Interjú

 


 

"SEMMIT SEM SZABAD FÉLVÁLLRÓL VENNI"

 

(Az interjú 2010. októberében készült.)

 

 

Augusztusban hatalmas sikerrel énekelte a Trubadúrban Azucena szerepét a Veronai Arénában. Mikor kérték fel erre a szerepre?

 

Az előzmények négy-öt évre nyúlnak vissza. Akkor hívtak meg először Azucenát énekelni Olaszországba, egész pontosan Lombardiába, ami Cremona, Brescia, Como, Pavia színházait foglalja magába. Előéneklést tartottak a Trubadúr szerepeire és Azucenát számos jelölt közül végül én kaptam meg. Ebben a négy vagy öt színházban összesen kilenc előadásra került sor. A bresciai előadás után az ottani operaház igazgatója gratulált nekem, és azt mondta, hogy nagyon tetszett neki a produkcióm. Tavaly váratlanul kaptam egy újabb meghívást a Trubadúrra, ezúttal Triesztből. Kiderült, hogy a már említett bresciai igazgató hívott meg, aki ekkor már a trieszti operaházat igazgatta, és emlékezett az évekkel korábbi bresciai fellépésemre. A trieszti Trubadúrra tavaly novemberben került sor, és hatalmas siker volt, én pedig nagyon jó kritikákat kaptam. Három hónappal később, februárban szólt az agentúrám, hogy felkértek Azucena szerepére a Veronai Arénába, két előadásra. Kiderült, hogy ismét ugyanaz az ember hívott meg, aki akkor viszont már a Veronai Aréna igazgatója volt. Természetesen nagyon örültem a felkérésnek. Két fantasztikus előadáson énekeltem, és mindezt úgy, hogy előtte egyáltalán nem kaptam próbát...

 

ua amneris plus

(fotó: Ulbrich Andrea tulajdona)

 

Úgy érti, hogy előadás előtt nem is próbáltak?

 

Nem, még akusztikai próbánk sem volt. Előadás előtt fél órával a kollegámat kértem meg, hogy menjen ki a nézőtérre, és hallgassa meg, hogy szól a hangom, mert fogalmam sem volt, mi hallatszik belőlem. Ráadásul az Aréna hatalmas, tizenötezer ember fér oda be, egész picinek éreztem magam a színpadon...

 

De honnan tudta, hová kell állnia, hogyan kell mozognia?

 

Az első szereposztás próbáját végig tudtam nézni, kint kellett ülnöm az Arénában este kilenctől éjjel egy óráig. Persze más nézni és más csinálni. Ezt követően egy hétre haza kellett jönnöm a kisfiam beiskolázása miatt. Mielőtt azonban hazajöttem, bementem az igazgatóhoz és megkértem, hogy legalább hadd beszéljem át a karmesterrel a tempókat, amikor visszajövök Pestről. Ezt a lehetőséget végül megkaptam.

 

De mivel indokolták a próbák elmaradását?

 

Nem szoktak próbálni. Tudják, hogy itt azért nem kezdők lépnek fel. Az első szereposztással végigpróbálják a darabot, azt a próbát nézhetik meg a később fellépők. Bár erről azt mondta nekem az igazgató, hogy itt tulajdonképpen nincsenek is szereposztások. Énekesek vannak, akik bizonyos számú előadást kapnak. Én ezt a két előadást kaptam, akkor és ott kellett a színpadon lennem. És nincs is lehetőség próbálni, mert minden este előadás van.

 

A színpadra tehát csak közvetlenül az előadás előtt tudott először felmenni.

 

Igen, korábban nem, mert a színpadon este hét óráig előéneklés folyt, kilenckor pedig már kezdődött az előadás. Amikor hét órakor az utolsó előéneklő is lement a színpadról, az emberek lökdösődve kezdtek bejönni a fenti helyekre, hogy ott jó helyet kapjanak. "Hatalmas siker volt, a közönség őrjöngött!" Ekkor felmentem a színpadra és elkezdtem énekelni az áriámat, mire a már bent lévő nézők tapsolni kezdtek. Kicsit megnyugodtam, bár magamat tényleg alig hallottam. Kifelé persze csodálatos az akusztika, persze másképp szól a hang, ha már tele van az Aréna. Hét óra öt perckor tehát lejöttem a színpadról, majd ruhát kértem, amit akkor, ott varrták rám.

 

Milyen volt az előadás?

 

Hatalmas siker volt, a közönség őrjöngött! Amikor a végén kimentünk meghajolni, sok ember odajött a színpad széléhez, köztük nagyon sokan kifejezetten hozzám, „Bravó Andrea!" kiáltásokkal. Eufórikus volt, számunkra és a közönség számára is. A kritikák is nagyon elismerőek voltak.

