head main operahistorica

Semiramis, a mitikus idol 2.

Semiramis, a mitikus idol 2.

„Opera historica” című új sorozatunkban a történelmi tárgyú operák történelmi hátterét igyekszünk megvilágítani. Az első írás - amelyet több részletben közlünk - Semiramis babilóniai királynőről szól. Második rész.

 

 Péterfi Nagy László:

 

JELENTÉKTELEN URALKODÓNŐBŐL - MITIKUS IDOL?

 (Semiramis, az operahősnő görög-római fénytörésben)

 

II. rész

 

A Semiramis-mítosz metamorfózisa: Metastasio szövegkönyve

 

A későbarokk legelismertebb operaszövegkönyv-írója, Pietro Metastasio Semiramide riconosciuta (Az újrafelismert Semiramis) c. darabját elsőként 1729-ben Leonardo Vinci nápolyi udvari zeneszerző zenésítette meg, ezt ugyanabban az évben Nicola Porpora alkotása követte. Metastasio, a poeta cesareo (császári költő) művészi uralma Bécsben több mint ötven évig tartott, minden librettója zeneszerzők tucatjai számára adott ihletet. Az antik történelmi témákat mozgalmasan, rugalmasan alakítja, a bonyolult cselekményeket a legszükségesebb fordulatokra redukálja le (kevés szereplő és ritkán van egyszerre kettőnél több énekes a színpadon), mely áriák és recitativók kizárólagos egymásutánjában csapódik le. A recitatívókban lényegretörő, szűkszavú és kerüli a körmondatokat, az áriákban pedig az árkádiai költő érzékenységével szól, aki nem ismer heves érzelmeket, de tökéletes mestere a kor ízlésének megfelelő epekedő érzelgősségeknek.

 

pietro_metastasio
Pietro Metastasio (1698-1782)

 

Az asszír királynő életének egy epizódját feldolgozó librettója teljes egészében fikció, meglehetős szabadsággal dolgozza fel az ismert témát: Semiramis a történetileg beazonosíthatatlan egyiptomi király, Vessore lánya, beleszeret egy indiai hercegbe, Scitalcéba, akit Idreno álnéven ismer. Nemcsak a zord atya ellenzi a házasságot, hanem Scitalce feltételezett barátja, Sibari is intrikákat sző a háttérben. Hiába szöknek meg a szerelmesek, Sibari Semiramis hűtlenségéről egy levelet juttat el Scitalcéhoz, aki féltékenységből leszúrja és a Nílus vízébe dobja a nőt. A mindenki által holtnak hitt Semiramis azonban mégis életben marad és Babilonba megy, ahol Ninus király hitvese lesz. Nászukból egy szintén Ninus névre hallgató fiú születik. Férje halála után Semiramis férfiruhában fiának, Ninusnak adva ki magát átveszi a hatalmat, gyermekét pedig női ruhába öltöztetve teljesen elzárja a világ elől. Eközben a babiloni fennhatóság alá tartozó Baktria udvarában tartózkodó Mirteo (Semiramis fiatalabb bátyja) reménytelenül beleszeret a baktriai Zoroastro király (semmi köze nincs a vallásalapító perzsa Zarathustrához) lányába, Tamiri hercegnőbe. E meglehetősen szerteágazó előtörténet után kezdődik az opera tulajdonképpeni cselekménye. Semiramis udvarában nagy eseményre készülnek, ugyanis Tamiri hercegnő három kérő közül választja ki férjét.

