ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

head main programajanlo

Továbbá: R. Strauss és még sokan mások…

Továbbá: R. Strauss és még sokan mások…

Az Ariadné Naxoszban bemutatója a Magyar Állami Operaházban. Kritika.

Május 15-én mutatta be a Magyar Állami Operaház Richard Strauss Ariadne auf Naxos (Ariadné Naxoszban) című operáját, Anger Ferenc rendezésében.

 

A mű szövegírója Hugo von Hofmannsthal osztrák költő, akivel Strauss 6 operát írt közösen (Elektra, A rózsalovag, Ariadné Naxoszban, Az árnyék nélküli asszony, Egyiptomi Heléna, Arabella), az operatörténet egyik leggyümölcsözőbb művészi együttműködését hozva ezzel létre.

 

Az Ariadné Naxoszban (más fordításban: Ariadné Naxosz szigetén) két részből áll, a Prológból és az Operából (mely utóbbi tehát „opera az operában”).

A mű első fele eredeti változatában, 1912-ben egy Molière színdarab közben hangzott el kísérő zeneként, míg a másik rész, a tulajdonképpeni opera a színdarab után. A végső változatban a Prológot és az Operát immár önállóan, a színdarab nélkül mutatták be. Ennek 1916-ban volt a premierje, Magyarországon 1919-ben láthatta először a közönség.

 

A Prológban egy gazdag bécsi ember házában vagyunk, ahol zenészek készülődnek az esti muzsikálásra. Két társulat érkezett, az egyik vígoperát adna elő - őket Zerbinetta, a bájos szubrett vezeti -, a másik egy opera seriát, vagyis egy tragikus hangvételű operát Ariadne auf Naxos címmel, melynek szerzője, a Komponista is jelen van.

Hatalmas zűrzavar támad azonban, amikor az Udvarmester bejelenti, hogy a ház urának kérésére a két darabot – idő hiányában – egyszerre kell előadni. A Komponista felháborodik, és csak akkor enyhül meg kissé, amikor Zerbinetta flörtölni kezd vele, igyekezve meggyőzni a zeneszerzőt: fogadja el az új feltételeket. A Komponista végül hajlik rá, de nem sokkal később kétségbeesetten döbben rá, mit tett.

A mitológiai tárgyú Operában (második rész) Ariadné elhagyatottan bolyong Naxosz szigetén – meg akar halni, mert szerelme, Theseus elhagyta őt. Csak a nimfák, Najád, Driád és Echo vannak ott vele, majd feltűnik Zerbinetta és a többi komédiás is. Vigasztalni próbálják Ariadnét, de mindhiába. A nimfák bejelentik, hogy egy idegen érkezett a szigetre. Bacchus isten az, de Ariadné azt hiszi, Hermész, a halál istene jött el hozzá. Pillanatok alatt egymásba szeretnek, és kettejük szerelmi duettje zárja az Operát.

 

(Rövid kitérő: érdekes kérdés, hogy pontosan mi is történik Ariadnéval a mű végén. Vajon elég egy új férfi – ahogyan Zerbinetta javasolja – és Ariadné elfelejti szerelmét? A kulcs a Komponista mondataiban rejlik: ”Ariadné a nők azon fajtájából való, amely egy embert szeret csak és aztán senki mást. Senki mást, csak a halált!” Ariadné tehát bizonyos értelemben tényleg meghal. Úgy gondolja, Hermészbe, a halál istenébe szeret bele – aki valójában Bacchus -, ezáltal viszont maga mögött hagyja korábbi énjét. Ő tehát már egy másik nő, a régi tényleg „meghalt”. „...újjászületve immár más lény a bacchusi csókban.” – így a Komponista.)

 

ariadne 1
Szabóki Tünde (Ariadné) és Thomas Piffka (Bacchus)

 

Az Ariadne auf Naxos gyönyörű zene, sokrétűsége, szimbólumrendszere, áthallásai, vegyes műfaja és sajátos hangulata révén ugyanakkor egyike a legkülönösebb operáknak.

A mű reflexió az operára, a művészetre, ezen belül a „magas művészet” (jelen esetben az opera seria) és a könnyedebb műfajúnak tekintett vígopera viszonyára. Ugyanakkor magának az Ariadnénak a műfaja is kettős: egyrészt komédia, sok humorral, másrészt tragédia (Ariadné szomorú sorsa), sőt, ezek paródiája.

 

Mindennek köszönhetően a darab kiváló terep egy rendező számára. A többrétegű mondanivalót sokféleképpen lehet megközelíteni és megjeleníteni, a történet mögött lévő mitológiai vonulat pedig tovább színesíti a rendező lehetőségeinek tárházát.

