Jacques Offenbach egyoperás szerzőként él a köztudatban, pedig az élete végén komponált – és befejezetlenül maradt – Hoffmann meséi mellett a francia operett királyának volt még egy korai próbálkozása is a zenés színház „komolyabb” műfajában. A rajnai sellőkkel azonban nem sikerült tartós sikert aratnia, és a darab hamar a süllyesztőbe került. Egészen az 2000-es évekig kellett várni a mű modern bemutatójáig, de az áttörés ekkor sem sikerült, és A rajnai sellők minden jól sikerült részlete ellenére különleges ritkaság maradt az operaszínpadokon.

Az 1864-es ősbemutató nagy közönségsikert aratott, ám A rajnai sellők pár előadás után lekerült a műsorról. Magyarországi bemutatására a Wagnerhez kapcsolódó tematikus évad adott alkalmat, ugyanis az Operaház célul tűzte ki, hogy az 2017-2018-as évadban megismerteti a közönséget azokkal a szerzőkkel és műveikkel, akik hatást gyakoroltak Wagnerre, illetve Wagner nyomdokain haladva próbálták meg továbbfejleszteni a német zenedrámát. A rajnai sellőket két dolog köti a német zeneszerző óriáshoz. Ősbemutatójára a Trisztán is Izolda Hofoperbeli premierje helyett került sor, mert a színház vezetősége végül előadathatatlannak ítélte Wagner középkori szerelmi történetét. A német nyelven játszott operát ezenkívül a nagyobb zenedrámai egységekben gondolkodás is a Wagner által képviselt operastílushoz köti, ahogy az emlékeztető motívum-szerűen visszatérő dallamok, illetve a monológszerűen megírt szólószámok is felidézik a wagneri zenedrámák világát. Csakhogy Offenbach zenéje meg sem közelíti meg a Wagner-operák színvonalát, operatörténeti jelentősége is csekély.

A mű legnagyobb problémája a szövegkönyv zavarossága, igazi drámai helyzetekben szegényes dramaturgiája. A közel három és fél órás zenei anyag sem olyan magvas, nincs tele slágerekkel, az átkomponált jelenetek pedig sokszor unalmasak voltak számomra, a cselekmény ólomlábakon araszolt előre. Pedig ismert dallamokkal is találkozhatunk az operában, ugyanis Offenbach több jól sikerült zenei motívumot, ötletet is átemelt első operájából a Hoffmann meséibe. A Barcarola dallamai például legalább négy-öt alkalommal felcsendültek az Erkel Színházban A rajnai sellők premierjén is, egyfajta emlékeztető motívumként ágyazódva a zenei szövetbe. Hatásosak az opera nagy kórustablói, találkozhatunk a darabban jól sikerült szólószámokkal, együttesekkel, de hiányzik a magával ragadó drámaiság, a szereplők kidolgozottabb jellemzése.

Anger Ferenc rendezése igyekezett életszerű jelenteket a színpadra varázsolni, és nem szenvedett hiányt az átgondolt koncepcióban sem. Szendrényi Éva a valóságtól elrugaszkodott díszleteket tervezett, amelyek alkalmasnak bizonyultak a történet szimbolikus értelmezésére, ugyanakkor zavaró volt, hogy a színpadkép semmit sem változott a négy felvonás alatt, ami a jelenetek összemosását eredményezte.

A történet egy félbemaradt hídon játszódik. A semmibe végződő híd jól megtestesíti az háborúba süllyedt ország széttagoltságát, az egység hiányát. Ezenkívül a híd értelmezhető a valóságos világ és a sellők képviselte transzcendens világot összekötő átkelőhelyeként is, amely biztosítja a világok közti átjárás lehetőségét; valóság és képzelet egybemosódását tehát jól érzékeltette a rendezés. A szövegkönyv nem köti konkrét helyhez és időhöz a történetet, így az egyetemes mondanivaló kiemelése érdekében jó ötletnek bizonyult új keretet találni a történetnek.

Az első felvonás elején a szereplők átadják a még be nem fejezett vagy lerombolt hidat, ami azonban használhatatlan az átkelésre. Az előadás során az énekesek és a kórus tagjai többször is a híd végéhez sétálnak, és a messzeségbe kémlelnek, így jelenítve meg – kicsit talán  szájbarágósan – a szereplők elvágyódását egy másik, boldogabb világba, ahol nincs háború, és a harcok nem szakítják el a két főszereplőt sem egymástól.

Anger rendezésének nagy érdeme, hogy aprólékosan kidolgozott jelentekbe ágyazta a történéseket: az énekkar, vagy az éppen nem éneklő énekesek sem lézengenek céltalanul a színpadon. A történet realitásoktól elszakítása pedig teret nyitott a mélyebb, pszichológiai értelmezés lehetőségének, a szimbolikus díszletek, a jelmezek asszociációk sorára adtak lehetőséget a közönség számára.

A zenei megvalósítás is színvonalasra sikeredett.

Armgard megformálójaként Keszei Bori hajlékonyan énekelt, szépen megbirkózott a magasságokkal, többnyire a zenekart is sikerült áténekelnie. Érzelmileg nem mindig sikerült maradéktalanul azonosulnia a figurával, alakítása színvonalas, de kevésbé megindító volt. Telitalálat volt Hedwig szólamára Ulbrich Andrea, aki nagyszerű formában, árnyalatokban gazdagon, kifejezően énekelte végig az estét. Nem csak a mélyebben fekvő részleteket, de a magasabb hangokat is tisztán énekelte, miközben hangja itt sem veszített erejéből. Conrad von Wenckheimként határozott jelenség volt a színpadon Szegedi Csaba, akinek éneklése és színészi alakítása is kifogástalan volt: hitelesen adta vissza a katonai vezető erőszakos jellemét, és életszerűen jelenítette meg megbánását, az apa fájdalmát is. A Gottfriedet megformáló Kovács István ezúttal is kulturált énektechnikával, üzembiztosan énekelt, miközben hitelesen közvetítette a figura szándékainak makulátlan tisztaságát, erkölcsösségét. A Franzként színpadra lépő László Boldizsár jól végiggondolt szerepformálással varázsolta elénk a zavarodott, emlékeit elvesztő katonát, vokálisan is kellő drámai erővel abszolválva szólamát. A kisebb szerepekben Kristofori Ferenc (Egy földműves) és Irlanda Gergely nyújtott figyelemreméltó alakítást.

Az énekarra nagy feladat hárult. Letisztult hangzásvilággal, élvezetesen, kellő érzelmi töltettel szólaltak meg az előadás hatalmas kórustablói.

Kesselyák Gergely nagy profizmussal, felkészülten vezényelte a zenekart, ügyelve a dinamikai fokozások hatásosságára, a lírai részek érzelemtelítettségére.A premier csaknem teltház előtt zajlott, a közönség a mű minden hibája ellenére jól fogadta az Offenbach-ritkaságot. Kérdés viszont, hogy a négy előadásnak lesz-e folytatása a következő évadban, és ha igen, akkor vajon mennyi ideig tartható majd műsoron a darab?

Péter Zoltán 

fotó: Rákossy Péter

Díszlettervező: Szendrényi Éva

Koreográfus: Venekei Marianna

Dramaturg:- Orbán Eszter

Jelmeztervező: Zöldy Z Gergely

Angol nyelvű feliratok: Arthur Roger Crane

Megbízott karigazgató: Csiki Gábor

Rendező: Anger Ferenc

Karmester: Kesselyák Gergely