 

semiramis5
Karl Christian Köhler (1827–1890): Semiramis (1852)

 

A legesélyesebb jelölt Scitalce, Mirteónak és a szkítiai Ircanónak nem sok esélye van. A férfiruhába öltözött Semiramis és Scitalce felismerik egymást, mindkettejük lelkét feldúlja a viszontlátás. Scitalce egykori „jóakarójával", Sibarival is találkozik az udvarban, aki Semiramis bizalmasa és titkos szeretője. Scitalce Sibari egykori levelét még mindig magánál őrzi és most is őszintén feltárulkozik neki. Sibari, megosztva tervét Ircanóval, mérget tesz riválisa poharába, amelyből Scitalce az ünnepségen akkor fog inni, amikor Tamiri kijelenti, őt választotta. Scitalce azonban nemet mond, így a poharat sem issza ki. Semiramis felszólítására Tamiri másodszorra Ircanót választja, aki tudva azt, ha iszik, életével fizet érte. Ezért inkább a földre önti az italt, hatalmas közfelháborodást okozva. Sibari azt ajánlja Ircanónak, szöktesse meg Tamirit, aki még mindig Scitalcéba szerelmes. A szöktetés meghiúsul, Ircano szkíta harcosai hiába szállnak szembe az asszír katonákkal, Mirteo lefegyverzi őket. Sibari most Mirteót környékezi meg: elmondja neki, Scitalce volt az, aki Idreno álnév alatt tizenöt éve meggyilkolta testvérét. Mirteo nyilvánosság elé tárja Scitalce múltját és párbajra hívja ki. Scitalce beismerő vallomást tesz, de Sibari levelét is előveszi, így Sibari is kénytelen bevallani, ő volt a végzetes félreértés okozója. Semiramis ekkor nem vár tovább: felfedi kilétét, de ugyanakkor elmondja, nem az öncélú hatalom, hanem Asszíria jóléte érdekelte és országa neki köszönheti a felvirágzást. Gyermeke erre nem lett volna képes, országlása romokba döntötte volna az országot. Ennek ellenére felajánlja, ha alattvalói nem ismerik el, kész lemondani trónjáról. A nép azonban úgy dönt, ragaszkodik uralkodónőjéhez. Semiramis boldogan öleli át szerelmét és testvérét. Mirteo Tamiri kegyeit is elnyeri, a hercegnő boldogan mond igent a házasságra. A dalmű a királynőt dicsőítő általános üdvrivalgással ér véget.

 

leonardo_vinci
Karl Christian Köhler (1827–1890):
Semiramis (1852)

 

 Semiramis-kultusz Mária Terézia udvarában és Gluck operája

 

Metastasio szövege nemcsak az antik mítosz sajátos feldolgozása, hanem egyúttal közvetett politikai propagandadráma is, melyet a Habsburg-ház a nőági örökösödés legitimitásának alátámasztására használt fel. Nem véletlen, hogy az asszír királynő nevét viselő huszonöt opera (tizennégy Metastasio librettójára) közül nyolcat Mária Terézia uralkodása idején (1740-1780) mutattak. Az is feltűnő, hogy az osztrák uralkodónő csak a Metastasio alapján íródott műveket preferálta.

A Habsburg-ház számára már a XVIII. század elején fennállt az a veszély, hogy a dinasztia férfiágon kihal, ezért I. Lipót már 1703-ban családon belül egy titkos szerződésben, a Pragmatica Sanctióban lehetővé tette a leányágon való örökösödést. Ezt 1713-ban III. Károly (német-római császárként VI. Károly) hozta nyilvánosságra, azzal a Rákóczi-szabadságharc leverése miatt hozzáfűzött kiegészítéssel, hogy a Habsburg Birodalom tartományai oszthatatlanul és szétválaszthatatlanul egybetartoznak. (A törvényt a magyar országgyűlés 1723-ban cikkelyezte be.) Károly fia, Lipót csecsemőkorában meghalt, ezért Mária Teréziát már gyermekkorától kezdve uralkodónőnek nevelték. Károly diplomáciájának fő törekvése ezért leánya trónutódlásának nemzetközi elismertetése volt, s ez látszólag eredményesnek is mutatkozott. Csak halála után robbant ki a vita, a legtöbb európai hatalom és a német fejedelemségek is megkérdőjelezték Mária Terézia osztrák királynői címének jogosultságát. II. (Nagy) Frigyes, porosz király lerohanta Sziléziát, kitört az osztrák örökösödési háború (1741-1748). A királynő szorult helyzetén a Rákóczi szabadságharcot követően a legodaadóbb szervilizmussal behódoló magyar rendek segítettek, az 1741-es pozsonyi országgyűlésen „életüket és vérüket" ajánlva fel. Végül a megerősödő Habsburg-hatalomnak kompromisszummal sikerült lezárni a háborút: az 1947-48-as aacheni békekonferenciát lezáró aacheni békében Szilézia Poroszországé lett, Pármát és Piacenzát pedig a spanyol Bourbonoknak adták át. Ezt az árat kellett azért megfizetni, hogy a Pragmatica Sanctio nemzetközi legitimitást nyerjen. A felvilágosult abszolutizmus eszközeivel kormányzó, a birodalmat bel- és külpolitikailag egyaránt megerősítő Mária Terézia immáron vitathatatlanul elismert uralkodó lett a nagyhatalmak szemében.

