head main programajanlo

Anti-anti-opera

Anti-anti-opera

Ligeti György "Le grand macabre" című operája az Erkel Színházban. Kritika.

Ha valaki nagyon idegenkedik a múlt század második felének avantgarde zenéjétől, el kell őt vinni Ligeti György Le grand macabre című operájára. Nem lesz könnyű, mert a darabot ritkán játsszák, most azonban, a Müpa 2013-as előadása után négy évvel újra itt volt a lehetőség a hazai közönség számára, hogy a művet az Erkel Színházban – a MagyarFeszt keretében – meghallgathassa. Sajnos nem sokan éltek vele, a színház nézőtere legfeljebb negyedrészben telt meg (a Müpa-beli koncerten sokkal jobb volt a helyzet). Pedig nem mindennapi műről van szó, amelynek zenéje izgalmas, énekszólamai bravúrosak, és a humorral fűszerezett, groteszk történet hihetetlenül szórakoztató, egyben elgondolkodtató. Bár az opera zenéje gyakran szándékoltan „csúnya”, a mű – különös módon – valamiért mégis szép.

Ligeti Györgynek eredetileg az volt a szándéka volt, hogy ne „normális operát” írjon. Kifejezetten egy „anti-opera” megírásának gondolata foglalkoztatta, de idővel rájött: mondanivalóját mégiscsak egy zenés színházi mű formájában tudja közölni. Ez azonban mégsem visszatérést jelentett a „hagyományos” operához. Sokkal inkább egy sajátos hangvételű, formabontó, „ligetis” anti-anti-opera jött létre, a huszadik századi avantgarde olyan zenei terméke, amelyben keveredik a tradicionális és a modern, a dráma és a líra, a komolyság és a (fekete) humor. Semmi sem szó szerint veendő, és végig ott vannak a kérdőjelek, még abban a tekintetben is: vajon tényleg itt járt Nekrotzar, a Halál? Avagy az egész csak komédia volt? Vagy álom?

A történet középpontjában ugyanis egy majdnem bekövetkező világvége áll. A Halál mennydörögve közli a rémült, gyarló emberekkel, hogy itt a vég. Óriási előkészületeket tesz grandiózus terve megvalósításához, vérfagyasztó kacajjal figyeli, ahogy dübörögve érkezik az apokalipszist elhozó üstökös, majd... nem történik semmi.
Nekrotzar egyszerűen elbaltázza a dolgot. Nem jön össze neki. Tény, hogy a végítéletet megelőző órákban túlságosan be is rúgott, talán ez volt a baj. A kezdeti ijedtséget követően mindenki rájön, hogy életben maradt, kivéve magát a Halált, aki viszont meghal. Hatalmas poén, pompás dramaturgiai fordulat, nem hiszem, hogy bárki sejthetné, amikor először látja a művet. (A részletes cselekményt lásd a cikk végén!)

legrandmacabre 7


A történet őrült, szürreális, ironikus, groteszk és végig kétértelmű. A mondanivaló azért többé-kevésbé világos: szüntelenül ott munkál bennünk a halálfélelem, pedig a világvége (még) nincs itt. Egyszer mindenkiért eljön persze a Kaszás, de addig még van egy kis időnk, és érdemes ezt az időt kihasználni. Amíg élünk, semmi közünk a halálhoz, bátran ki is nevethetjük. Ligeti operájának pozitív végkicsengése persze nem egy naiv életigenlést takar: az élet olyan, amilyen, szép is és csúnya is, szeretkezünk, gyűlölködünk, iszunk, politizálunk, gonoszak vagyunk és jók.