 

A második előadás is hasonlóképpen jól sikerült?

 

Az még jobban. Az első előadáson viszont csodálatos, meleg éjszaka volt, és csillagos ég. Szellő sem volt, mint egy álomban. A második előadáson sajnos jéghideg szél fújt, ami azonnal az arcomba csapott, ahogy a szekéren betolt engem a cigánykórus. Ilyenkor féltem a hangomat, nem is szeretem a hideget, meg a huzatot. Az Arénában pedig pár fokkal amúgy is mindig hűvösebb van. De végigcsináltuk az előadást, és nagyon jól sikerült.

 

Úgy tudom, hogy a darab legendás rendezőjével, Zeffirellivel is találkozott.

 

Igen, előadás előtt ott tolták be mellettem, mert kerekes székben van. Csöndes volt, az emberek sorra mutatkoztak be neki, és aztán megnézte az előadást is. Élmény volt számomra, hogy egyáltalán láthattam és ott lehettem a közelében. Ő tényleg egy szimbólum.

 

Láthatja-e majd Önt újra a veronai közönség?

 

Úgy néz ki, hogy jövőre visszahívnak. De nem akarom elkiabálni...

 

Beszéljünk egy kicsit a pályafutásáról! Ha jól tudom, hat éves korában kezdett zongorázni, általános iskola után konzervatóriumba ment. Voltak zenészek vagy énekesek a családjában?

 

Édesapám operaénekes volt, basszbariton. Az eredeti neve Ulbrich József, de Bottyán Endre néven lépett fel. Egyike volt azoknak, akik Miskolcon megalapították az opera tagozatot. Bár a Zeneakadémián Andor Évánál tanultam, akit szintén mesteremnek tartok, az elsőszámú mester számomra az édesapám volt. Minden előadásomon ott volt, itthon is, külföldön is, és nagyon keményen megmondta, hogy mi jó és mi nem. Amellett, hogy apa volt, jó barát is, akire mindig számíthattam.

 

Korán eldöntötte, hogy énekes lesz?

 

Igen, nyilvánvaló volt, mindig is énekeltem. Éppen ezért, amikor elsőre nem vettek fel az Akadémiára - még nem voltam tizennyolc -, rosszul esett, el voltam keseredve. Másodszorra viszont már felvettek.

 

Akkor már az is nyilvánvaló volt, hogy mezzo lesz?

 

Esetemben igen, bár értem mire gondol. A mezzo egy olyan hangfaj, ami későn érik. Sőt, egész idős korban is tovább érik, éppen ezért, ha az énekesnő meg tudja tartani a fizikai állóképességét és jó technikával énekel, akkor még idős korában is tud énekelni.

 

Részt vett Jevgenyij Nyeszterenko és Geszty Szilvia mesterkurzusán is.

 

Nesztyerenko ki is akart engem vinni Moszkvába tanulni. Az utolsó pillanatban én léptem vissza. Talán mert akkor még féltem, hogy mi lesz ott velem, idegenben.

 

1988-ban lett a Magyar Állami Operaház ösztöndíjasa, 1989-ben pedig szólistája. Az Operaházban a Parsifalban debütált, az „Egy hang" szerepében.

 

Igen, pontosabban az előtt már volt egy operaházi fellépésem, még zeneakadémistaként: a Sevillai borbély Rosináját énekeltem. Negyedéves voltam, és persze a vizsgákon addig olyan szerepeket énekeltem, mint Azucena, Amneris, Eboli. Megdöbbenve láttam, hogy Rosinára kértek fel. Koloratúra? Ilyet még soha nem csináltam azelőtt! Hazamentem, és egy hétvége alatt magamtól megtanultam koloratúrázni. Ezzel még a tanáromat, Andor Évát is megleptem. Bizonyos szempontból kapóra jött ez a szerep, mert így könnyebb volt áthidalni azt az időszakot, amikorra hangilag tényleg beérek, és már színpadon is nyugodtan énekelhetem a drámai szerepeket. Annyiból viszont rossz volt, hogy bár én szerettem az olyan szerepeket, mint amilyen Rosina vagy Hamupipőke, beskatulyáztak ebbe a koloratúr szerepkörbe.

 

Itthon vagy külföldön skatulyázták be?

