head main kritikak

Mimì 2.0

Mimì 2.0

A Bohémélet az Erkel Színházban. Kritika.

Hálás vitatéma, hogy mennyire lehet, szabad, kell, érdemes modern környezetbe helyezni a 17-19. század operáinak cselekményét. Ha az a cél – ahogyan arra legtöbbször hivatkozni szoktak –, hogy az ilyen rendezésekkel közelebb hozzák az opera műfaját a fiatalokhoz, vita helyett érdemes erről magukat a fiatalabb nézőket is megkérdezni. Jómagam – hasonló típusú előadások után – ezt többször megtettem, és a válasz szinte mindig az volt, hogy igen, közelebb hozza. Egy mai környezetben játszódó történetben a környezet, a karakterek ismerősebbek számukra, könnyebben tudnak velük azonosulni. Az amúgy is „súlyos” műfaj, egy, ma már a hosszúsága miatt is nehezebben befogadható, többórás operaelőadás élvezhetőbbé lesz számukra. (Most nyilván azokról beszélünk elsősorban, akik még ismerkednek a műfajjal.)
Ezen a téren egyébként – bár számos hasonló kezdeményezés volt már korábban is – a legnagyobb áttörést épp egy Bohémélet-produkció jelentette. A Baz Luhrmann rendezte ausztrál előadásra gondolok, amelyet az 1990-es évek elején DVD-n is kiadtak, és amely számos díjat nyert; a felvételen nagyszerű fiatal énekesek működtek közre (igaz, a cselekmény ott nem napjainkban, hanem az 1950-es években játszódott).
Az persze, hogy egy rendezés jó vagy rossz, nem ezen múlik. Damiano Michielettónak a közelmúltban itthon is bemutatott modern Bohémélet-rendezése pedig jó rendezés, bár a cselekmény „korszerűsítése” kapcsán a rendező olyan kompromisszumokat is tett, ami talán nem feltétlenül lett volna szükséges.

 

bohemelet 2.0 1
Jelenet (I. felvonás)

 

A Bohéméletet a Magyar Állami Operaház 1937 óta nem mutatta be új rendezésben. Nádasdy Kálmán közel nyolcvan éves klasszikusa az Andrássy úti épületben ezután is repertoáron marad, mellette azonban mostantól Michieletto „modern Bohémélete” is látható az Erkel Színházban; innen a produkció címe: Bohémélet 2.0. Idén ez utóbbi változatból csak négy előadás lesz, a jövő évadban viszont az OperaKaland keretében nagyon sok középiskolás ismerkedhet majd meg a darabbal.

A nemzetközileg elismert, sőt, ünnepelt fiatal olasz rendező számos nagy olasz operaházban dolgozott már a firenzei La Fenicétől a milánói Scaláig, de bemutatták munkáit többek között a salzburgi fesztiválon és a Covent Gardenben is. Bohémélet-rendezését először 2012-ben láthatta a közönség Salzburgban (jóllehet, az a rendezés nem teljesen azonos a mostanival). Michieletto előszeretettel helyezi az operák cselekményét szokatlan, olykor egyenesen extrém környezetbe, „színrevitelében a Così fan tutte egy szvingerhotelben játszódott, a Pillangókisasszonyban egyszerre kapott szerepet motívumként a szexturizmus és a Hello Kitty figurája” – olvashatjuk az operaházi ismertetőben.

Ehhez képest a Bohéméletet igencsak visszafogott, a várakozásokhoz képest kifejezetten konzervatív rendezésben láthattuk.

*


Az első és a negyedik felvonás „padlástere” ezúttal is padlástér, vagy valami hasonló: leginkább egy bérház vagy irodaház lerobbant műtermére emlékeztet (díszlet: Paolo Fantin). A lakásban egy kályha látható valamint matracok a földön.

Hátul monumentális méretű, a színpadot magasságában és széltében is majdnem kitöltő, esőcseppek áztatta ablak.
Az első felvonás végén az ablakra hátulról egy hatalmas, vetített kéz írja rá Mimì nevét, amit a fináléban ugyanez a kéz letöröl a párás üvegről. Ez utóbbi megoldást egy kicsit erőltetettnek éreztem: a Bohémélet fináléja olyan fokú katarzist nyújt, ami véleményem szerint semmilyen további ötletelést nem igényel.
Az ablakon, középmagasságban, keresztben vízszintes folyosó látható ajtókkal, ezeken át közlekednek a szereplők a lakásból ki és be.