 

gluck
Joseph-Sifréde Duplessis: Christoph Willibald von Gluck
(1714–1787)

 

A vázolt történelmi szituáció adta meg az alaphangját a bécsi udvarban kibontakozó Semiramis-kultusznak. (A történelemben visszaköszön a Metastasio által szemléltetett anya-gyermek kapcsolat is: Mária Terézia fiának, a későbbi II. Józsefnek nem engedett beleszólást fontosabb politikai kérdésekbe.) Az Itáliában élő német zeneszerző, Johann Adolf Hasse Semiramisának nagyszabású premierjére 1743-ban, Prágában került sor, mikor Mária Teréziát cseh királynővé koronázták. A fiatal, még olasz stílusban komponáló Christoph Willibald Gluck operájának ősbemutatójára az aacheni béke évében, 1748. május 14-én, az uralkodónő 35. születésnapját követő napon, az újjáépített Burgtheater megnyitásaként került sor. A dalmű címe is az aacheni békére utal: a „riconoscuta" befejezett melléknévi igenév egyaránt bír „felismert" és „elismert" jelentéstartalmakkal.

A bemutató gálaelőadáson az énekesek megcsillogtathatták hangi virtuozitásukat, a címszerepben Gluck kedvelt énekesnője, Vittoria Tesi (négy évvel korábban a Velencében bemutatott, a Danaidák történetét feldolgozó Ipermnestra c. operájának címszerepét is számára komponálta) aratott hatalmas elismerést. Metastasio így méltatta a kiváló szopránt: „La Tesi úgy énekelt, hogy nemcsak számomra, hanem Bécs összes polgárának, mindkét nembelieknek (t.i. férfiaknak és nőknek – N.L.) egyaránt meglepetés volt." (Hangfajok szempontjából a szerepek elosztása a következő: Semiramis, Scitalce [nagy virtuozitást igénylő kasztrált szólam], Ircano, Tamiri – szoprán, Mirteo – tenor.) A kevésbé drámai zenéhez szokott, Hasse melódiáinak „kellemes hajlékonyságát" kedvelő költő kritizálta Gluck „elviselhetetlenül vandál zenéjét", a sikert pedig a kiváló társulatnak és a díszletnek tulajdonította (pedig ekkor még nem is lépett Gluck a drámaiságot előtérbe helyező reform útjára). Sajnos, a feledésbe merült operát mindezidáig nem rögzítették, mindössze az intrikus kérő, Ircano áriája hallgatható meg Cecilia Bartoli Gluck-árialemezén.