 

Itthon. Külföldön egyáltalán nem. Ott már legalább 10 éve drámai szerepkörben vagyok, így ismernek. Itthon azonban ezt egyszerűen nem hajlandók elfogadni. Ennek szerintem az az egyik oka, hogy van nálunk egy tradíció, egy elvárás, hogy ha valaki drámai mezzo szerepeket énekel, akkor sötétítenie kell a hangját, „huhognia" kell. Ez kint nem megy, ha a nagy külföldi operaházakban így próbálnék énekelni, azonnal hazaküldenének. Ez főleg Olaszországra igaz, de most már egyre inkább a német színházakra is. "...csak itthon nem becsülnek meg..." Én a saját, meleg, barna hangomon énekelek, de nem sötétítve. Alul, középen lehet sötétíteni, „mellhangozni" is lehet, de a magas hangokat nem lehet mellhanggal énekelni, mert az regiszter törést okoz. Hozzá kell tennem: nem a hazai közönségre gondolok, a közönségnek tetszik, amit csinálok. A vezetőkről beszélek. Tavaly januárban például felhívtak engem az Operaház vezetésétől és azt mondták, hogy a közönségnek nincs rám szüksége. Nem értem. Közvélemény-kutatást végeztek? Egyrészt tényleg úgy érzem, hogy az itthoni közönség szeret. Másrészt énekelek Berlinben, Frankfurtban, Brüsszelben, most megyek megint Drezdába, Tokióba, Toulouse-ba, a Veronai Arénába. Szóval, nem kis helyeken lépek fel, csak itthon nem becsülnek meg. Mondhatnák, hogy messziről jött ember bármit mondhat. De ma már van ott van az Internet, utána lehet nézni...

 

ulbrichatrovsempero

A Trubadúrban a drezdai Semperoperben (fotó: Matthias Creutziger)

 

Térjünk vissza a pályafutása elejére. Mi történt utána az operaházi bemutatkozása után?

 

Rengeteg versenyen léptem fel, és mindenütt elhoztam vagy az első, vagy a harmadik díjat. Ez utóbbi a párizsi nemzetközi énekversenyen volt, de ott is csak politikai okok miatt nem lettem első. Egy kínai énekesnek kellett nyernie. Épp a napokban került a kezembe egy levél 1986-ból, amit az egyik zsűritag írt nekem. Azt írta, hogy nagyon sajnálja, hogy ennek így kellett történnie.

 

Melyik volt a legjelentősebb versenye?

 

A brüsszeli, ahol a fődíjat hoztam el.

 

Ezek szerint Ön versenyző típus.

 

Igen, olyan vagyok, mint egy versenyló. Szeretem a kihívásokat, ha megmutathatom, mit tudok.

 

A győzelmei után hamarosan meghívták a müncheni, majd a berlini operába. Tehát az 1990-es évek elején már egyre gyakrabban járt külföldre.

 

Igen, de ekkor még itthon is minden rendben volt körülöttem, sőt, még a vízcsapból is én folytam. De aztán új vezetés jött, Vámos László lett az igazgató, és hirtelen azon vettem észre magam, hogy egyre kevesebb előadást kapok. Ez így folytatódott Ütő Endre idején is, félretettek, kevés előadást adtak. Akkoriban tartott itt meghallgatást Peskó Zoltán a düsseldorfi operából, aki rögtön le akart szerződtetni öt évre. Ilyen hosszú időre nem akartam elmenni. Kimentem, de itthon is tag maradtam, ide-oda ingáztam a két ország között. Akkor lett igazgató Szinetár Miklós tanár úr, és megint nagyon szép feladatokat kaptam. Utána azonban ismét romlott a helyzetem. Talán túl sokat is voltam külföldön, ilyenkor gyorsan az ember helyébe lépnek. Ráadásul elmentem szülni. Előtte még nagy hassal is énekeltem Carment, öt vagy hat hónaposan. Utána ki sem vettem a teljes szülési szabadságot, csak három hónapig voltam otthon. De ez az idő is elég volt, hogy egyszerűn félretegyenek. Olyan szerepeket osztottak rám, amiket megalázónak éreztem.

 

Például?

 

Például a Szicíliai vecsernyében Ninetta szerepét, amit egy címzetes magánénekes vagy egy kórustag is el tud énekelni. Vagy a már említett „Egy hang" a Parsifalban. A pályám elején ez rendben is volt, de húsz évvel később már nem. Az volt az indok, hogy az előadás színvonalát növeli, ha a kis szerepeket is jó énekesekre bízzák. Kaptam is egy olyan kritikát, hogy "ha másért nem, Ulbrich Andreáért érdemes volt az előadásra bejönni". Azért az egy mondatomért... Tavaly volt a Rózsalovag bemutatója. Annak idején Octaviánt énekeltem benne, most is szívesen elénekeltem volna. Borzalmasan fájt, hogy végül Annina szerepét kaptam. Lehet kis vagy közép szerepből is főszerepet csinálni, de ennyi év után, miután már olyan sok mindent letettem az asztalra, ezekbe a szerepkörökbe sorolnak be? A hozzáértést vagy a jóindulatot kérdőjelezzem meg? Külföldön nem így kezelnek. Az itthoni vezetésnek pedig inkább örülnie kellene, hogy az énekesei külföldön is sikeresek, és megtartani ezeket az énekeseket. Az utolsó tíz, vagy inkább tizenhárom évben itthon egyszerűen nem tudok visszakerülni a helyemre. Nem is arról van szó, hogy mennyit énekelek, hanem hogy mit. Arra hivatkoznak, hogy mivel tag vagyok, a főszerepek mellett kis és középszerepeket is kell énekelnem. Csakhogy másnál ezt nem tartják be, van, aki csak főszerepet énekel. Egyébként számos nagy szerepet énekeltem el itthon, hatalmas sikerrel, például Adalgisát a Normában, Hamupipőkét, Rosinát, Sextust a Titus kegyelmében, Azucenát. De semmilyen elismerést nem kaptam, csak a pályám elején. Az húsz éve volt, azóta semmi. Ennek az egésznek van egy jó oldala is, hogy így többet lehettem külföldön, ahol viszont elismernek. De én magyar vagyok, és az, hogy itthon a vezetés részéről kevésbé ismernek el, borzalmasan fáj. Tavaly például előénekelnem kellett, itt, a saját operaházamban! 22 éve vagyok az Operaház tagja, nem ismernek? Vagy olyan rossz vagyok?