A második és harmadik felvonásban az ablakot a díszletmunkások (kicsit zajosan) kinyitják, ekkor játszódnak a külső jelenetek.

 

bohemelet 2.0 2

Jelenet (II. felvonás)

 

A második felvonás helyszíne (az eredetiben korabeli párizsi utcakép a Momus kávéházzal) viszont igen szokatlan, a rendező itt engedte leginkább szabadjára a fantáziáját. A színpad hátulsó oldalán és a padlón Párizs gigantikus méretű utcatérképét látjuk, a színpadon pedig a karácsonyra készülődő tömeget bevásárlókosarakkal, valamint télapónak öltözött figurákat, az őket körbeugráló gyerekeket, sőt, egy szuperhős jelmezébe bújt alakot is. A földre később kis makett-házakat helyeznek (nekem erről Kovalik Balázs Mefistofele-rendezése jutott eszembe, amelyben a rendező hasonló megoldással élt), a főszereplők a házak tetejére ülnek, a kis házakban Musetta áriája alatt pedig fények gyúlnak, ami impozáns látványt nyújt. Mindez ötletes és tetszetős, de az előadás egészét tekintve némiképp következetlen: a második felvonás absztrakt tere elüt a másik három felvonás realisztikus környezetétől. Semmi nem indokolja, hogy a rendező éppen ebben a felvonásban absztrahálja az eredeti helyszínt, a cselekmény nyugodtan játszódhatott volna a párizsi kávézóban (kicsit azért hiányzott is az a 19. századi párizsi miliő...). Ráadásul a felvonás így elég kaotikusra sikerült, jól azonosítható helyszín hiányában gyakran úgy tűnt, mintha a szereplők csak lézengenének a színpadon. Az eredeti színpadkép pergő cselekménye jól átlátható, pontosan tudjuk, hogy a bohémek társasága egy asztal körül ül, itt azonban ez sem volt egyértelmű.

A harmadik felvonásban sivár, szegényes, hólepte külvárosi helyszínen vagyunk, rakodómunkásokkal és egy konténerrel. Utóbbiaktól eltekintve ez a helyszín ismét az eredeti színpadképre emlékeztet.

A negyedik felvonás helyszíne, ahogy már említettem, ismét a műterem. (Itt jegyzem meg: rossz megoldásnak tartottam, hogy a Mimì halálát követő pillanatokban Rodolfo nem ment oda a halott lányhoz, hanem néhány méterre állt tőle.)

bohemelet 2.0 3

 Jelenet (III. felvonás)

 

A néző első benyomása az, hogy a rendezés újszerűsége a második felvonásban érhető leginkább tetten, ebben tér el a rendező legnagyobb mértékben a hagyományos színpadképtől. De ez csak a színpadképre, a látványra igaz. Sokkal inkább az első felvonás teszi ugyanis újszerűvé a rendezést, egész pontosan Mimì karaktere.

A törékeny, érzékeny, romantikus lelkületű fiatal varrólány a mostani előadás első felvonásában egy meglehetősen lezser, rideg és flegma hölgy (amúgy nyilván nem is varrólány, bár ez mellékes, ahogy az is, hogy most nem mécsesért jön Rodolfóhoz, csak a cigarettáját szeretné meggyújtani). Még furcsább, hogy kifejezetten zavarodottnak és szétesettnek tűnik. Nem igazán vonzó, hiányzik belőle a szépség és a kedvesség, ami Rodolfót igazán szerelemre gyújthatná. A vonzalom persze mégis kialakul (meglepően hamar, de így van ez az eredeti műben is: a bájosan romantikusan jelenetben Rodolfo és Mimì pár perc ismeretség után ott is szerelmet vall egymásnak). Mimì karaktere a szerelmi vallomástól kezdve alaposan megváltozik, a harmadik és negyedik felvonásban már sokkal inkább azt a lányt látjuk, akit a hagyományos rendezésekben megszoktunk. Hozzáteszem: a zene miatt ez aligha lehetne másképp. Nem véletlen, hogy mintha a Mimìt alakító Sáfár Orsolya ösztönösen is fokozatosan visszatérne az „eredeti Mimìhez”: Puccininek az első felvonás énekbeszédekkel tarkított jeleneteit követően elinduló érzelemdús, hatalmas ívű dallamai nem is engednek más interpretációt.
A lány személyiségének ez a hirtelen, gyökeres átalakulása a néző számára valószínűleg zavarba ejtő. Lehet persze, hogy az első felvonásbeli Mimì éppen azért olyan szétesett, sőt, „züllött” (talán iszik is vagy drogozik), mert hosszú ideje nagyon beteg, amit csak így tud elviselni. A Rodolfóval való találkozás ad újra értelmet az életének, ez rázza őt fel. Nem a személyisége változik meg, csak a körülményei, szerelmes lesz, társra talál. A mű hátralévő részében látható érzelmes, érzékeny Mimì „az igazi Mimì”. A magam részéről legalábbis így tudom feloldani a fenti ellentmondást, Mimì karakterének radikális átalakulását (és remélem, hogy ezzel nem magyarázom félre a rendezőt).