 

Jelen produkció – egyébként kitűnő - rendezője, Anger Ferenc élt is a lehetőséggel, de véleményem szerint túl messzire ment és fölöttébb eltávolodott az eredeti műtől. Egy érdekes, látványos, ötlet- és részletgazdag előadást hozott létre (látványtervező: Zöldy Z. Gergely), amelyben azonban túlságosan is a rendezést, ezáltal pedig a rendezőt helyezte előtérbe. Másrészt a megközelítése erőltetetten egyoldalú volt, valamint arányt is tévesztett: egy monumentális, harsány, zsúfolt előadást hozott létre, holott az Ariadne auf Naxos szerintem nem ilyen opera.

 

ariadne 6

 Gurbán János (Zenemester)és Vizin Viktória (Komponista)

 

Egyoldalú volt a megközelítés, amennyiben például – a darabban amúgy nagyon is meglévő – erotikus vonalat gyakran öncélú módon erőltette (jóllehet, a görög mitológia is bővelkedik szexuális témákban). Naxosz szigetén (amely most strandnak volt berendezve) a magányosan várakozó és vágyakozó Ariadné körül meztelen férfiak napoznak. Szimbolizálhatják persze ők azt is, hogy Ariadné csak egyvalakire vágyik, akitől száz vagy ezer férfi sem térítheti el a gondolatait. Nincs is ezzel baj. A felvonás csúcspontján azonban Bacchus egy hatalmas, fallosz alakú vonattal érkezik az égből Ariadné lábai elé/közé. Önmagában ezzel sincs baj, váratlan, látványos és poénnak sem utolsó megoldás. A három nimfa viszont az egyik jelenetben egy polip karjaival kezd erotikus játékba. (Ariadné ugyanis ebben a rendezésben egy polipban lakik, talán azt szimbolizálva, hogy a nő a múltjának rabja. Talán. A polipkarokat ugyanakkor a rendező erotikus eszközként is használja, ami ügyes ötlet.) A nimfák amúgy is egyre lejjebb vetkőznek (eleinte kalauznak vannak öltözve, nyilván mert hamarosan érkezik Bacchus „vonata”). Sőt, táncosok is vannak a színpadon, meztelenül (pontosabban csak testszínű ruhákban, ami valószínűleg kényszerű kompromisszum volt a rendező részéről). A komédiások nadrágján feltűnően nagy sliccek vannak, a Prológban pedig Zerbinetta látványos mozdulattal nyúl be a Komponista nadrágjába.
Az említett jelenetek közt van ami ötletes, van ami kevésbé, de a lényeg, hogy mindez már túl sok. Szórakoztató ugyan, de Ariadné azért nemcsak a szexet hiányolja (nyilván azt is), hanem a lelke is vágyakozik. Mint már említettem, a felvonás - ahogyan az egész mű - komédia és paródia, de egyben tragédia is. A tragikus és a lírai elemek, a szerelem, Ariadné vívódása, fájdalma azonban a látvány és a poénok kedvéért ezúttal teljes mértékben háttérbe szorultak (szinte csak az Ariadnét megformáló Szabóki Tünde kitűnő interpretációja révén kaptunk ebből vissza valamit).

 

ariadne 4

Rácz Rita (Zerbinetta), Cser Krisztián (Truffaldin), Szegedi Csaba (Harlekin), Vadász Dániel (Scaramuccio) és Horváth István (Brighella)

 

Négy évvel ezelőtt láttam Strauss operáját a Miskolci Operafesztiválon, a Pozsonyi Nemzeti Színház vendégjátékában. Érdekes és elgondolkodtató, hogy abban a rendezésben kevesebb volt a direkt szexuális utalás, mégis több volt az erotika. Finomabb eszközökkel operált, de a jelenetek kidolgozottsága révén a hatás mégis erősebb lett. Jó példa volt erre Zerbinetta flörtölése a Komponistával, amely „nadrágbanyúlás” nélkül is izzott az erotikától (hozzáteszem: a tény, hogy a Komponistát is nő alakítja, eleve pikánssá teszi a jelenetet). A miskolci előadás  második részéből a nimfák éneke és a záróduett jut elsőként szembe, a mostaniból a polip, a meztelen bábuk és a vonat. Ez baj.
De nem nélkülözte a pozsonyiak előadása a humort, az iróniát sem, pedig nem harsány poénokkal operáltak. Hozzáteszem: az Operában például a commedia dell’arte bohócainak jelenléte, Zerbinetta vallomása a könnyedebb életről, ugyanakkor a halált váró Ariadné fájdalma, végül pedig az „isteni” férfi váratlan megérkezése eleve kontrasztban állnak egymással, ami pont elég feszültséget és komikumot szül. Nem kell erre rátenni még egy (sőt, több) lapáttal.

