head main kritikak

Prospero magányossága

Prospero magányossága

Thomas Adès A vihar című operája az Operaházban. Kritika.

A New York Times kritikusa „az utóbbi évek egyik legihletettebb, legmerészebb és legegyénibb” operájának nevezte Thomas Adès 2004-ben Londonban bemutatott, Shakespeare drámája nyomán komponált Viharját. A darabbal a magyar közönség két éve a New York-i Metropolitan Opera élő közvetítése jóvoltából már megismerkedhetett. Most, Shakespeare-évadja alkalmából pedig a Magyar Állami Operaház is bemutatta a művet, ami nem érdemtelenül aratott sikert a világ számos dalszínházában.

Első ránézésre Shakespeare Viharja nem tűnik ideális opera szüzsének, de Meredith Oakes sikeresen alakította azt életképes librettóvá. A történetet főbb vonásaiban érintetlenül hagyta, kiemelve a cselekmény fővonalát, és elhagyva mellékszálainak jelentős részét. A szereplők jellemét ugyan egyszerűsítette, de igyekezett nem fekete-fehér figuráknak mutatni őket. Az eredeti dialógusokat pedig párrímes verssorokba tömörítette. Az ausztrál költő értelmezésében Prospero az eredeti shakespeare-i figuránál keserűbb és kisszerűbb. A színműben ő maga készíti elő a fiatalok egymásra találását, míg Oakes ábrázolásában tragikusan éli meg lánya párra találását és Ariel szabaddá válását. Hiába helyeztetik ugyanis vissza uralkodói jogaiba, Milánóban sem szabadulhat meg a magánytól. Tizenkét év után lehetetlenség ott folytatni félbe szakadt régi életét, ahol „abbahagyta”. Bosszúját pedig bármennyire is gondosan készítette elő, az események végül kicsúsznak a kezei közül.

 

A vihar 5



Ahogy a szövegkönyvtől, úgy Adès muzsikájától sem vitathatjuk el az ihletettséget, merésznek ugyanakkor nem nevezném a szerzőpáros Vihar-adaptációját. A darab nem az újítás szándékával íródott, könnyebben befogadható dallamvilágával inkább a biztos közönségsikert keresi. Ez persze semmit nem von le a mű zenei értékéből. Adès eklektikusan sokszínű zenéje ugyanis nem felszínes, és bár néhány jelenetben musicales hangvételt üt meg, Prospero töprengései vagy Caliban lelki vívódásai nem nélkülözik az alaposabb lélektani ábrázolást sem. A partitúrában találkozhatunk a barokk és a romantikus operák viharzenéjét idéző részlettel, Ariel szólama pedig helyenként mintha a bel canto bravúr koloratúr áriák paródiáját kívánná adni (amely ugyanakkor a szellem transzcendens valóját is igyekszik érzékeltetni), de felidéződik a darabban a 19. századi vígoperákból jól ismert buffó-kettős hangulata is (Stefano és Trinculo jelenetében). Adès zenei kifejező eszközei sokszor egyszerűek, dramaturgiailag viszont igen hatásosak. A sziget és a szigetlakók zenei világát a fafúvósok és a vonósok, míg a királyi udvar ábrázolását a rézfúvósok uralják. A transzcendens szférához köthető szereplők (Calibán, Ariel, Prospero) szólamai magasabb regiszterekben mozognak a nápolyi udvar képviselőinél. A zeneszerző amúgy nem kímélte az énekeseket. Ariel koloratúr szólama tele van extrém magasságokkal, Prospero is sokszor feszegeti a bariton fach hangterjedelmének felső határait, és Miranda mezzoszopránja sem tartozik az operairodalom könnyű szerepei közé.

 

A vihar 2



Ludger Engels rendezése nem a realizmus felől közelített a darabhoz, de nem is bonyolította túl a történetet. Szürrealisztikus látomásában egy széthulló világ kellékei elevenedtek meg a fehér, csupasz színfalak előtt. Prosperót idősödő értelmiségiként léptetette elénk, aki szobatudósként gyűjti az ismereteket a körülötte lévő világról, miközben várja az alkalmas pillanatot a bosszúra. Megjelenésében és viselkedésében nem volt semmi, ami egy nagy egyéniségre utalt volna: félelemmel, szorongásokkal teli alakja szürke és hétköznapi. Ariel figurájával kapcsolatban a rendezés elsősorban a szellem transzcendens voltát igyekezett kidomborítani: Ariel majdnem minden jelenetben más jelmezben lépett élénk, és több alkalommal a zsinórpadlásról belógatva érkezett a színpadra. A nápolyi király és udvartartása huszadik századot idéző ruhákat viselt: a férfi énekesek öltönyt, a nők estélyi ruhaszerűséget.

