head main operahistorica

Semiramis, a mitikus idol

Semiramis, a mitikus idol

 

"Opera historica" című új sorozatunkban a történelmi tárgyú operák történelmi hátterét igyekszünk megvilágítani. Az első írás - amelyet több részletben közlünk - Semiramis babilóniai királynőről szól. Első rész.

 

 

Péterfi Nagy László:

 

JELENTÉKTELEN URALKODÓNŐBŐL - MITIKUS IDOL?  

(Semiramis, az operahősnő görög-római fénytörésben)

 

I. rész

 

Sammuramat, a valós történelmi személyiség

 

Az ókori Mezopotámia, bár az emberiség kultúrájának bölcsője, főbb történelmi eseményeinek feldolgozásait szinte hiába keressük a dráma- és operairodalom alkotásai között. A távoli múlt homályába vesző folyamközi terület népmozgásokkal tarkított története kiesik a zsidó-keresztény és görög-római alapokon nyugvó európai kultúrkör fő irányvonalából, ezért alapja, a sumér kultúra, akárcsak az egyiptomi, jelentősége ellenére nem határozza meg európai identitásunkat sem. A középkor és az újkor latin alapú általános műveltsége, mely a romantika korától kezdve kiegészült a nemzeti múlt felfedezésével, valahogy nem tudott mit kezdeni az ókori Kelet kultúrájával. Ezt a helyzetet később a történettudomány és a régészet kutatásai sem tudták megváltoztatni a közgondolkodásban. A tudomány az ősközösség utáni első társadalmi formációként, istenkirályságként határozza meg ezt az időszakot, a társadalom többsége azonban csak egy letűnt régi kor érdekességekkel tarkított lenyomatát és egzotikumot lát a megmaradt és feltárt régészeti emlékekben.

Mezopotámia történelmének gyakorlatilag három szereplője vált az európai gondolkodás részévé, mindhármuk a folyamköz történetének utolsó periódusában regnált: az Újasszír Birodalom (i.e. 934-609) legendás függőkertépítő királynője, Semiramis (i.e. 811-808), a Júdát függőségi viszonyba taszító, Ezékiás prófétával polemizáló Szín-ahhé-eriba vagy Sénakhérib (i.e. 704-684) és a birodalom felbomlása után a Jeruzsálemet elfoglaló, a zsidóságot babiloni fogságba vető II. Nabú-kudurri-uszur vagy Nabukodonozor (i.e. 605-562). Szín-ahhé-eriba és II. Nabu-kudurri-uszúr a Biblia, az Ószövetség révén került be a történelmi tudatba, Semiramis több mondai elemet, mint realitást tartalmazó történetét pedig görög és római történetírók tették népszerűvé. De vajon ki is volt a valóságban ez a későbbi uralkodónők prototípusaként ábrázolt hősnő?

 

semiramis1
Giovanni Francesco Barbieri (“Guercino", 1591-1666):
Semiramis hírt kap a babilóniai lázadásról (1624)

 

Az Újasszír Birodalom felemelkedése után V. Samsi-Adaddal (i.e. 823-811) kezdődött az állam közel száz évig tartó stagnálása. Halálát követően az özvegy királyné, Sammuramat (nevének más változata a Semiramis) látta el a királyi teendőket három évig, fia, III. Adad-nirári nagykorúságáig. Az új király, mikor már nem szorult többé anyja gyámkodására, lerohanta Szíriát és sikerült meghódítania a régóta áhított várost, Damaszkuszt. Később a médeket és a perzsákat rohanta le, az összes káld király is a vazallusai közé tartozott. Az átmeneti sikerek azonban nem hoztak tartós eredményt, halálával Asszíria agonizálása vette kezdetét. A történelmi folyamatokból kitűnik, Semiramis egy periférikus, rövid ideig regnáló figura volt, a hanyatlás korszakának megtestesítője. Még a Babilon városában (mai neve Irakban Al Hillal) található, az ókori világ hét csodája között számon tartott függőkertet sem ő hagyta az utókorra, hanem II. Nabú-kudurri-uszur (Nabukodonozor). Az asszír király, mintegy két évszázaddal Semiramis uralkodása után, i.e. 600 körül felesége, a méd származású Amytis kérésére kezdett bele a nagyszabású építkezésbe. Az egzotikus kertet, melynek leírását a Diodórosz és Sztrabón hagyta az utókorra, az i.e. II. századot követően több földrengés pusztította el. 

