head main kritikak

Tradíció és modernitás

Tradíció és modernitás

"A kékszakállú herceg vára" Miskolcon. Beszámoló.

A Miskolci Operafesztiválon hagyomány, hogy minden évben bemutatják Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operáját, más és más rendezésben. A tavalyi évben ez kivételesen elmaradt, idén azonban ismét elhangzott a mű. Legjelentősebb operánkat ezúttal - a Kolozsvári Magyar Opera előadásában - Szinetár Miklós rendezte meg, akinek a nevéhez fűződik a darab 1981-es filmváltozata is, valamint az opera színrevitele a Magyar Állami Operaházban 2006-ban. (Az est második felében A fából faragott királyfi előadására került sor, amely jelen beszámolónak nem tárgya.)

A mostani rendezés alapkoncepciója egy rekonstrukció: az 1918-as ősbemutató újbóli megrendezése, már amennyire ez lehetséges. Ebben a munkában fontos szerep jutott Szebeni Zsuzsa színháztörténésznek és Lőrincz Gyula képzőművésznek, akik a korabeli jelmezek és díszletek rekonstrukcióját irányították.

A produkciót Bánffy Miklós (1873-1950) látványtervei alapján állították színpadra (akinek életéről Szinetár Miklós korábban háromrészes tévéfilmet is készített). Bánffy Miklós valóságos polihisztor volt: író, politikus, díszlet- és jelmeztervező, aki 1912 és 1918 között a Magyar Királyi Operaház intendánsi posztját is betöltötte. Ő tervezte A kékszakállú herceg vára ősbemutatójának díszleteit és jelmezeit, de fontos szerepe volt abban is, hogy az operát egyáltalán sikerült bemutatni. A zene újszerűsége miatt ugyanis ez komoly nehézségekbe ütközött, a zenekar is tiltakozott, és egy külföldi karmestert kellett felkérni: az olasz Egisto Tango-t, aki Bartók zenéjének elkötelezett híve volt. A premiert a közönség és a kritika úgy fogadta, ahogyan általában egy kortárs mű bemutatóját szokta fogadni: néhányan lelkesen, a többség pedig hűvösen, elutasítóan, értetlenül. A mű a bemutató évében csak hat további előadást ért meg (Kálmán Oszkár és Haselbeck Olga énekelt, a rendező Zádor Dezső volt). Az újabb színpadra állításig közel két évtized telt el, amikor is Nádasdy Kálmán rendezésében, Oláh Gusztáv díszleteivel, Székely Mihály és Némethy Ella főszereplésével a mű 1936-ban immár hatalmas sikert aratott.

15 Kekszakallu edv 1

A mostani előadáson látott, az eredeti alapján rekonstruált színpadkép meglehetősen egyszerű. A vár sziklabarlangra emlékeztető, hatalmas csarnokában vagyunk, komor, rideg, dísztelen, ablak nélküli falak között. Bal és jobb oldalon lépcsők vezetnek fel, mellettük falba nyíló, csúcsíves ajtók: az első három a bal, a második három a jobb oldalon, a hetedik pedig lent, középen. Az ajtók mögé nem látunk be (Bartók zenéje persze kellő érzékletességgel ábrázolja a titkos kamrák által rejtett világokat).

Fent, középen hatalmas ajtó, itt jelenik meg a mű elején Kékszakáll és Judit fekete sziluettje. (Ezt megelőzően a regös prózai prológja is elhangzott, amit olykor elhagynak.) Az eredeti színpadképet azonban Szinetár Miklós kiegészítette: elöl, a színpad közepétől kissé jobbra egy íróasztalt látunk (vélhetően Kékszakáll intellektuális jellegét hangsúlyozandó), balra pedig - a férfi és a nő viszonyát boncolgató mű egyértelmű kellékeként - egy díványt.

A sötét falakkal éles kontrasztban állnak a színes jelmezek: Judit és Kékszakáll élénk - arany, lila és bíborvörös - színben pompázó öltözékei.

15 Kekszakallu edv 4

Az 1918-as produkció alkotói annak idején hangsúlyos szerepet szántak a színpadi fények játékának is, ami - tekintettel arra, hogy a premier majdnem száz évvel ezelőtt zajlott - figyelemreméltó, újszerű törekvés lehetett. Az elképzelés szerint az egyes ajtókból fénycsíkok vetülnek a várterem padlójára, amelyek halványulnak, erősödnek, és egymást fokozatosan kiegészítve formálódnak egyre több elemből álló szivárvánnyá. Az akkori világítás-technikával ez alighanem csak terv maradt, hiszen ma sem könnyű megvalósítani. A mostani előadáson az ajtók megvilágítása mindenesetre jól érzékeltette az eredeti szándékot. A kínzókamra vörös, a fegyverek kamrája sárgás-vörös, a kincseskamra arany, a virágoskert pedig kékeszöld színű fényben fürdött. Az ötödik ajtó kinyitását követő nagy jelenetben a szövegkönyv szerint fény árad be: Szinetár Miklós rendezésében ekkor a nézőtéri lámpák is felgyulladtak, a színházterem teljesen kivilágosodott, ami véleményem szerint nem igazán érte el a szándékolt hatást: a megvilágított nézőtér inkább elvonta a figyelmet a színpadról. A könnyek tavát rejtő hatodik ajtó sötétebb volt („A csarnokon mintha árny futna keresztül” – olvashatjuk a szövegkönyvben). A hetedik ajtó mögül beáradó „holdezüst fény”-ből pedig fátyolban, koronával a fejükön léptek be, majd vonultak vissza - immár Judittal együtt - a „régi asszonyok”.

