Ha jól emlékszem, Sári Lászlónak – keletkutató és rádiós szerkesztő – volt egy sorozata a Magyar Rádióban Kőrösi Csoma Sándorról. A tudományos ismeretterjesztés legszebb hagyományainak szellemében készült műsorban a keletkutató és nyelvész életútjáról, tudományos jelentőségéről, valamint a himalájai népek kultúrájáról, vallásáról hallhattunk bölcs szavakat. Bizonytalan vagyok, de mintha már akkor hallottunk volna szövegrészleteket Törőcsik Mari mesélős hangján, s mintha a háttérben már akkor is Szemző Tibor zenéje szólt volna. "...a film leszűrt, lepárlott koncentrátumát láthattuk viszont..." .Aztán jött a sokszorosan díjazott film, „Az élet vendége – Csoma legendárium", melyet – sokak meglepetésre – egy zeneszerző, Szemző Tibor jegyzett. Az ismeretterjesztő mozzanatok nem vesztettek ugyan jelentőségükből, ám a hallatlanul gazdag képi és akusztikus anyag (melynek csak kisebb része a komponált zene, utóbb ennek is lesz jelentősége) a film hangsúlyait – érthető módon – áthelyezte. Nem tisztem e helyen „megfejteni" Szemző moziját, de megjegyezhető, hogy Kőrösi Csoma Sándor a filmnek már nem pusztán tárgya, hanem hőse volt. És e hős imaginárius felületként szubjektív rávetítéseket (például Szemző saját spirituális útját is láttatja általa, bár erről szemérmesen nem beszél, Csoma útja ugyanis bárki szellemi útja is lehetne) és objektív történeti tényeket tükrözött vissza. Most a film leszűrt, lepárlott koncentrátumát láthattuk viszont. Operaként. Ebben a vetített képi világ (cinématique) kontextualizált, maga a kép viszont már nem mesélt. Csak Törőcsik Mari mesélt. Saját, és tökéletesen zeneivé érett hangján. Fontos hangsúlyozni, hogy e hang valóban zeneivé érett, a Körhinta fiatal parasztlányának hangja változott az évtizedek alatt azzá, ami ma, például a Szent György és a sárkány öreg királynőjének hangjává. Utóbbi persze nem mostanában volt, de magam akkor, nyolc éve figyeltem fel Törőcsik Mari szövegmondásának (és szövegértésének!) akaratlanul is zenei tónusára, akaratlanul is zenei dikciójára. Amikor Csoma legendáit meséli, bennem óhatatlanul is Weöres Sándor szavai visszhangoznak, Inganga, a százéves anyakirályné hangján. (És persze a Száz év magány, de ez már tényleg elkanyarítana a Csoma-operától.)

De a Csoma – Opéra cinématique jóval több, mint film-kivonat. A legendákra szűkített magyar librettó (ez hangzott el élőben) pusztán a film egyik rétege, de önmagában is koherens, zárt és lineáris egység. Sőt, a film koherenciáját is épp ezek a legendák (szám szerint tíz) teremtik meg, ritornellszerűen vissza-visszatérnek, s miként az operában, úgy a filmben is keretet képez a székely meserészlet: Háromszéken máig úgy tudják, ha Tibetországból Csoma Sándor hazatér, ő lett volna egész Székelyföldön a király. Sokáig várták. Vannak, akik most is várják.