A színpadra állítás elsősorban Prospero világtól való elidegenedését kívánta ábrázolni, a kizökkent időt, amit már lehetetlenség helyrebillenteni. Szabadságuk visszanyerése után mintha Ariel és Kalibán sem könnyebbültek volna meg. A sziget hirtelen kiürül, nem parancsol nekik többé senki, de nem egyértelmű, hogy vajon tudnak-e majd élni visszanyert szabadságukkal? A rendezés nagy erénye, hogy nem siklott át ezeken a filozofikus kérdéseken, hanem a látványvilággal és a beállításokkal érzékeltetni tudta azokat. A vizuálisan ügyesen megkomponált színpadkép érzékletesen teremtette meg az előadás alaphangulatát, amely teljes összhangban volt a librettóval és a zenével. A rendezés egyszerű utalásrendszerével és történetmesélésével megkönnyítette a közönség számára ismeretlen darab befogadását. A színpadon rend uralkodott: mindenkinek megvolt a maga helye és szerepe, a színészvezetés jól sikerült.

 

A vihar 3



Az énekesekre sem lehetett sok panaszunk.
Franco Pomponi színészileg és vokálisan kissé egysíkúan formálta meg Prosperót, baritonja azonban végig üzembiztosan, erőlködés nélkül győzte a nehéz szólamot. Hangjának volumene azonban olykor kevésnek bizonyult, énekét többször is elnyomta a zenekar. Horváth István gyönyörű hangszínnel, a tőle elvárható hajlékony és biztos magasságokkal rendelkező tenorhangon keltette életre Calibant. Aprólékosan végiggondolt szólamformálása hitelesen varázsolta elénk a „véglény” ellenszenves figuráját. Ferdinánd szólamát Balczó Péter muzikálisan, magabiztosan és meggyőzően adta elő. Emlékezetes alakítást nyújtott Gonzalo szerepében Palerdi András. A Lear után ismét megbizonyosodhattunk róla, hogy basszusa milyen jól tud érvényesülni egy kortárs darabban is. Fekete Attila nápolyi királyként lépett színpadra. Kicsit forszírozott hangadással ugyan, de a finomabb dinamikai árnyalatokra is gondot fordítva énekelt, hitelesen keltve életre a figurát. Antonio kényes hangfekvésű szólamát Tarjányi Tamás tolmácsolta gördülékenyen, színészileg és vokálisan egyaránt hatásosan. Jó karakteralakítást nyújtott Gábor Géza Stefano, illetve Armin Gramer Trinculo szerepében. Az utóbbi években már számos alkalommal bizonyító Haja Zsolt sem okozott csalódást Sebastiánként. Az est nagy meglepetése a budapesti közönség számára eddig jobbára ismeretlen Szántó Andrea volt Miranda szerepében. Kellemes hangszínű, hajlékony mezzója végig érzelemgazdagon és kiegyenlítetten szólt. Az Ariel szerepében fellépő Laure Meloy szopránjának hangszínét olykor fakónak éreztem, de erőlködés és technikai problémák nélkül győzte a koloratúr „tűzijátékokat”, jól visszaadva egyben a figura játékosságát is. Az énekkar ezúttal is nagy profizmussal tette a dolgát. Halász Péter biztos kézzel irányította a zenekart, amely szépen megbirkózott a darabbal, bár kissé egysíkúan játszott, és adós maradt a hangzásvilág finomabb árnyalásával.

Az Ybl Palotában, az általam látott előadáson sajnos ezúttal sem volt teltház, az ott lévő közönség azonban jól fogadta A vihart. Mindenképpen pozitívum, hogy az Operaház a következő évadban is több modern opera bemutatóját tervezi.


Péter Zoltán

fotó: Pályi Zsófia

 

A vihar 4

 

2016. május 19., Magyar Állami Operaház

Thomas Adès:

A VIHAR

Opera két részben, három felvonásban, angol nyelven, magyar és angol felirattal

Szövegét Shakespeare nyomán írta Meredith Oakes

Rendező: Ludger Engels

Díszlettervező: Ric Schachtebeck

Jelmeztervező: Sabine Blickenstorfer

Dramaturg: Orbán Eszter

Magyar nyelvű feliratok: Nádasdy Ádám

Karigazgató: Strausz Kálmán

Karmester: Halász Péter

Szereplők:

Ariel - Laure Meloy

Prospero- Franco Pomponi

Caliban - Horváth István

Miranda - Szántó Andrea

Ferdinand - Balczó Péter

Antonio - Tarjányi Tamás

Stefano - Gábor Géza

Trinculo - Armin Gramer

Sebastian - Haja Zsolt

Gonzalo - Palerdi András

Nápoly királya - Fekete Attila