15 Kekszakallu edv 5

Az eredeti színpadképnek a Szinetár Miklós által megvalósított, már említett kiegészítései (asztal, dívány, lámpafények) mellett a rendező még egy modern színpadi eszközt alkalmazott: a háttérvetítést, amely az ötödik ajtó kinyílását követően jelent meg. A képeken előbb a Kolozsvári Operaház nézőterét láthattuk, majd Bartók-korabeli festményeket (tájképeket), valamint egy képet a Bánffy-kastélyról. A fotók és festmények felvillantása nem volt különösebben látványos, és nem is a mű cselekményének értelmezését szolgálta; azt hiszem, hogy a vetítés célja inkább a korszak és - mindenekelőtt - a Bánffy Miklós személye előtti tisztelgés lehetett.

Tovább rekonstrukciós lehetőségként az énekesek színpadi gesztusait is megkísérelhették volna felidézni, erre azonban a rendező nem vállalkozott. Jól tette: egyrészt erről csak hiányos tudásunk van, másrészt a meglévő ismereteink (leírások, visszaemlékezések, fotók, filmrészletek) alapján bizton állítható, hogy a kor énekeseinek statikus színpadi jelenléte, a teátrális mozdulatok ma már inkább manírosnak és komikusnak hatnának. Ebben a tekintetben Szinetár Miklós rendezése modern volt: a színészi játékra nagy hangsúlyt fektetve, a nő és a férfi viszonyát kidomborítva mindenekelőtt kapcsolatuk lélektani hátterét igyekezett középpontba állítani (aminek hangsúlyozása persze a mai néző számára A kékszakállú herceg vára esetében már meglehetősen evidens dolog). Ezen belül pedig a két nem egymás elleni küzdelmét helyezte előtérbe: a legjellemzőbb kép számomra az maradt, ahogy Judit és a herceg az asztal két végére támaszkodva farkasszemet néznek egymással, a magányos Kékszakállú lelki világába behatolni akaró, kiváncsi nő pedig dühösen, türelmetlenül az asztalra csap… Többnyire a herceg a domináns, de a hetedik ajtó kinyitását megelőző jelenetben például ő „marad alul”: a hisztérikusan kitörő Judit szavai után kétségbeesetten a földre rogyik.

15 Kekszakallu edv 6

A két kolozsvári énekes közül a Kékszakállút alakító Szilágyi János nyújtott meggyőzőbb teljesítményt, legalábbis ami a puszta hangot illeti. Az ötödik ajtó megnyílását követő monumentális jelenetben („Lásd ez az én birodalmam…”) talán nem szárnyalt úgy a hang, mint kellett volna, de ettől eltekintve jellegzetes színű, kifejező baritonja a sűrű zenekari hangzás mellett is jól érvényesült. Ugyanez kevésbé mondható el a Juditot alakító Molnár Máriáról, akinek - egyébként szép színezetű - hangja viszont gyakran elveszett a kisméretű színház nézőterében is. Színészileg azonban mindketten hiteles alakítást nyújtottak, kellő intenzitással, átéléssel, árnyaltan interpretálva a két figura belső vívódásait, kettejük egymás iránti vonzalmát és konfliktusait.

A Miskolci Szimfonikus Zenekar jól ismeri a darabot, Selmeczi György karmester szintén (ő egyébként Kolozsváron meg is rendezte A kékszakállú herceg várát, amely produkció néhány évvel ezelőtt a Miskolci Operafesztivál programjában is szerepelt). Ennek megfelelően a karmester által magabiztosan irányított zenekar rutinosan, pontosan játszott, a játékukból azonban hiányoltam az ihletettséget, azt a többletet, ami az igazán kiemelkedő előadások sajátja. Hozzá kell tennem: a Miskolci Színház Nagyszínházának zenekari árka meglehetősen szűkös Bartók operájának zenekara számára, ami nehezíti a koncentrációt, egyes hangszereket pedig oldalra, az árkon kívülre kell helyezni, ami nem szolgálja egy igazán egységes hangzás megvalósulását.

Összességében egy nívós, bár nem kiemelkedő, a rekonstrukciót tekintve viszont unikális előadást láthattunk, amelyben a tradicionális jelmezeket és a díszleteket a rendezés mértéktartóan egészítette ki a modern operajátszás egyes elemeivel. Az összbenyomásom tehát pozitív, a produkció méltán kapott helyet az Operafesztivál Kékszakállú-előadásainak hosszú sorában.

 

Csák Balázs

*

 

Bartók Béla:


A KÉKSZAKÁLLÚ HERCEG VÁRA

Opera egy felvonásban

A Kolozsvári Magyar Opera előadása

Librettó: Balázs Béla

 

Szereplők:

Kékszakállú - Szilágyi János
Judit - Molnár Mária
Prológus: Dimény Áron

Díszlet- és jelmeztervező: gróf Bánffy Miklós (1918)
A jelmezek rekonstruálását irányította: Szebeni Zsuzsa
A díszletek rekonstruálását irányította: Lőrincz Gyula

Közreműködik: a Miskolci Szimfonikus Zenekar

Vezényel: Selmeczi György

Rendező: Szinetár Miklós