Ha követjük a műfajváltások sorát (tudományos ismeretterjesztés, film, opera), akkor láthatjuk, hogy a mesés elem miként válik egyre fontosabbá, illetve kizárólagossá. Operaként a Csoma egy mese-librettót visz színre, s a mese komoly dolog. Ősi tudást őriz, szimbolikus-metaforikus nyelven archetípusokat és archetipikus utakat jelenít meg. Külső és belső utakat egyaránt. Az út mindig életút; az út minden fordulata egyben a személyiségfejlődés fordulata is. Csoma esetében a mesei Hős persze példa is, éppúgy, mint a mesei Kinizsi Pál, a mesei Mátyás király vagy a mesei Petőfi Sándor. Amikor a közösségi tudatban egy-egy történelmi személyiség mélyen beülő képzeletbeli lénnyé változik, a nyelvi közösségre (nemzet!) jellemző, az önazonosság szempontjából lényeges karakterelem keletkezik. Tudjuk, hogy önképünket mennyire alapvetően befolyásolják (vagy deformálják) ezek a hős-képzetek, érdemes lenne eljátszani a gondolattal, hogy mivé lehetne Magyarország, ha a mesés Csoma Sándor a nemzet öntudatát befolyásoló tényezővé válhatna.

Hogy a mesei szöveget zenei módon interpretáló narráció és a zene együttese műfaji értelemben melodrama, nem szorul magyarázatra, ám hogy opera is, talán igen. Magam hajlok arra, hogy elfogadjam Szemző javaslatát: a szöveg és a szövegek zenei szólamként épülnek be a zenei folyamatba, a próza az opera hangzó (érzéki) univerzumának szerves részét képezi. "A szövegek zenei szólamként épülnek be a zenei folyamatba..." Kérdés marad azonban, hogy a szövegek mennyire részesei az opera szemantikai univerzumának is. Furcsa a felvetés, hiszen épp a szöveg az, amivel különösebben kacifántos technikák nélkül is szemantikai viszonyba tudnánk kerülni, a szöveget az érthető nyelv által közvetlenül jelentéssel ruházzuk fel. Ezúttal csak a magyar mese-szövegeket tudtuk közvetlenül jelentéssel felruházni, a zenei szövedékbe ágyazott német, angol, ógörög, arab, perzsa, tibeti, hindi, bengáli, páli, szanszkrit (az e nyelveken megszólaló személyeket felsorolja a műsorfüzet) szövegeket – mivel nem érünk fel a sok-nyelvű Csomához – nem. A film teljes szövege elérhető az interneten, eredeti és magyar nyelven (www.csomafilm.hu), az opera-librettó kézbeadása tehát nem okozhatott gondot. (Talán a kivetítés ezúttal nem lett volna szerencsés). Ha a „librettó-megvonás" döntés és nem körülmény dolga volt, akkor Szemző e szövegek pusztán zenei jellegére (mely egyáltalán nem áll távol a szerzői intencióktól) fókuszáltatta a publikum figyelmét. Ellenvetésként persze érdemes megjegyezni, hogy pl. a Haydn vonósnégyes-betét (A megváltó hét szava a keresztfán – Bevezetés) a filmben épp Sziddhartha Gautama Buddha életének páli nyelven elmondott részletét ellenpontozza (?), s ez – miként más esetben is – a szemantikai és az érzéki befogadás egymást kölcsönösen gazdagító mechanizmusát példázhatta volna.

Szemző zenéje nem tolakodó. Érzéki és kontemplatív (ebből a szempontból a stílustörést kockáztató Haydn-idézet is ül), egyszerre színházias és elvont. Maga a zene nem különösebben gondolatgazdag, a gondolatot nem a zene hordozza, viszont segíti, hogy a gondolat megszülessen. A hallgatóban, a nézőben. Szemző ráhangoló, ráhangolódó – a zenei stílusok és intonációk kereszteződésében álló – muzsikát komponált. Kerüljük el messze a crossover semmit sem jelentő és minden alól felmentést adó fogalmát! A ráhangolás idejét nehéz meghatározni. Talán Szemző tartott is a valóságos (optimálisnak gondolt) idő operai idővé alakításától: azt hiszem, hogy dupla vagy tripla időre lett volna szüksége. Inkább a tíz legenda arányos mese-idejét tartotta szem előtt, s alakított ki egy, a 21. századi kultúra-fogyasztó igényeinek megfelelő idejű és dimenziójú kompozíciót. Vajon nem járt-e ez túl sok áldozattal, lemondással?

