head main kritikak

Falloszok a félhomályban

Falloszok a félhomályban

Az "Otello" bemutatója az Operaházban. Kritika.

Új rendezésben mutatta be az Operaház Verdi Otellóját. A produkció rendezője, Stefano Poda nemzetközileg is magasan jegyzett szakember, többek között olyan színházakban mutatták be munkáit, mint a torinói Teatro Regio vagy a Buenos Aires-i Colón. A mostani, budapesti előadás színlapján ráadásul ő van feltüntetve díszlet-, jelmez- és világítástervezőként is.
 
Otello-rendezése azonban igencsak felemásra sikerült, amely jelző ezúttal átvitt értelemben és szó szerint is értendő. Szó szerint, mert a díszletek és a jelmezek többnyire a fekete és a fehér szín kontrasztjára épültek, ami persze szimbolikus értelmű: mindenekelőtt a fekete bőrű Otello és a fehér Jago ellentéte juthat róla eszünkbe. Másrészt azonban maga a rendezés is felemás minőségű lett, amennyiben pazar díszletek jellemzik egyrészről, és (többnyire) kifejezetten unalmas, a legkevésbé sem közönségbarát szcenika másrészről.

Otello Poda 1
Jelenet (I. felvonás)


Utóbbival kapcsolatban értetlenül állok Stefano Poda megoldása előtt. Vajon mi késztethette a rutinos olasz rendezőt arra, hogy az Otello előadásán a színpad végig sötétbe illetve félhomályba boruljon? (Komor hangvételű, sötét egy történet az Otello, ez nyilvánvaló, de a színpadot azért látni is kellene.) Ez nem csak hogy nem „közönség-barát”, de nem is „énekes-barát” megoldás: a szereplők biztosan igyekeztek mindent megtenni, hogy színészileg is hiteles produkciót nyújtsanak, a nézőknek azonban kevés fogalmuk lehet arról, hogy ez mennyiben sikerült. A gesztikuláció még csak-csak kivehető, a mimika azonban egyáltalán nem. Nem igazán tudjuk, hogy az énekesek milyen színészi alakítást nyújtanak, mert nem látjuk őket. Akkor sem igazán látjuk, amikor egyébként meg vannak világítva. A fények ugyanis vagy oldalról, lentről, egy-egy pontból esnek vékony fénycsóvákként rájuk, alulról megvilágítva egy-egy arcot, vagy a színpad tetejéről vetülnek rájuk. Utóbbi esetben azonban nem is ők vannak megvilágítva, hanem a színpad felső részén látható hatalmas díszlet, és csak a dekoráció fényének köszönhetően látszik valami a színpadon játszódó eseményekből.

Otello Poda 2
Jelenet (I. felvonás)


Az a bizonyos hatalmas díszlet pedig egy hegyesen végződő oszlop, ami egy óriási, lyukas négyzetbe hatol. A hosszúkás, dárdaszerű képződményről aligha lehet másra asszociálni, mint egy falloszra, az élére állított négyzetről pedig egy vaginára. Az objektum egyébként forgatható, és rendszerint forog is. Felül mindkét tárgyat fehérre, alul pedig sötét színűre festtették; utóbbi szín mintha felrobbanna, úgy csapódik fel darabokban a világos szín felé. Mindezt kifejezetten ötletesnek tartom, az Otello kapcsán a szexualitásra és az erőszakra asszociálni teljesen indokolt. Az említett, grandiózus díszlet mellett gyakran láthatunk a színpadon egy másikat is: ugyanazt kicsiben. Ez a kicsinyített hímvessző Jago díszlete, őt, illetve Otellóval szembeni kisebbségi érzését szimbolizálja, a zászlós az áriáját is a mini fallosz mellett énekli. Ismét egy szellemes ötlet, és tetszetős a kivitelezés. A színpad tetején még egy monumentális dekoráció látható, ami három, egymáshoz illesztett téglalapból áll (egy hátul, a másik kettő pedig kétoldalt), valamennyi hófehéren megvilágítva.
 
Pazar kép, amely azonban teljes mértékben uralja az előadást, homályban hagyva és másodlagossá degradálva a lent zajló cselekményt és a szereplőket. A díszlet a főszereplő, a főszereplők viszont inkább csak díszletek. Gyönyörű a látvány, de nem egy kortárs képzőművészeti kiállításon vagyunk, hanem egy opera előadásán. Nem is akármilyen operáén: Verdi a zeneszerző, Boito írta a szöveget (Shakespeare drámája alapján), azt hiszem, valamennyien kellően fontos alkotók ahhoz, hogy az Otello előadása ne elsősorban a rendező-díszlettervező víziójáról szóljon.