A függőkert mellett Nyugat-Ázsia szinte valamennyi ismeretlen eredetű emlékművét is Semiramisnak tulajdonították, így az Eufrátesz és a mai Irán területén található csodálatos emlékeket, többek között Dareiosz behisztuni feliratát is. A Cicero által a „történetírás atyjának" tartott, a görög demokrácia periklészi aranykorában élő Herodotosz (kb. i.e. 484 – i.e. 431) említi, ő a névadója az Eufratesz egy partszakaszának és a babiloni kapunak is. Az egykori Méd Birodalom területén számos település viselte a királynő nevét még a középkorban is.

 

semiramis2
Martin Heemskerck (1498-1574): A babilóniai függőkert

 

 A görög és a római világ Semiramis-képe

 

Semiramis mitikus történetét a hellenizmus korában ismerte meg a korabeli görög világ. Első megörökítője - a hérodotoszi említést követően - az i.e. IV. században a kisázsiai Knidosz városában, II. Artaxerxes udvari orvosaként tevékenykedő Ktésziasz volt. A történészi babérokra pályázó és Hérodotosz örökébe lépni kívánó szerző a babiloni szájhagyomány, a legendás történetek hatásos feldolgozásával vívta ki kortársainak és a későbbi századok történetíróinak, ill. olvasóinak elismerését. Később az i.e. I. század derekán élt római történetíró, a szicíliai Diodórosz próbálta elhelyezni történeti kontextusba az asszír királynőt. A szerző negyven könyvből álló műve időrendi párhuzamban foglalja össze a görög és az itáliai történelem eseményeit a mitikus kezdetektől Julius Ceasar britanniai hadjáratáig (i.e. 54.). A görög felvilágosodás kritikai megközelítését, Thuküdidész történetírói szemléletét (elsőként ő fogalmazta meg kételyeit a trójai háború homéroszi leírásával kapcsolatban) negligálva visszalép a regényesítő ábrázolás és az oksági összefüggéseket figyelembevevő, az arisztotelészi államfilozófia talaján álló polübioszi módszer közé. A hasznosság és a szórakoztatás társítását tűzte ki célul, de még ez sem sikerült túlságosan kezdetleges, vallásos naivitású szemlélete és a közhelyek ismételgetése miatt. 

A Diodórosz által megörökített mítosz szerint Semiramis a szíriai Derketo halistennő és egy halandó nászából született. Az anyja születésekor elhagyta, galambok táplálták, majd Simmas, a királyi pásztor nevelte fel. Első férje Ninus király hadvezére, Onnes (Menones) volt. Nő létére kitűnt bátorságával Baktria elfoglalásakor, Ninus ekkor szemet vetett rá és Onnest öngyilkosságra kényszerítette. Ezután házasságot kötöttek és megszületett fiúk, Ninyas. (Egyes mondavariációk szerint Tammúz, aki Adonisz-Dumuzi isten megfelelője.) Ninus meghódította Nyugat-Ázsiát, de uralkodása csúcsán csata közben egy nyílvessző halálra sebezte. A királyné ekkor fiának álcázva magát maga vette kézbe a hadsereg vezetését. Férje elvesztése után királynőként uralkodott, sok területet csatolt birodalmához, köztük Etiópiát is. Feltámasztotta a régi Babilon dicsőségét és magas kőfalat építtetett a város köré. Az erényöv feltalálását is neki tulajdonították. Végül saját fia, Ninyas gyilkolta meg. A mítoszban szereplő Ninus király nem valóságos történelmi személy, Belus vagy Baál isten fia, akit a hellenizmus korától kezdve széles körben Ninive megalapítójának tartottak. A hagyomány szerint haláláért egyesek Semiramist vádolták meg. A királynő halott férje tiszteletére, sírja köré egy templomot építtetett fel Babilon mellett. (Ez a színhelye az Ovidius Metamorphosesában leírt, Shakespeare Szentivánéji álom c. drámájában is feldolgozott Pyramus és Tisbe-történetnek.) Diodórosz részletes leírást adott a nevezetes függőkertről is. Az ókori csodáról a hozzá hasonlóan homéroszi-polübioszi mítikus történelemfelfogást képviselő, görög származású Sztrabón (kb. i.e. 64 – i.sz. 19) is beszámolt tizenhét könyvre osztott, az egész akkori ismert világot bemutató földrajzi munkájában.