Sári László meséi (megkockáztatom: pszeudo székely népmesék) tündériek, bravúrosak, nagyszerűek, miként Roskó Gábor rajzainak animációja is. A közönség elsősorban e mesék tanítását vihette szerdán haza magával és ez – lássuk be – nem is kevés.

Molnár Szabolcs

Fotók: Csibi Szilvia

Forrás: Müpa

2009. október 7., Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem

Szemző Tibor – Sári László:
CSOMA
Opéra cinématique

Törőcsik Mari – mesélő
Cinematic Music Company
vezényel: Szemző Tibor

Sári László: Csoma-legendák

A legerősebb táncos – első legenda

Amikor a kereskedők karavánja a városba ért, nagy csattogós zeneszó hallott akkor mindenfelől az utcákból. Azt se lehetett tudni, honnan felől jön igazán. Amint beljebb értek, látja ám Csoma Sándor, hogy egy szélles udvaron karikában állanak nők, férfiak vegyesen, s összefogóznak. A kör közepén áll egy hegedűs, s rendesen húz egy török-rác jellegű nótát. Ezt a többi citerával, réz csattogókkal, csörgentyűkkel, dobokkal kíséri, akár ördögtánc lenne odalent a pokolban. De nem ám az volt, hanem mennyegző! Bő bugyogóban, szűk kaftánban ezüst pikkelyekkel nő, férfi, mindegyik. Int akkor a kalmár a karavánjának, hogy megállás, megjöttünk.
- Negyedszer esküszik a legöregebb fiam, mit szólsz ehhez, te diák?
Mondtam én neked, hogy nem vagyok szegény! Nekem is négy feleségem van ám! – fordult oda jó hangosan Csoma Sándorhoz. - Na, gyere be! És akkor Csoma Sándor bement a kalmárokkal az udvarba, beállt a karikába, így táncoltak együtt másnap hajnalig. De a menyegző azután is még tíz napig tartott tovább. És a kalmár el nem eresztette a vendégeit. Éjjel-nappal táncoltatta, míg ki nem ájult a körből a teljes násznép, el nem horkolódott minden cigány. Meg akarta mutatni a gazdag kalmár, millyen víg nép a török, s hogy azok között is a legvígabb, leggazdagabb ő. De a legerősebb táncos az összes jelen való között nem a hetvenkedő kalmár volt ám, hanem maga Csoma Sándor. Ő maradt egyedül talpon tíz nap után. Egyedül bírta az ugrálást, a szünetlen muzsikás sárdagasztást. Ilyen nagy lakodalom azóta se volt az egész Balkánon, mondják. - Aki tíz napig bírja a kalmárok lakodalmát, mehet egyenest Himalájaországba! Mint Csoma Sándor ment, ahogy abbahagyta a táncot, mindjárt. Le a mélybe, föl az égbe, keresztül az egész földgolyón át. Úgy ért oda, hogy meg se állt - állítja török, görög, bolgár még ma is.
Bárki megtudhatja, ha azon a tájon jár.

