Christoph Willibald Gluck Orfeusz és Euridikéjét az Ybl-palotában meglehetősen régen, 1979-ben játszották utoljára. Alkalmi produkciók jóvoltából azonban időről időre mégis hallhatta a darabot a magyar közönség az elmúlt évtizedekben is, ha más nem, vendégelőadások jóvoltából, illetve pár éve a Zeneakadémia Solti-termében, az Operaház LateNight sorozatában valósult meg néhány produkció. A szerző más operái még szegényebb magyar előadás-történettel rendelkeznek. Ennek egyik oka az lehet, hogy Gluck operái nem igazán mozgalmasak: megtalálható bennük egy fajta állóképszerű, oratorikus jelleg. Modern korunk rendezőinek nincs tehát könnyű dolguk, ha mai közönség számára is érdekes, fordulatos előadásokat akarnak létrehozni belőlük.
Az Orfeusz és Euridiké cselekménye is meglehetősen lapos: nincsenek benne váratlan fordulatok, nélkülözi a mozgalmasságot, a történések lassan hömpölyögnek, mindössze két nagyobb szólószereplővel és csupán egyetlen mellékszereplővel. A szereplők belső lelki küzdelmeit viszont Gluck igyekezett a zene segítségével aprólékosan ábrázolni: a szerelmesek gyötrődését, kétségeit a másik érzelmeinek valódisága iránt, az elszakadás keserűségét, a boldog egymásra találás önfeledt örömét. Nem könnyű izgalmasan megrendezi a darabot, ugyanakkor véleményem szerint egy, az énekesek színészi játékára és érzelmekben gazdag vokális kifejezőerejére építő előadás, jól végig gondolt pszichologizálással ma is érdekes produkciót hozhat létre a darabból.
Az Armel Operafesztivál alkalmából a MÜPA Fesztivál Színházában látott opera rendezője - Åsa Kalmér - is a szerelmesek lelki vívódásainak ábrázolására összpontosított. A gyakorlatilag üres színpaddal operáló produkció jól kiemelte a történet egyetemes jellegét, példázatszerűségét. A háttérben enyhén megdöntött hatalmas tükör, és a hol felállított, hol ledöntött, olykor vászonnal letakart oszlopok szürreális atmoszférát teremtettek. A jeleneteket ugyanakkor egybemosta a meglehetősen monoton színpadkép, de mivel a színpadra állítás nem törekedett realisztikus díszletekre, ezért ez nem volt zavaró. Érzelmileg az egész produkció meglehetősen visszafogott volt, mintha egyfajta filozófiai elmélkedést láttunk volna a szerelemről. A MÜPA honlapján olvasható ismertető szerint „Orfeo és Euridice modern mindennapjaink mitológiájában szembesül a szerelem elvárásaival és lehetőségeivel”- ez az elképzelés egy elvont és lassan hömpölygő történetmeséléssel párosult. Orfeusz fekete, Eurudiké fehér jelmeze szájbarágós színszimbolikájával egyértelműen jelképezte férfi és nő ellentétét, illetve a fekete persze a gyász színe is, míg a fehér a megtisztulásé. Ámor piros jelmeze sem tanúskodott túl nagy fantáziáról. A rendezés a történetet nem értelmezte át és nem helyezte radikálisan új kontextusba sem. Sok újdonságot tehát nem tudhattunk meg Gluck operájáról.
Az énekesek visszafogottan énekeltek, de a zenei megvalósítás egésze is halk volt, és nem töltötte be eléggé a színház nem túlságosan nagy nézőterét: mintha szándékosan fogták volna vissza a hangerőt. Elképzelhető, hogy mindez a korhűséget, az autentikusabb előadásmódot szolgálta. A férfi címszerepet alakító Susanna Levonen igyekezett színészileg hatásosan megformálni a szerelmes dalnok figuráját, vokális teljesítménye azonban haloványabbra, meglehetősen színtelenre sikerült. A magasabb regiszterekben nem szólt fényesen, a mélyebb hangfekvésekben pedig erőtlen volt a hangja. Henriikka Gröndahl Euridicéje érzékeny, törékeny nőnek mutatta a figurát, átszellemült szerepformálása érzelemgazdag énekléssel párosult, több mint korrekt alakítása az este legmeghatóbb pillanatait teremtette meg. Jól sikerült alakítás volt Jeanne Gérard Ámorja: megfelelő stílusismerettel, szép dallamíveket énekelve, árnyalatokban gazdagon adta elő szólamát.
Az énekkar korrekt teljesítményt nyújtott, Olof Boman irányításával pedig a Pannon Filharmonikusok játékát a csendes, bensőséges líraiság jellemezte. A letisztult zenekari hangzásvilágot nem fűtötte át az izzó drámaiság, a szenvedélyes érzelmek, de mindez a rendezői koncepciót is szolgálhatta. Mindenestre a zenekar összeszedetten, színekben gazdagon szólt.
Az Armel Operafesztivál vitathatatlan érdeme, hogy nemcsak a modern operák, hanem sokszor egy-egy klasszikus bemutatásával is igazi operaritkaságokkal színesítik hazánk operaéletét. A Norrlands Opera előadása is egy, a magyar fővárosban ritkán játszott darabot hozott el a budapesti közönségnek, ha nem is kiemelkedő, de színvonalas előadásban.
Péter Zoltán
fotó: Kállay-Tóth Anett
Christoph Willibald Gluck:
Szövegkönv: Ranieri de Calzabigi
Díszlet- és jelmeztervező: Bente Rolandsdotter
Koreográfus: Örjan Andersson
Fővilágosító: Ville Toikka
Illusztráció (kommunikáció): Greta Rönneskog
Rendező: Åsa Kalmér
Vezényel: Olof Boman