Semiramis és Ninus története az i.e. I. századtól a hellenizmus több irodalmi alkotásában feldolgozásra került, többek között a Ninus verses regényében, a Ninus és Semiramis regényében és Ninus töredékeiben. Az ismeretlen szerzőtől származó, csekély töredékekből ismert Ninosz-regény valószínűleg még az i.e. II. században keletkezett: a főhős és Semiramis kalandos szerelmét mesélte el, háborús epizódokkal tarkítva. A II-III. században élt Justinos kivonatában fennmaradt Augustus-kori, galliai születésű Pompeius Trogus negyvennégy kötetes világtörténete is megemlékezik az asszír királynőről.

 

semiramis3uj
Ernest Wallcousins (1883–1976):
A pásztor rátalál a gyermek Semiramisra

 

A középkor folyamán a férjét meggyilkoló, élveteg és hataloméhes királynőt látták az ókori nőalakban, erről tanúskodnak Dante Isteni Színjátéka ötödik énekének sorai. A reneszánsz poéta kísérője, Vergilius így jellemzi Semiramist, aki a pokol második bugyrában, a szerelem halottai között bűnhődik: „Vezére e seregnek, / amelyről benned tudni kelt kívánság, / császárnője volt soknyelvű tömegnek. // Míg élt, a bujaságnak járta táncát, / s ezért rendelte: „Illik, ami ízlik", / hogy életének kisebbítse gáncsát. // Ez Semiramis, akit tudniillik / férje Ninus hagyott a trónon hátra, merre ma szultán birodalma nyílik." (Babits Mihály műfordítása) 

A görög-római interpretáció határozta meg a barokk operaszínpad Semiramis-képét is. A korszak történelemfelfogásának legfontosabb jellemzője, hogy a mítosz és a történelem nem különült el, a mítoszt is a valós történelem részekének tekintették. A görög-római kort megbonthatatlan egységként kezelve és Thuküdidész kritikáját figyelmen kívül hagyva így kerültek egy kalap alá az olimposzi istenek, a mondai hősök és a római császárok. (Ez a paradoxon a görög felvilágosodás hagyományainak teljes megtagadása és visszatérés a korábbi, archaikus történelemszemlélethez.) A barokk opera születésétől kezdve az opera seria műfajában szinte kizárólagosan antik, görög-római mitológiai és történelmi témák kaptak helyet (ez a tendencia majd Mozart Don Giovannijával és a szabadító operával ér véget). Semiramis azért válhatott az operaszínpad hősnőjévé, mert a görög és római történetírók révén az antik kánon részévé vált, míg ez más mezopotámiai és egyiptomi mitológiai, ill. történelmi személyiségek esetében nem mondható el.

 

semiramis4
Cheryl Studer amerikai szoprán Semiramis szerepében (Rossini)

 

 Az asszír királynő az operaszínpadon

 

A korai Semiramis-dalművek, Sacrati (1648), Cesti (1667), P. A. Ziani (1670), A. Scarlatti (1701), C. F. Pollarolo (1714), Vinci (1723) és Caldara (1725) alkotásai Diodórosz leírására támaszkodnak. A mitológiai alapoktól Metastasio 1729-ben keletkezett, megzenésítésre szánt drámájában rugaszkodott el. Az eredeti történetből szinte csak a főhősnő nevét és a függőkert mítoszát megtartó, pozitív végkicsengésű fiktív cselekményt Vinci (1729), Porpora (1929), Vivaldi (1732), Jomelli (1742), Hasse (1743), Gluck (1748), Galuppi (1751), Leopold Mozart (1760), Traetta (1765), Sarti (1768), Paisiello (1773), Salieri (1782), Cimarosa (1799) és Meyerbeer (1819) komponálta meg. A francia klasszicista dráma korszakában Voltaire visszatért a hagyományos, a királynő halálával végződő verzióhoz (itt is megjelenik helyszínként a függőkert). Tragédiája Gluck ballett-pantomimjéhez (1765) és Bianchi (1790), Catel (1802), ill. Rossini (1823) dalműveihez adta az irodalmi alapanyagot. Az antik hagyományokkal szembeforduló, a nemzeti múlt identitásformáló eseményeit és a középkort felfedező romantika korszaka, úgy látszott, végleg leszámol a Semiraramis-mondával is. Ezután már csak egy feldolgozása született operaszínpadon, Respighi Semiramája (1910), utóromantikus-verista zenei nyelvezettel. Az Alessandro Cere szimbolikus-expresszionista szövegére komponált dalmű gyakorlatilag a Voltaire-dráma cselekményét követi.


(folytatás következik)