A szerecsenek partjainál – második legenda

Székelyföldön máig mesélik, hogyan ámult-bámult a világ, amikor Csoma  Sándort valahol meglátták. Egyszer például, még útban Tibetország felé, majdnem elsüllyedt egy nagy hajó a szerecsenek partjainál. Akkora vitorlás hajó volt, hogy elfért rajta fél szerecsen ország. Csoma Sándor épp a hajóskapitánynál vizitált, amikor az árbocról rémes kiáltás szállt.
- Vigyázz! Jön a Fekete Orkán! - És máris abban a Szentpillantásban végigterült a tenger vizén egy sötét árny. Fölcsapott nyomában egy égig érő hullám, az óriás hajót a hátára vette, aztán mint a szárnyaszegett kismadár, máris hullott vissza a magasból alá. Majd újból emelkedett megint fölfele a szörnyű hullámok hátán. És ez így ment soká, csak úgy hempergőzött a hajó gyomrában a sok turbános szerecsen, fejtetőre állott velük a világ.
- Igazhívő deák uram! Ön Alekszandriában tudós mágus hírében áll - fordult akkor nagy tisztelettel Csoma Sándorhoz csuromvizes bugyogóban a kapitány. A Fekete Orkán odahaza mindenünket elpusztította már, odaveszett jószágunk, házunk, országunk, népünk jobbik fele, s a másik is most halálára vár. Mentse meg a maradékot, kérem, vegye elő a tudományát! - hajlongott alázatosan selyembugyogójában Csoma Sándor előtt, mire ő szótlanul a hajó orrába állt. Fölnézett az égen a sötét felhőre, és akkor meglátta benne a pokolbéli fekete sárkányt. És ahogy ma is beszélik, szelíden megszólította, aztán hosszú beszédbe kezdett hozzá. Senkise tudja,
milyen nyelven szólt neki, s mit mondhatott. De a sárkány egyre csillapult, s végre kezes lett, mint a bárány. Aztán pedig úgy elillant, hogy attól fogva soha többé nem is látták. Így maradtak a földön szerecsenek, különben nem is lennének már.

Az arabus király pompás ligetében – harmadik legenda

Egyszer, épp a nagy homokpusztát járván, Csoma Sándor hirtelen az arabus király pompás ligetében találta magát. Sok csudát, ragyogást látott már, de olyat még ő sem. Páfrányok hűs árnyékában, csobogó szökőkutak közt kacskaringázva vezették az udvaroncok a palotába. Termeiben jégfényű kristályablakok előtt bíbor függönyök, mindenütt cirmos márványoszlopok, körös-körül óriás aranykádakban színes ékkövek, púposan. A király pont háborúban volt akkor egy közeli helyen, de estére hazavárták. Csoma Sándort addig illatos fürdőben
kényeztették, könnyű, fehér arabus viseletbe öltöztették. Ezután a cselédekkel ütötte agyon az időt. Az volt a szokása, hogy bármerre járt, akárkivel találkozott, azon nyomban eltanulta tőle a nyelvét. Hiába vitt magával már Székelyföldről egy zsák nyelvet az útra, sose volt neki elég. Az arabus király palotájában is addig-addig hallgatta a cselédnépet, hogy estére megtanulta annak a királynak a nyelvét. Éppen addigra meg is jött a háborúból haza a király. Amikor megtudta, hogy Csoma Sándor nála jár, örömében akkorát rikkantott, hogy összefutott az egész előkelőség meg a szolganép. Ekkora megtiszteltetés ritkán ért akkoriban egy arabus királyt. Nagy lakomát rendelt, ettek, ittak, összebarátkoztak, és még azután is három éjjel, három nap Csoma Sándor szóval tartotta a
barátját. Mesélt neki a falujáról, Nagyenyedről, Göttingáról, ahol iskolába járt. És arról, hogy ő is Ázsiában keresi hazáját, az otthoniak régi maradékát. Nagy ámuldozva hallgatta őt a király, csudálta ám Csoma Sándor bátorságát. Amikor aztán kellett neki visszamenni a háborúba, mert már hiányolták, Csoma meg Tibetföld fele vette az útját, szívszakadva megölelték egymást. De hogy soha el ne felejtse ezt az országot, a király egy nagy aranyos könyvet ajándékozott neki. Akkorát, hogy négy szolga vitte Csoma Sándor után végig a messzi Himalája-ország kellős közepéig, ott meg fel egyenesen a tetejéig. Ezen aranyos könyvben az egész világ nyelvei voltak mind leírva, hogy amelyiket csak akarja, eltanulhassa belőle, s kedvét lelje benne, amíg csak él.