Otello Poda 3
Kálmámdi Mihály


A futurisztikus falloszok és a menyezet mellett még valami meghatározta a színpadképet: a kéz, mint szimbólum. Kézfejek nyúlnak ki a falból, és kezeket látunk Desdemona hálószobájában is. Az első felvonásban ezek könnyen értelmezhetőek: az Otello által legyőzött, vízbe fulladt katonák kezeit jelképezik. Kérdés azonban, mi indokolja, hogy a falakból kinyúló kezek sokasága az előadás további részében is ugyanott maradjon? Ahogy említettem, a „kéz-motívum” a negyedik felvonás hálószoba-jelenetében is felbukkan, valamint az első felvonás végén - merthogy ott játszódik Otello és Desdemona szerelmi kettőse is. Ezekben a jelenetekben a színpad megemelkedik, lent új teret hozva létre. Azt persze, hogy első felvonásban is hálószobáról van szó, csak onnan tudjuk, hogy Desdemona hálóingben (vagy hálóköntösben) van, illetve hogy a színpadkép megegyezik a negyedik felvonás színpadképével. (Ez utóbbi ugyanis tényleg Desdemona szobájában játszódik, míg az első felvonást záró duettre a szövegkönyv szerint nem ott kerül sor). Ez a „hálószoba” igen különös helyszín: engem leginkább egy tengeralattjáró belsejére, hátsó fala pedig egy terráriumra emlékeztetett. Bútorok nincsenek, csak az említett, hátulról erősen megvilágított üvegfal látható, előtte játszanak az énekesek. A tejfehér üveg mögött pedig nagyméretű kezek nyúlnak ki vészjóslóan a földből. Ezekben a jelenetekben persze a kezeknek már ismét van jelentésük: a gyilkosságra utalnak, arra, hogy Otello majd puszta kezével fojtja meg a feleségét.

Otello Poda 4
Jelenet (I. felvonás)


Az első felvonás elején egyébként (majdnem) meztelen, véres férfiakat és nőket is látunk a földön fetrengve, nyilván ugyanúgy a legyilkolt ellenséget szimbolizálandó. Megjegyzem: bár mindez igen látványos és jól koreografált, kissé erőltetett. A jelenet ugyanis nem a háború borzalmairól szól, hanem Otello (tengeri csatából történő) diadalmas hazatéréséről.
 
Jago bordala alatt egy még különösebb koreográfiának lehetünk tanúi. Tivornya nincs, e helyett a férfiak kötelekkel húzogatják szegény Roderigót ide-oda. A magam részéről ezt a jelenetet, amelyben a libretto szerint isznak, mulatoznak, Jago pedig egymásnak ugrasztja Roderigót és Montanót, nagyon jól el tudtam volna képzelni úgy, hogy a színpadon „isznak, mulatoznak, Jago pedig egymásnak ugrasztja Roderigót és Montanót”… Nem kell mindent átírni, önmagában nem lesz attól érdekesebb a rendezés, hogy mindenáron eltér Verdi és Boito elképzeléseitől.
 
A sötét színpadon többnyire sötét ruhás emberek játszanak, ezzel is erőlködésre késztetve a néző szemét. A második felvonás (eredetileg) kertben zajló jelenetében a Desdemona kíséreteként színre lépők hosszú, fekete kabátot viselnek, azok felső része viszont fehéres színű, mintha hó hullott volna rájuk (talán itt is a fehér és a fekete ellentététére utalva, nem tudom). A bodros, fehér ruhákba öltöztetett, egymás mellé felsorakoztatott gyerekeket viszont a rendezői szándék szerint valószínűleg angyaloknak kellett volna látnunk - az oldalról és alulról rájuk eső különös fényekben azonban inkább kísértetekre emlékeztettek.

Otello Poda 5
Létay Kiss Gabriella


Desdemona pedig, amikor nem a hálószobában van, divatos - persze fekete - ruhát és kesztyűt visel és egy meglehetősen futurisztikus kalapot; bennem egy 1930-as évekből elénk lépő, időutazó hollywoodi filmsztár képzetét keltette.
 
Igencsak problematikusnak tartottam a szereplők mozgását, mozgatását is. A III. felvonás nagy jelenetében - a velencei küldöttség érkezését követően - színre lépő sötét ruhás alakok például céltalanul ténferegnek, kóvályognak, ide-oda sétálgatnak, alig véve tudomást arról, mi zajlik előttük Otello, Desdemona és Lodovico között.
 
Otello és Desdemona első felvonásbeli duettje alatt pedig a megemelt színpad tetején feltűnik egy sötét ruhás alak, aki a szerelmespárt figyeli. Azt hihetnénk, talán a péniszirigy Jago áll ott, de nem: a férfi a jelenet végén kisétál, Jago pedig ezt követően, a második felvonás elején egész máshonnan érkezik (a két felvonás között nem volt függöny): vagyis nem Jago a sötét alak, és nem is tudjuk meg, ki az a férfi.
 
A homályban csak az előadás vége felé vettem hitetlenkedve észre, hogy a színpad előtt még egy áttetsző tüll függöny is van. Fogalmam sincs, hogy mi célból, mindenesetre a függönyön keresztül még kevésbé volt tisztán kivehető, mi is zajlik pontosan a színpadon.