Mindent egybevéve, kisebb hibái ellenére jól átgondolt, ötletes, szerethető és hatásos ez a Bohémélet-rendezés.

 

bohemelet 2.0 4

 Jelenet (IV. felvonás)

 

Mimì első felvonásbeli karaktere mellett a rendezés újszerűsége, modernsége a többi szereplő megjelenésében, öltözetében és viselkedésében is tetten érhető (jelmez: Carla Teti). A négy bohém, Mimì és Musetta „mai fiatalokként” lépnek elénk: Marcello, a festő inkább egy lazább értelemben vett képzőművész, aki festékszóróval készít plakátokat, Schaunard, a zeneszerző szaxofonon játszogat, Colline tényleg filozófus (azt hiszem), maga Rodolfo pedig költő ugyan, de az első felvonásban valami vezércikk megírásáról is beszél. Mimì vagány fiatal lány, dzsekiben, rövid szoknyában, valamennyien cigarettáznak, egyszóval: bohém, fiatal művésztársaságot látunk, pénz nélkül, a 21. század elején.
Nagyra értékelem, és a rendezés egyik legfontosabb érdemének tartom, hogy nem csak az öltözet teszi őket modernné. Mozgásuk, viselkedésük, mimikájuk mentes a teatralitástól, a modorosságtól, a kliséktől, márpedig ez operaelőadások esetében igencsak üdítő (gyakran fájó módon hiányzó) jelenség. A természetes mozgás és viselkedés mindvégig jellemzi az énekesek színészi játékát, olyan jelenetek is jól sikerültek, mint például a négy bohém negyedik felvonásbeli játékos „tánca”, ami gyakran idétlenkedésbe fullad. Ezúttal azonban a négy fiatal énekesnek ezt a jelenetet is sikerült meggyőzően, „hiteles ökörködésként” előadni.

 

bohemelet 2.0 5

 Geiger Lajos és Szakács Ildikó

 

A Bohémélet librettójának többé-kevésbé kortalan eseményei, szituációi könnyen lehetővé teszik, hogy a történet más időben, akár napjainkban játszódjon. A szöveg azonban olykor szembemegy ezzel a törekvéssel: Mimì csipkés főkötőről énekel, de itt csillogó, piros papírkalapot visel, a hancúrozó gyerekek karácsonyi ajándékként ólomkatonára vágynak stb., de ezek nem túlságosan zavaróak. (Na jó, a hónapokon át haldokló Mimìt elnézve azért megkérdezhetnénk: hogyhogy nem került még mindig kórházba?)

*


Ha egyszer fiatalos előadás, akkor fiatal szereplők is kellenek, akik a Bohémélet szólamait megfelelő színvonalon elő is tudják adni. Nem egy vagy két fiatal szereplő, hanem valamennyi „bohém”, valamint Mimì és Musetta is. Jó volt látni, hogy van ennyi, megfelelő kvalitásokkal rendelkező fiatal énekesünk (többségük persze már nagyobb szerepben vagy főszerepben is bizonyított). Nagyszerű gárdát alkottak, a nívós rendezés mellé friss, lendületes, hiteles előadói teljesítményeket kaptunk.