 

A fentieken túl a már említett aránytévesztés is zavart engem és itt konkrétan a színpad méreteire gondolok. (Az Operaház színpada persze adott, de a díszletekkel ezt sokféleképpen lehet módosítani.) A kisebb színpadon történő rendezést amúgy a közepes méretű zenekar is indokolná. Az Ariadné persze nem kamaraopera, de meggyőződésem, hogy a mű sokkal jobban érvényesül egy kisebb színházban vagy – egy nagy operaház esetében - egy kicsinyített színpadon. Az Anger Ferenc rendezte előadásban megjelenített grandiózus látvány ugyan imponáló, de a mű cselekménye, a szereplők közti finoman kidolgozott viszonyrendszer meghittebb, letisztultabb közeget kívánna. (Itt is pozitív példaként kell felhoznom a pozsonyiak már említett miskolci előadását.) A hatalmas és mély színpadon gyakran elvesztek az énekhangok is. A Bacchust éneklő drámai tenor, Thomas Piffka hangja még úgy-ahogy átjött, de az amúgy jól éneklő Rácz Ritáé például már nem, ezáltal pedig Zerbinetta híres nagyáriája is jelentéktelenebbé vált.

 

ariadne 2

Szabóki Tünde (Ariadné) és Thomas Piffka (Bacchus)

 

A leginkább azonban azt sajnálom, hogy a látvány (mégha részleteiben átgondolt és ötletes volt is) magát Strauss zenéjét is háttérbe szorította. A Héja Domonkos vezényelte zenekar ugyan biztosan szólt, de gyakran úgy tűnt, inkább aláfestő zenét játszik és csak egyik kelléke a cirkusznak (erre utal jelen írás címe is). Ez viszont már nagy baj. Hagyni kellett volna, hogy a kitűnő zene, Strauss operájának finom zenekari szövete jobban érvényesüljön. Elég jól meg van az írva ahhoz, hogy a rendezés szolgálja a művet és ne fordítva.

 

Hozzá kell tennem, hogy a már említett túlzsúfoltság a Prológban látható, egyszerűen berendezett bécsi otthon díszletei között még nem volt annyira zavaró. Némi káosz és rendezői öncélúság ugyanakkor itt is jellemezte a színpadképet, hisz az opera amúgy is szokatlanul sok szereplője olykor meglepő dolgokat művelt. Például valamennyien meghaltak, fogalmam sincs, miért. Változatos módon haltak meg, ami igen szórakoztató volt (a kerekesszékben ülő tánctanárt például a zenemester fojtotta meg, a parókakészítőt pedig bárddal ölték meg). A Prológ végén pedig az előbb összehúzott, majd újból szétnyíló függöny a Komponistát (az őt ábrázoló bábut) kettétépte. Hozzáteszem, ez utóbbinak viszont volt értelme. A Komponista ugyanis a felvonás végén őrjöngve döbben rá, mit tettek a művével és ezt kiáltja a Zenetanítónak: „Nem volt szabad megengednem! Nem kellett volna megengedned, hogy megengedjem! Óh, miért is téptél így, ilyen világba engem?”

 

ariadne 3

Rácz Rita (Zerbinetta) és a kis Minótaurosz

 

Feltétlenül szólni kell a Prológban vetített némafilm-klipekről, amelyek a produkció egyik legjobb ötletének bizonyultak. A kisfilmben az Opera-beli mitológiai alakok múltjába nyerhettünk bepillantást paródiaszerűen, a némafilmek műfajában és a századelő bécsi miliőjébe helyezve. A szereplők remek stílusérzékkel játszottak, a kisfilm pedig szellemes, vicces volt. Előbb a Minótaurosz születéséről láthattunk képsorokat, majd életképeket Ariadné és az őt szüntelenül bosszantó kis Minótaurosz gyermekkorából. (Ariadné a monda szerint Minósz és Pasziphaera gyermeke volt. Pasziphaerának egy bikától is született egy félig ember, félig bika gyermeke, Minótaurosz, aki tehát Ariadné féltestvére volt. Később Ariadné segítette hozzá Thészeuszt, hogy az megölhesse a Minótauroszt. Thészeusz azonban ezután otthagyta Ariadnét Naxos szigetén, akit a történet egyes változataiban később csakugyan Dionüszosz/Bacchus vett feleségül.)

 

Sok egyéb szellemes megoldás is jellemzte még az előadást. A megőszült Ariadné például egy oldalkocsis motor megmaradt oldalkocsiját tologatta a szigeten: ebben utazott ő annak idején együtt Thészeusszal, aki azonban egy váratlan pillanatban elmotorozott (ezt is a kisfilmben láthattuk)… Vagy: a mű végén az egymásba szerető Ariadné és Bacchus körül fű kezd nőni, ami aztán a szerelmi duett végére már a szereplők derekáig érően lepi el a színpadot. Mondom, rendezői ötletekben nem volt hiány (és itt szeretném megemlíteni a Venekei Marianna által koreografált kreatív, humoros táncjeleneteket is).