Miként mentette meg Csoma Sándor a kalifát – negyedik legenda

Máig beszélik Bagdadban, hogy Csoma Sándor miként mentette meg a kalifát. Egyszer, amikor a palotából kettesben kilovagoltak, úgy elbeszélgettek, észre se vették, hogy elhagyták a város kapuját.
Már messzi kint jártak a homokos pusztában, de nem bírták abbahagyni a filozófiát. Egyszer csak látják ám, hogy a messzi távolban nagy porfelhő száll, egyre közelebb gomolyog hozzájuk. A porból aztán hirtelen feltűnt előttük egy egész perzsa lovashadsereg. Vágtattak, mint a szélvész Bagdad felé, ám ahogy a két magányos lovast meglátták, megtorpant és megállt a sereg.
- Kik vagytok?! - lépett elő tízezer lovas közül göndörsörényű, smaragdfülű paripáján maga a perzsa császár.
- Az vagyok, ki városában ma lovára szállt, s eltöprengve a világ dolgán, a pusztában idáig jutott. Ez vagyok magam, ez társam, s ez vagy te is, bármit csinálsz - felelt neki Csoma Sándor szép csendesen. - Nem lehet több az ember. Még ha egyik közülünk bagdadi kalifa is, egy másik meg perzsa császár.
- Ha egyikük valóban a bagdadi kalifa, intésemre máris halott, s enyém városa. De megtörténhetett volna ez a találkozás fordítva. Akkor az én életem múlna őrajta, s mindjárt utánam veszne Perzsia. Hát tényleg csak ennyi az egész? - tűnődött el Csoma Sándor szavain a pusztában a perzsa császár. Aztán lassan, rossz kedvűen megfordította paripáját. Majd erősen megsarkantyúzta és visszaszáguldott seregével falai mögé. Soha életében nem szállt nyeregbe katonái élén.
"Csak a szél, amit hiú markod szorít, sereged vezetvén. Minden, mi más, torz töredék, sorsod is az."
Olvasta később a császár palotája könyvtárában.
"Csak a szél, amit hiú markod szorít, sereged vezetvén. Minden, mi más, torz töredék, sorsod is az."
Mondta Csoma Sándor a bagdadi kalifának, palotájába visszatérvén. Itt hagyták abba aznap a filozófiát.
A bölcs kalifa aztán elmesélte irástudóinak kettejük történetét, s azok följegyezték. Akik olvassák és értik a pusztai találkozás lényegét, máig idézik szavait. És sohasem felejtik, hálával emlegetik Bagdadban
Csoma Sándor nevét.

A hegy legszebb tündérlánya – ötödik legenda

Éjszakának éjszakáján Csoma Sándor egyszer hosszan eltűnődött a hold változékonyságán. Az újhold fényes sarlóján, a fogyó hold karcsú csónakján, a telihold tébolyító erején, a holdtalan éjszakák dermedt némaságán.
A Kaukázus egyik sziklabástyáján üldögélt, barátja, a hegy istene vendégeként. Oldalvást körös-körül virágbaborult gránátalma- és égiszilvafák illatoztak, alatta végtelen mező.
- Odalent a völgyben füvek ezüst tengerárja. Látja amint a szél a hullámait formázza? - szólalt meg váratlanul Csoma Sándor mellett a hegy legszebb tündérlánya. Csoma látta a hegy holdfényben fürdő pázsitját és hallotta a csengettyű hangú tündérleányt. De reánézni nem mert. Szebb volt, mint a hold és vele együtt a kaukázusi ég összes csillaga.
- Hány éve nézed a tavaszi égbolt apró holdját és tízezerszer milliárd csillágját, kicsi tündérleány? - kérdezte tőle halkan Csoma Sándor, messze előre tekintve, le nem vette a füvek ezüst óceánjáról a szemét.
- Én örök időktől fogva nézem az égbolt holdját és tízezerszer milliárd csillagját - felelte neki a tündérlány. - Annyi éve, ahány éve áll itt e hegy, jár fönn a hold, és ő is néz rám. És örök időkig nézni fogjuk egymást, amíg csak világ a világ. De minden nappal azért egy kicsit öregebb leszek - tette hozzá együttérzését mutatván a halandó vándor iránt. - És te, tudós vándor? Mióta nézed az ég holdját és csillagzatát? - kérdezte aztán.
Számolhatnám az éveket, de nem teszem. Megrémülnék gyors múlásuktól. Ezért én is úgy élem az életet, ahogy te élsz. Leszek, míg lennem kell, míg akarja az ég. Ám míg múlik e véges földi lét, én minden nappal sokkal, de sokkal öregebb leszek - válaszolt a tündérnek komoran Csoma Sándor, s így is gondolta egészen. - Maradj itt velem a szirten, s megszűnik életed múlása. Attól fogva a hegy isteneivel és tündéreivel örökké élsz - kérte akkor csendesen a tudós vándort a tündérleány.
De Csoma Sándort ő is hiába marasztalta, itt sem maradhatott. Elhagyta hamarost a Kaukázust és a szépséges, csengettyűhangú tündérlánykát.