A leginkább Boncsér Gergely Rodolfójától tartottam. Nem azért, mert a fiatal tenoristát nem tartom jó énekesnek, hanem azért, mert a szólam óriási kihívás minden tenorista számára, kevesen tudják igazán jól elénekelni, Boncsér Gergelyt pedig eddig csak kisebb szerepekben láttam. Fellépése kellemes csalódás volt számomra. Hangja még nem érett meg igazán erre a szerepre, azonban már most is jobb teljesítményt nyújtott, mint sok rutinosabb kollégája, és ez a teljesítmény a jövőben vélhetően csak jobb lesz. A középső és a mélyebb regiszterben nem mindig volt jól hallható, a magas hangok azonban egyenesen szárnyaltak. A „Che gelida manina” magas C-jét rendkívüli könnyedséggel, kitartva énekelte (csakúgy, mint a Mimìvel való első felvonásbeli duettje záróhangját, ahol szintén az - amúgy itt sem kötelező - magas C-t választotta). Stílusosan és pontosan énekelt. A színészi alakítása elfogadható volt, leginkább a harmadik felvonásban voltak haloványabb pillanatai, amikor a színpadi jelenléte erőtlenebbé vált (de ez annak is köszönhető, hogy a Mimìt alakító Sáfár Orsolya a duettekben gyakran „leénekelte” őt). A kissé visszafogott játék persze vélhetően a drukknak is betudható, Boncsér Gergely elsősorban az éneklésre összpontosított, később bizonyára felszabadultabb lesz.
(Megjegyzem, manapság gyakran találkozunk azzal a hibás döntéssel, hogy a szerepet olyan lírai tenoroknak adják, akik hiába rendelkeznek szép hanggal, Puccini sűrű zenekari hangzását nem tudják áténekelni. Boncsér Gergelyre is igaz, hogy a könnyedebb, magas hangfekvésű bel canto szerepekben valószínűleg még sikeresebb lehetne, ilyeneket azonban itthon ritkán mutatnak be.)
Összességében ez egy ígéretes bemutatkozás volt, amivel a fiatal tenorista nagyot lépett előre a pályáján.

 

bohemelet 2.0 6

 Jelenet (II. felvonás

 

Sáfár Orsolyát akkor hallottam először Mimìként a Miskolci Nemzeti Színházban, amikor debütált a szerepben, és már ott is nagyon meggyőző volt. Azóta erősödött a hangja, érettebb lett a szerepformálása, ennek megfelelően kiváló teljesítményt nyújtott. Szép színezetű szopránja telten, biztos magasságokkal, kiegyenlítetten, árnyaltan, a lírai részeknél puhán, a drámai részeknél kellő erővel szólt. Színészi játéka ügyes volt, a „modern Mimìt” is hitelesen, átéléssel játszotta (első felvonásbeli karakterével kapcsolatos fenntartásaimról fentebb, a rendezés kapcsán már írtam). A flegma fiatal lány a második felvonásra élettelivé és vidámmá, a harmadikra szívszorítóan kétségbeesetté, a mű végére pedig meghatóan elesetté vált. Sáfár Orsolyára már nem csak tehetséges fiatalként kell gondolnunk, sokkal inkább elsővonalbeli, „kész” énekesnőként.

Marcello nagy szerep, Haja Zsolt pedig kiválóan, szép dallamvezetéssel, a szokott energikussággal és lendülettel énekelt, amihez koncentrált, kiérlelt szerepformálás társult (a bohémek közül Marcello a legkomplexebb személyiség). Nívós teljesítménye többnyire azt is feledtetni tudta velem, hogy a szerepre jobban el tudnék képzelni egy sötétebb hangszínű baritont. A Rodolfóval való duettekben a hangja olykor alig volt megkülönböztethető a tenoristáétól, pedig Boncsér Gergely sem éppen egy sötét színezetű, drámai tenor hang.

A Colline-t éneklő Kiss Andrást már több alkalommal dicsértem, mindig megemlítve, hogy nagy tehetségnek tartom. Ezúttal is magabiztosan énekelte a szólamát, jól komédiázott, meleg basszusán előadott Kabát-áriája után tapsot is kapott (megjegyzem, sosem értettem, hogy ez az egyszerű kis ária miért annyira népszerű). Kiss Andrást impozáns orgánum, jó színészi képességek és szuggesztív színpadi jelenlét jellemzi, remélem, hogy a jövőben egyre nagyobb szerepekben láthatjuk majd.

