrök nélkül énekelt, természetesen viselkedett. A már említett eleganciája meglepő visszafogottsággal párosult, és bár néha el-elmosolyodott, viselkedése kifejezetten tartózkodó volt. Szünetben azt mondta nekem egy ismerősöm: Garanča produkcióját egyenesen hűvösnek tartotta. Jómagam ezzel nem értek egyet: az énekesnő mértéktartása mögött én inkább nagyfokú összpontosítást sejtettem, a túláradó érzelmek esetleges hiányáért pedig számomra kárpótlást nyújtott Garanča koncentrált, intelligens előadásmódja. Más kérdés, hogy milyennek képzeljük Carment a színpadon. Bizet tragikus hősnőjének áriái előtt azonban - az est első felében - három áriát hallhattunk két másik francia, illetve egy orosz zeneszerzőtől. Utóbbi Csajkovszkij Az orléans-i szűz című, kevésbé ismert operájából Johanna áriája volt, amelyet Garanča autentikusan, és kellő átéléssel adott elő. Valószínűleg a mű kevéssé ismert voltának tudható be, hogy ezt a produkciót még meglehetősen lagymatag taps fogadta. Saint-Saëns Sámson és Delila című operájának lenyűgöző szépségű áriájában („Mon cœur s'ouvre à ta voix” - Delila áriája) azonban már az egyik legismertebb mezzoszoprán áriát üdvözölhette a közönség, Garanča pedig olvadóan szép színekkel tolmácsolta a jelenetet. Harmadik számként Gounod Sába királynője című, ritkán játszott operájából adta elő a „Plus grand, dans son obscurité”-t (Balkis áriája). Ekkorra már a közönség is belemelegedett, az ária pedig igen hatásos, így az est első felének végét nagy ováció követte. Mindez persze a zenekari számoknak is köszönhető volt: a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara fergetegesen játszotta a Ruszlán és Ludmilla nyitányát, áhítattal Massenet Thaïs című operájából a „Meditáció”-t, amelyekre a muzsikosok Saint-Saëns Sámson és Delilájának „Bacchanália” című - kissé hatásvadász, csindadrattával teletűzdelt - zenekari jelenetével tették fel a koronát.

A második részben Elīna Garanča - stílszerűen - csipkés, vörös ruhában jött be (az est első felében szürkés-lila árnyalatú ruhát viselt). Stílszerűen, merthogy a szünet után következtek a Carmen-részletek. Előbb azonban három pasodoble-t (spanyol táncot) hallhattunk, az első kettőt csak a zenekar játszotta, a harmadikban Garanča is énekelt.

Az énekesnőnek Carmen az egyik legkedvesebb szerepe, amellyel operaszínpadon is világszerte nagy sikereket ért el. A spanyol zeneszámok, majd a Carmen-áriák választása ezen az estén is nyilvánvaló tették a tényt, hogy Elīna Garanča különösen vonzódik a spanyol zenéhez. Ez a vonzalom azonban sajátos módon ölt testet: az énekesnő fentebb már említett, kimért, szélsőségektől mentes, ugyanakkor rendkívül muzikális előadásmódja egy érdekes, de vitatható Carmen-alakot tár elénk. Garančát figyelve nehéz volt elvonatkoztatnom a ténytől, hogy inkább egy északi hercegnőt látok, mintsem a csábító cigánylányt Délről, ugyanakkor mégsem állíthatom, hogy az előadás - az énekesnő kvalitásainak köszönhetően - ne lett volna élvezetes, sőt, magával ragadó. Színpadon, jelmezben, fekete hajjal, eljátszva a szerepet persze nyilván más hatást kelt, de azt gondolom, hogy az énekesnő gesztikulációja, mimikája révén az áriák koncertszerű előadása kapcsán is lehet és érdemes Garančáról, mint Carmenről megállapításokat tenni. Az énekesnő a második részben amúgy oldottabb volt, mint az est első felében, szerephelyzetéből adódóan immár játékosnak és kacérnak is láthattuk (a zeneszámok alatt pedig egy széken ülve, arckifejezéseivel is reagált a zenekari „történésekre”). Az ezt követő ráadás-számokban már felszabadultan mosolyogott. Előbb egy zarzuelát adott elő, amelyben virtuóz hangi adottságait is megcsillanthatta, majd a jól ismert Granada következett, végül pedig egy szopránária: Lauretta áriája a Gianni Schicchiből.

A fentebb már dicsért zenekar és az energikusan dirigáló Karel Mark Chichon karmester (civilben Elīna Garanča férje) az est második felében is remekül, lendületesen és élvezettel muzsikált. Különösen a zenekari részeket jellemezte a precizitás, a kidolgozott hangsúlyok, a kitűnő összhang.

Elīna Garanča először járt nálunk. Róla, mint operaénekesről teljesebb képet persze csak egy színházi előadáson (élőben, nem DVD-felvételen) kaphatunk. Remélem, nincs messze az a nap, amikor az énekesnő magyarországi operafellépéséről is beszámolhatok.

Csák Balázs

fotók: © Posztós János

*

2015. április 17., Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

TAVASZI FESZTIVÁL

Elīna Garanča és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának koncertje

Műsor:

Glinka: Ruszlán és Ludmilla - nyitány

Csajkovszkij: Az orléans-i szűz - Johanna áriája

Massenet: Thaïs - Meditáció

Saint-Saëns: Sámson és Delila - Delila áriája (Mon cœur s'ouvre à ta voix)

Saint-Saëns: Sámson és Delila - bacchanália

Gounod: Sába királynője - ária (Plus grand, dans son obscurité)

Szünet

Három pasodoble

Bizet: Carmen - keresztmetszet

Közreműködik: a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara

Vezényel: Karel Mark Chichon