Otello Poda 6 
Rafael Rojas


Otello szerepét két vendégtenor énekelte Rafael Rojas és Lance Ryan személyében, az összehasonlítás kedvéért két alkalommal is megnéztem az előadást. Bár egyikőjük sem bizonyult kiemelkedően jó Otellónak, mindketten megütötték azt a szintet, ami ennek a pokolian nehéz tenorszólamnak és szerepnek a megformálásához elengedhetetlenül szükséges. Rojas hangja kissé vékonyabb és kevésbé átütő erejű, mint amihez a címszereplőt megszemélyesítő drámai tenorok esetében általában hozzászokhattunk, de stílusosan, jó technikával, erejét ügyesen beosztva énekelte végig az előadást. Valószínűnek tartom, hogy az Otellónál valamivel könnyedebb spinto szerepekben nagyon jól megállja a helyét. Lance Ryan hangja nyersebb, technikája kevésbé kidolgozott, ennek köszönhetően nem is mindig énekelt tisztán. Van azonban benne valami őserő, aminek jóvoltából igen hatásos pillanatai is voltak (a magas C-je is szépen csengett).
 
Létay Kiss Gabriella a tőle elvárható magas színvonalat nyújtotta, kiegyenlítetten, pontosan és mély átéléssel énekelt. Bársonyosan szólt a szerelmi kettősben, megható volt a IV. felvonásban, a harmadik felvonás Otello-Desdemona duettjében pedig kitűnő drámai készségéről is meggyőzte a hallgatóságot.
 
Szintén nívós alakítást hallhattunk a Jagót megszemélyesítő Kálmándi Mihály részéről, aki tömör, férfias, sötét színezetű baritonján kellő határozottsággal és erővel szólaltatta meg az elvetemült zászlóst.
 
Németh Judit számára természetesen semmiféle gondot nem jelentett Emilia kisebb szerepe, és elsőrangú Cassiót kaptunk Boncsér Gergely személyében is.
 
A Magyar Állami Operaház kórusa az október 3-i előadáson rendre késett, pontatlan volt, az október 9-i produkcióban viszont sokkal jobban teljesített. (A gyerekkar mindkét alkalommal pontosan, fegyelmezetten énekelt.)
 
Érdekes módon ugyanezt tapasztaltam a Pinchas Steinberg által dirigált zenekar esetében is. Az október 3-i előadáson lényegesen gyengébbek voltak, a zenekar azon az estén a gyors részeknél erőtlennek és lomhának tűnt, a lassúbb részek alatt pedig a fáradtan hömpölygő muzsika kifejezetten unalmasnak hatott. Az október 9-i előadáson sokkal összeszedettebben és színesebben játszottak.

 Otello Poda 7
Lance Ryan


Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy az általam másodszorra látott produkcióban - akkor is elsősorban a III. és a IV. felvonásban - éreztem először, hogy sötétség ide vagy oda, kezdem élvezni az előadást. Az est második részében valahogy minden összeállt: a kórus, a zenekar és a szólisták is jobban teljesítettek. A harmadik felvonás igen hatásosra sikerült nagy együttesét követően egy különös hangulatú finálét láthattunk. Otello színrelépésétől kezdve (a nagybőgők mindkét alkalommal imponálóan  szóltak) a fenti, gigászi méretű díszletek időről-időre más színben pompáznak, lassan, méltóságteljesen fordulva át a színskála legkülönbözőbb változataiba. Ennek a mozgásban lévő színorgiának ritmusa is van, Desdemona és Otello tragikus záróduettjéhez és Otello utolsó, elkeseredett, lassú monológjához baljós, majd melankolikus, elégikus atmoszférát teremtve.

Ebben az utolsó jelenetben végre meg tudtam feledkezni a „terráriumról”, a „búvárhajóról”, a sötétségről; a díszletek, az alkalmazott fényeffektek, maga a rendezői szándék hirtelen értelmet nyert. Nagy kár, hogy az est többi részében - amikor az öncélú ötletelés és az elhibázott megoldások tönkrevágták ennek a zseniális operának a színrevitelét - ez az élmény elmaradt.

Csák Balázs


fotó: Nagy Attila, Pályi Zsófia

 

Otello Poda 8
Jelenet (II. felvonás)

 

Otello Poda 9
Jelenet (III. felvonás)

 

2015. október 3. és 9., Magyar Állami Operaház


Verdi:

Otello

 Opera 4 felvonásban


Szövegíró: Arrigo Boito

Magyar nyelvű feliratok: Kenesey Judit

Angol nyelvű feliratok: Arthur Roger Crane

A rendező munkatársa: Paolo Giani Cei

Karigazgató: Strausz Kálmán

A gyermekkar vezetője: Gupcsó Gyöngyvér

Vezényel: Pinchas Steinberg

Rendező, díszlet-, jelmez- és világítástervező: Stefano Poda


Szereplők:

Otello, mór, a velencei sereg hadvezére - Rafael Rojas (október 3.) / Lance Ryan (október 9.)

Desdemona, Otello felesége - Létay Kiss Gabriella

Jago, Otello zászlósa - Kálmándi Mihály

Emilia, Jago felesége - Németh Judit

Cassio, Otello kapitánya - Boncsér Gergely

Roderigo, velencei nemes - Ujvári Gergely

Montano, Ciprus korábbi kormányzója - Egri Sándor

Lodovico, a Velencei Köztársaság követe - Cserhalmi Ferenc

Hírnök - Zsigmond Géza