A Schaunard-t alakító Nagy Zoltán neve talán nem mindenkinek cseng ismerősen. A fiatal baritonista többet énekelt külföldön, mint itthon (és a külföldi helyszínek között olyanokat is találunk, mint például a bécsi Staatsoper, amelynek két évig tagja volt). A Magyar Állami Operaházban 2013-ban debütált. A most látott Bohéméletben Schaunard kevésbé hálás szerepében is ki tudott tűnni, kellemes színű bariton hangján pontosan és kifejezően formált meg egy virgonc, bohém zeneszerzőt.

 

bohemelet 2.0 7

 Sáfár Orsolya és Boncsér Gergely

 

Musettát Szakács Ildikó személyesítette meg. Őt először a 2011-es Armel Operafesztiválon hallottam Gildaként, azóta több más, komoly szerep van már a háta mögött (pl. az Éj királynője, Konstanze). Hangilag ezúttal is magabiztos és meggyőző volt, áriáját kifinomultan, árnyalta adta elő. Szerepformálását tekintve ugyanakkor éreztem némi bizonytalanságot (ami nem biztos, hogy neki, inkább a rendezőnek róható fel). Tetszett, hogy az énekesnő nem ripacskodott és nem volt túl harsány; nagyvilági nőt alakított, de nem egy ribancot. Kissé mégis túl komoly volt nekem ez a Musetta, akiből hiányzott a humor, az irónia.

Benoît kisebb szerepét rutinosan és karakteresen formálta meg Gárday Gábor.

A kórus – ideértve a gyermekkart – a második felvonásban az elvárt színvonalon (bár néha kicsit pontatlanul) énekelt.

A Kovács János dirigálta zenekar színesen és pontosan játszott, a nagyívű áriákat és duetteket dús zenekari hangzás, a rövid zenei egységekre épülő jeleneteket precíz ritmika és ritmusváltások jellemezték. A második felvonásban hiányoltam valamelyest a szélsőségesebb zenei megoldásokat, a még erőteljesebb kontrasztokat. Feltűnő volt, hogy a karmester ezúttal kevésbé akart az énekesekhez alkalmazkodni, akik nem is mindig tudták őt követni. A hosszan kitartott hangoknál és a nagy legatóknál sem voltak gyorsítások vagy rövidítések. (Mintha Kovács János ezzel is tudatni akarta volna a fiatal előadói gárdával: a Bohéméletnek így kell megszólalnia, nincs kompromisszum...).

 

bohemelet 2.0 8

Sáfár Orsolya

Damiano Michieletto rendezését látva bizonyára sokan fanyalognak majd és visszasírják a hagyományos rendezést. Ezúttal könnyű válaszolni nekik: a Magyar Állami Operaházban bármikor újra megnézhetik Nádasdy Kálmán időtálló rendezését is. A kísérletezőbb kedvű, kíváncsibb nézőknek pedig ott van a modern változat az Erkel Színházban. Ez persze nagy luxus, minden klasszikus darab esetében nem várhatjuk el, hogy két rendezés is fusson párhuzamosan, mégis remélem, hogy a jövőben újabb példák is lesznek erre.

 

Csák Balázs

fotó: Pályi Zsófia

 

***

 

2016. február 21., Erkel Színház

 

Giacomo Puccini:
Bohémélet 2.0

 

 Opera két részben, négy felvonásban, olasz nyelven, magyar felirattal

Szövegíró: Giuseppe Giacosa, Luigi Illica

Rendezőasszisztens: Eleonora Gravagnola

Díszlettervező: Paolo Fantin

Díszlettervező asszisztens: Carlo Beraldo

Jelmeztervező: Carla Teti

Jelmeztervező asszisztens: Agnese Bertani

Magyar nyelvű feliratok: Lax Éva

Karigazgató: Strausz Kálmán

A gyermekkar vezetője: Gupcsó Gyöngyvér

Karmester: Kovács János

Rendező: Damiano Michieletto



Szereplők:

Rodolfo - Boncsér Gergely

Schaunard - Nagy Zoltán

Marcello - Haja Zsolt

Colline - Kiss András

Mimì - Sáfár Orsolya

Musetta - Szakács Ildikó

Benoît - Gárday Gábor

Alcindor - Geiger Lajos

Parpignol - Beöthy-Kiss László