 

Nem gondolom, hogy az Ariadnét ne lehetne sokféleképpen színpadra állítani, és a most látott rendezés is egy lehetséges színrevitel. Jól szórakoztam, miközben egy tehetséges rendező ötletbörzéjét figyeltem. Én ugyan nem ilyennek látom az operát, és szerintem másról szól a mű, de végül is miért ne lehetne egy kicsit kísérletezni?

Csakhogy a mű nem tartozik a repertoár darabok közé - a legutóbbi magyarországi, operaházi bemutató 1967-ben volt - és a nézők közül vélhetően sokan csak most látták és hallották először az operát. Ők valószínűleg szédelegve jöttek ki erről a show-műsorról, és erősen kérdéses számomra, hogy nem inkább Anger Ferenc művét ismerték-e meg Richard Strauss operája helyett.

 

ariadne 7

Rácz Rita (Zerbinetta) és a strandoló férfiak

 

Az Ariadnét (az első felvonásban a Primadonnát) alakító Szabóki Tünde produkciójáról csak jókat mondhatok. Az énekesnő nagyon otthon van Strauss zenei világában (amit egyébként korábban a Rózsalovag Tábornagynéjaként is bizonyított már). Az interpretáció árnyalt volt, sokszínű és jól felépített, mind a komikus, mind a tragikus jelenetekben. A hang szép fényű, kellő erejű, ugyanakkor finom pianókra is képes és minden regiszterben kiegyenlítetten, egyneműen szól.

 

Zerbinetta szerepe minden koloratúrszoprán számára óriási kihívás. Rácz Rita alkalmas a szerep eléneklésére, és mind a komikus, mind pedig a drámaibb jelenetekben jól játszott. Technikailag is uralta a szólam nehézségeit, gyönyörű hangja azonban – különösen a mélyebb lágéban - a színpad már említett mélysége okán a nézőtéren nem mindig volt jól hallható.

 

A Komponistát megformáló kitűnő mezzoszopránunk, Vizin Viktória az előadás egyik fő erőssége volt. Ő azon énekesnők közé tartozik, aki a színpadon nem tud jelentéktelen lenni (legutóbb Carmenként láttam, az a produkciója is emlékezetes marad). Szuggesztív és karakteres volt, játéka átélt, a hangja pedig elragadóan szép és kellően erős is.

 

A Thomas Piffka által énekelt karakter (Bacchus) kevesebb színészi játékra ad lehetőséget (bár annál azért többre, mint amit Piffkától láttunk). A német énekes ugyanakkor igazi Heldentenor, aki jól bírta a szólam rendkívüli nehézségeit.

 

Az Udvarmester prózai szerepét az osztrák Franz Tscherne alakította. Nyilvánvaló, hogy itt egy német anyanyelvű színészt kellett meghívni. Az Udvarmester egyébként általában a nézőtéren ült, onnan ment fel időnként a színpadra.

 

Gurbán János hangilag és színészileg is karakteresen formálta meg a Zenetanár szerepét, és ugyanezt mondhatom a táncmestert alakító Megyesi Zoltánról is.                                                

 

Külön ki kell emelnem a két nagyon „erős csapatot”: a három nimfát - Váradi Zitát, Schöck Atalát és Wierdl Esztert - valamint a komédiásokat, Szegedi Csabát, Vadász Dánielt, Cser Krisztiánt és Horváth Istvánt. Örömteli, hogy ezekben a kisebb szerepekben is ilyen kvalitású énekeseket láthattunk, akik nemcsak az amúgy nagyon igényes szólamok magas szintű megszólaltatásával, de lelkes játékuk révén is emlékezeteset nyújtottak.

 

Csák Balázs

 

(fotó: Herman Péter)

 

 

ariadne 5

 

2013. május 17., Magyar Állami Operaház

Richard Strauss:

Ariadné Naxoszban

Opera előjátékkal, egy részben

 

Szövegét írta: Hugo von Hofmannsthal

Koreográfus: Venekei Marianna

Látványtervező: Zöldy Z Gergely

Rendező: Anger Ferenc

 

Szereplők:

 

Primadonna/Ariadné - Szabóki Tünde
Zerbinetta - Rácz Rita
Komponista - Vizin Viktória
Tenor/Bacchus - Thomas Piffka
Udvarmester - Franz Tscherne
Zenetanár - Gurbán János
Táncmester - Megyesi Zoltán
Parókakészítő - Rezsnyák Róbert
Egy lakáj - Szüle Tamás
Harlekin - Szegedi Csaba
Scaramuccio/Tiszt - Vadász Dániel
Truffaldin - Cser Krisztián
Brighella - Horváth István
Najád - Váradi Zita
Driád - Schöck Atala
Echo - Wierdl Eszter

 

km.: a Magyar Állami Operaház Zenekara

 

Vezényel: Héja Domonkos