 

vittoria_tesi
Vittoria Tesi (La Fiorentina) (1700-1775)

 

Gluck életművében a mezopotámiai királynő alakja még egyszer megjelenik: Voltaire tragédiájára 1765-ben ballettet komponált Semiramis címmel…

 

 A Szent Szövetség korának Metastasio-kultusza és Meyerbeer

 

Metastasio librettójának késői feldolgozása Giacomo Meyerbeer 1818-ban Torinóban bemutatott romantikus dalműve. A francia nagyoperát megteremtő német zeneszerző fiatalkori itáliai korszakának jellegzetes alkotása ez a jellegzetes bel-canto stílusban fogant mű. A darabválasztásra itt is rányomta bélyegét a politikai légkör: a felvilágosodás történelmi paradigmáját és a francia forradalom eredményeit negligáló Szent Szövetséggel a történelem időlegesen visszalépett egy korábbi stádiumba, a feudális paradigma korszakába. A történelmi anakronizmus a kulturális életben is megtette romboló hatását, ennek következtében a jócskán idejétmúlt Metastasio-librettók is reneszánszukat élték. A Habsburg Birodalom cenzúrája kíméletlenül érvényesült a fennhatósága alatt álló észak-itáliai területen, az egyik legreakciósabb teátrumnak a torinói számított. A négy évtizede elhunyt Metastasio itt szinte házi szerzőnek számított, Meyerbeer operája mellett Simone Mayr Demetriója,  Mercadante Didója és Eziója íródott szövegére. A barokk líra és a romantikus zenei szövet feloldhatatlan ellentmondásba került, ezen némileg enyhített az, hogy megjelentek kettősök, együttesek és nagyobb zenei tablók is, így a librettókat alaposan át kellett dolgozni. Meyerbeer Semiramisa esetében nem tudjuk pontosan, ki végezte el ezt a munkát. Valószínűleg Lodovico Piossasco Feys gróf lehetett az, aki az eredeti háromfelvonásos librettót két felvonásba tömörítette. A Semiramide címmel bemutatott első változat Torinóban nem hozta meg a kívánt elismerést (a német sajtó lelkesebben számolt be róla, mint az itáliai), ezért a következő évben a szerző kisebb változtatásokat hajtott végre művén. Munkáját Rossini, Donizetti és más bel-canto szerzők elismert librettistája, Gaetano Rossi segítette, aki Meyerbeer Keresztes hadjárat Egyiptomban c. dalműnek szövegét is jegyzi. Ezt a verziót, melynek zenéje nem maradt fenn az utókor számára, Semiramide riconosciuta címmel mutatták be 1819-ben Bolognában és Senigalliában.

 

giacomo_meyerbeer

Giacomo Meyerbeer (1791-1864)

 

A gazdag zenei invencióról tanúskodó tevő zenei szövetet csemballókíséretes recitatívók akasztják meg, ez idegenül hat a partitúrában. A kórus viszont, annak ellenére, hogy külön számot nem kap, számos áriában és együttesben játszik fontos szerepet. A három főszereplő, Semiramis (szoprán), Scitalce (contralto, nadrágszerep) és Ircano (tenor) igazi virtuóz hangot igényel, míg Mirteo (bariton vagy basszus), Tamiri (szoprán) és Sibari (tenor) megformálóira kisebb feladat hárul, utóbbi még önálló áriát sem kap. A címszerepet a kor egyik legkiválóbb dívája, Carolina Bassi alakította. A több regiszteres hangterjedelemmel rendelkező énekesnő egyaránt fellépett szoprán és mezzoszoprán (contralto) szerepekben, s Meyerbeer koncepciója az volt, hogy Semiramis mezzoszoprán hangfekvésben énekel mindaddig, amíg női kilétét fel nem fedi. 

Az 1820-as éveket követően az opera végleg lekerült a dalszínházak műsoráról és csak 2005-ben, a Wildbadi Rossini Fesztiválon támasztották fel Deborah Riedel, Fiona Jones és Filippo Adami főszereplésével, Richard Bonynge vezényletével. A produkciót CD-felvétel is megörökítette, mely a Naxos kiadásában került kereskedelmi forgalomba. 2006-ban Martina Francában is előadták a dalművet. A három főhőst Clara Polito, Eufemia Tufano és Aldo Caputo szólaltatta meg, a karmester Rani Calderon volt. Ez az előadás is hozzáférhető CD felvételen.

 

 

Kapcsolódó oldalak ezen a honlapon:

JELENTÉKTELEN URALKODÓNŐBŐL - MITIKUS IDOL? 1. rész