 

A veronai sikere után megkeresték más, külföldi operaházak?

 

Igen, méghozzá egy nagy ügynökség.

 

Olaszországi fellépésre?

 

Igen.

 

Akár egy Scala-beli fellépés is lehet belőle?

 

Remélem...

 

A repertoárjában elsősorban az olasz zene dominál.

 

Igen, ezen belül pedig Verdi áll hozzám a legközelebb.

 

Még most is szívesen énekel koloratúr szerepeket is?

 

Egy nagy koncerten most is szívesen énekelnék ilyen áriákat. De inkább csak koncerten, mivel most már drámai mezzo szerepeket énekelek. Ezeket nem jó keverni. Egy önálló áriaesten viszont meg lehet mutatni, hogy ilyet is tudok.

 

Hogyan viszonyul a huszadik századi zenéhez? Énekelt Ariadnét, Juditot...

 

Judit szerepébe annak idején az utolsó pillanatban kellett beugranom. Korábban énekeltem már a szerepet a Zeneakadémián, Berczelly Istvánnal, Oberfrank Géza vezényletével, de akkor kottából. A színpadi előadás előtt ezért egész éjszaka tanultam, de megfogadtam, hogy ilyet többet nem csinálok. Az előadás azért jól sikerült, de azóta sajnos nem kaptam meg újra a szerepet, pedig nagyon szeretném.

 

Nagyon sok híres énekessel lépett már fel együtt. Hogy csak néhányat említsek: Renato Bruson, Jelena Obrazcova, Kurt Rydl, Sherrill Milnes, Agnes Baltsa, Bryn Terfel, Edita Gruberova, Franco Bonisolli...

 

Bonisollival énekelni különösen nagy élmény volt, ő egy tündéri ember volt. Egy bécsi koncertjén léptem fel vele, ő akkor tért vissza hosszabb idő után.

 

Ez a 90-es évek végén volt, ugye?

 

Igen, 1999-ben. Delilát, Carment énekeltem, a koncert végén pedig a Carmen záróduettjét adtul elő. Frenetikus volt vele énekelni, sosem fogom elfelejteni.

 

ua cosí dorabella plus

(fotó: Ulbrich Andrea tulajdona)

 

Szokott operafelvételeket hallgatni?

 

Ritkán, hiszen amúgy is állandóan a zenében élek. De Giulietta Simionatót, vagy Fiorenza Cossottót például nagyon szeretem.

 

Melyiket tartja a legnehezebb szerepének?

 

Szerintem minden szerepért nagyon keményen meg kell dolgozni. Semmit sem szabad félvállról venni.

 

Ön már olasz állampolgár is, ugye?

 

Igen, a férjem olasz, 10 éve vagyunk házasok, és van egy gyönyörű szép kisfiunk.

 

Hol láthatja a közönség a közeljövőben?

 

Novemberben megyek Drezdába, a Semperoperben énekelek a Trubadúrban. Januárban Kölnben lépek fel, ismét a Trubadúrban, utána a Vatikánba megyek énekelni a pápának, Liszt Szent Erzsébet legendája című művét adjuk elő. Nyáron, ha minden igaz, ismét a Veronai Aréna következik, szeptemberben, októberben és novemberben pedig Tokió.

 

És itthon?

 

Itthon a Rózsalovaggal kezdek. Márciusban a Normában lépek fel, visszakaptam Adalgisát, a kedvenc szerepemet. Áprilisban pedig végre itthon is lesz három Trubadúr előadásom.

 

Csák Balázs

 

 

Galéria

„...nagy terjedelmű, sötét tónusú, homogén hang...” (Ladepeche.fr)