Nagyon megörültek akkor a maharadzsák – hatodik legenda

Mikor Csoma Sándor egy szép napon India földjére érkezett, hát nagyon megörültek akkor a maharadzsák. Tudós csudatevő híre sok idővel megelőzte őt, már alig várták Éjjel-nappal csak a palotáikat takarították, lányaikat csinosították. Amikor aztán Csoma Sándor végiglátogatta valamennyit, és asszonyt mégse vett egyiktől se, nagy lett ám a királylányok közt a sírás-rívás. Mind azt gondolták, azért nem kellett neki addig se román, se bolgár, se török, se görög, se szerecsen, se arabus, se perzsa, se tatár, mert teljes szívével csak indiai lányra vágy. Hiába voltak azonban okosak, szépek, dolgosak, hiába értették a kerti munkát, a költészetet, a muzsikát, Csoma Sándornak egyik se kellett, csak ment tovább. Pedig ők aztán igazán tudták, hogy van egy ország, hol a kristálypaloták ablakai mögött örökké mámoros, dús illatot lehelnek a szobák, éj s nap gyönyörök forró forrásai buzognak, s ligeteikben sohasem hervad el a virág. Ám Csoma Sándornak ezt a sok szépséget is mindhiába mondták. De mit is kezdett volna, szegény, annyi sok királyleánnyal? Ha azt egyszer mind hazahozza, hát ellepte volna Székelyföld minden táját az a sok csupa napkeleti királylány!

Csoma szavát adja – hetedik legenda

Csoma Sándor aztán egy nap ott állt végre magában a Himalájahegy tetején. Nézelődött, forgolódott, látszott onnan az egész világ. Azért ment föl oda, hogy meglássa a magyarok maradékát. De hogy éppen arra járt, eszébe jutott hirtelen az angol király.
Egyszer, még nagyon régen, arra kérte őt az angol király, hogy ha a Himalájahegyre felér, kis időt szánjon rá, és olvassa ki a tibetiek könyvtárát.
Senkit az egész földkerekségen nem talált, aki képes lenne rá. Magyarázta akkor Csoma Sándornak a király, Csoma pedig szavát adta, hogy sort kerít rá.
Bement hát a szerzetesek egyik kolostorába, s megkérte őket, hogy nyissák ki a könyvtárt. Amikor kinyitották, Csoma Sándor bement, s egy ültő helyében elolvasott tízezer tibeti könyvet. Azután fölállt, s igen erősen elgondolkodott.

Csoma örökre becsukta könyveit – nyolcadik legenda

Csoma Sándor a tibeti könyvek közt sok-sok évet eltűnődött a magas Himaláján. Az odalent folyvást bolygó létvilág zaja nem ért fel hozzá. “Amott a tó vizén kicsiny kép az odafönn tündöklő nagy Ég. Lent hamis rajzolat a való, puha ürességbe illanó." Olvasta a könyvekben a Tanítást, itta minden szavát. Aztán följegyezte az angol királynak, hogy a tibeti írások szerint egyetlen hatalmasság létezik csak a világon: a mindenben jelenlévő és változatlanul múló Idő. Láthatatlan és mindent uraló. Csillagok pályáját igazító és fűszálakat nevelő. Teremtő és pusztító. Nap és Hold fölött trónoló. Ő az egyetlen valóság, s minden, mi rajta kívül létező, csupán arra való, hogy megmutatkozzon benne Ő. Följegyezte az angol királynak, hogy a tibeti könyvek szerint más dolgokon töprengeni, terveket szőni, iparkodni egyenesen bárgyúság.
Figyeljen hát jól, hagyja múlni szépen az időt. Ne mutassa erősen magát, ne szabjon a múlásnak irányt. Az akarnokság megbosszulja magát. Figyelmeztette egykoron Csoma Sándor az angol királyt. Ő maga pedig, ezután örökre becsukta könyveit. Attól fogva még gyakrabban és még hosszabban fürkészte kolostora ablakából a Himalája arcát.

A föld alatti világ mélyén – kilencedik legenda

Amikor Csoma Sándor a Himaláján már nem tett semmi mást, csak nézte az eget, a hegyet, a követ, a fát, nézte, mit csinál a fűszál, a virág, a bogár, a madár, megint hosszan eltűnődött. Azután egy nap úgy döntött, hogy alászáll. Odafönt a tibeti könyvekből megtanulta, mit rejt az anyagon túli világ, most elindult, hogy lássa, mi lehet az anyagi világnak innenső oldalán. Elköszönt a tibeti kolostor tudós szerzeteseitől. Mélyen meghajoltak egymás felé, aztán elindult a völgyben lefelé a folyó partján. Csak nézték, milyen gyorsan távolodik.
Először akkora volt, mint egy holló, majd mint egy légy, végül pedig mint egy mákszem. Aztán eltűnt a szemük elől.
Amikor útján ismét a középső birodalomba ért, ott még egyszer utoljára megállt. Körültekintett, hogy lássa, mit csinál az ember. Érti-e sorsát, dolgát az iparkodó földlakó? Vagy csak odafönt a tűnődő érti?
Merre tart, mi vár rá? Tudni akarta, mielőtt őket is elhagyná. Nézte, nézte sokáig a sokadalmat, s faggatta köztük az okosabbakat. Aztán egy nap innen is továbbállt.
- Engem az érdekel, voltam-e mielőtt megszülettem, leszek-e a halál után? Hol voltam, hol leszek? Tud-e rólam most a föld alatti világ, s ha alászállok, tudok-e majd rólatok én? Míg nem hívott a halálból élet, s
az életből halál, míg nem voltál vendége az Égnek, s a föld alatti mélynek, csak unt vendége vagy sárnak és sötétnek - szólt még itteni társaihoz, aztán már nem látta őt többé soha senki. Hosszan bámultak utána.
Titkon azt remélték, a föld alatti világ mélyén nemcsak önmaga előzményét, de ősei maradékát is megleli.

Vannak, akik ma is várják – tizedik legenda

Háromszéken máig úgy tudják, ha Tibetországból Csoma Sándor hazatér, ő lett volna egész Székelyföldön a király. Sokáig várták. Vannak, akik most is várják.
Bizonyos, hogy mire megjárta a három világot, ő lett a legokosabb ember, aki valaha élt. Itt királyok lesték a szavát, innen és túl, sárkányok, lidércek, istenek, tündérek csodálták tudományát.
Mindent tudott az égi és földi világról, ismerte a poklok legsötétebb zúgát.
Sokáig várták. Vannak, akik ma is várják.