De ez a magyarázat sem egyértelmű. Merthogy Ligeti operájában mégis több a csúnya a Földön, mint a szép. Ha azt mondom, görbe tükröt tart elénk, nagyon finoman fogalmaztam. A földi szereplők bizarr, kicsavart figurák, nem olyanok, akikkel akár csak a legkevésbé is azonosulni lehetne, akikre empátiával vagy szimpátiával tekinthetnénk. Mescalina egy kielégítetlen, perverz, szadista nő; „áldozata” – a férje – hitvány, beszari alak; a két miniszter korrupt és végtelenül cinikus; a kódolt, érthetetlenül titkos nyelven beszélő titkosrendőr önmaga paródiája; az uralkodó pedig egy elkényeztetett, debilis báb. Még a leginkább pozitívnak nevezhető szereplők, Amanda és Amando, az idilli szerelmespár is a bárgyúságig együgyű, hiszen annyira idillien szerelmesek, hogy nem is veszik észre: közeleg a világvége, és körülöttük mindenki rémülten menekül. (Az álompár tagjainak nevei egyébként eredetileg Spermando és Clitoria voltak! Ezeket azonban a szerző végül megváltoztatta...)
 

legrandmacabre 1

 
Arra a kérdésre, hogy mit is jelent közelebbről a halálfélelem, Ligeti György azt válaszolta egy interjúban: félünk, hogy a világ megszűnik, a civilizáció elpusztul, de hangsúlyozottan egy, az életünket átható általános, és nem konkrét félelemről van szó (Herman Sabbe interjúja, Interface, Vol. 8, 1979). A szerzőt éppen ezért igencsak bosszantotta a mű átdolgozott verziójának 1997-es salzburgi bemutatója, amelyen Peter Sellars rendező az apokalipszist a csernobili katasztrófa környezetébe helyezte. (Igaz, a már említett interjúban Ligeti ezzel kapcsolatban azt is megjegyezte: ha már mindenáron konkretizálni akarjuk a rettegést, az atombombától való félelem mégiscsak jól példázza ezt.)

Ahhoz, hogy szabadulni tudjunk a félelemtől, tudnunk kell nevetni rajta: Ligeti ezért az elidegenítés módszerét használja, ennek elsődleges eszközeként pedig az iróniát és a komikumot. Maga a világvége is ezáltal válik a műben hátborzongató helyett komikussá, rémisztő helyett nevetségessé. (Saját elmondása szerint a zeneszerzőre többek között Ionescu, Lewis Carroll, Vian, Kafka, Karinthy és Krúdy is nagy hatással volt.)

*


A kompozíciót zene és szöveg, látvány és hang szoros egysége jellemzi. A színes, drámai képekként megelevenedő történet (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről) mögött aprólékosan kidolgozott jelenetek állnak. A Go-go herceget éltető tömeg hosszan elnyújtott, szűnni nem akaró, monoton éljenzése fokról-fokra válik egyre rémisztőbbé (a szerző a náci és a sztálini diktatúrát is kénytelen volt megtapasztalni). De jó példa az akkurátus kidolgozottságra az a hosszú jelenet is, amelyben Nekrotzar és hívei lerészegednek. A (majdnem-) apokalipszis pillanatában, a tombolást és őrületet követő csöndes, éteri zene alatt pedig szinte megállni látszik az idő.

legrandmacabre 8


Az opera rövid, képregényszerű, egymással szorosan nem is mindig összefüggő jeleneteinek alkalmazásában amúgy (ismét Ligeti gondolatait idézem) a rajzfilm műfaja, továbbá Chaplin és a Marx testvérek filmjei is inspirálóan hatottak. A mű színes, szürreális képeit pedig belga festők ihlették: Magritte, Breughel – rá utal az opera cselekményének képzeletbeli helyszíne: Brueghelland – és Bosch.

Sajnálom, hogy nem legalább félig-szcenírozott formában láthattuk a produkciót. Zeneileg bizonyára nyertünk ezzel, mert a rendkívül nehéz szólamokat színpadon még nehezebb pontosan megszólaltatni, de Ligeti operájában a látványnak is elsődleges szerepe van.

*


Az irónia ott van a Le grand macabre zenéjében is. A zenei tradíciókra, nagy zeneszerző elődökre, stílusokra, korszakokra, zenei formákra történő utalások sora érhető tetten a műben, de hangsúlyozottan groteszk utalások, nem pedig valódi idézetek formájában. A „Nyitány” toccatájának Monteverdi Orfeuszára emlékeztető taktusai például autódudákon szólalnak meg. (Az „elrontott” zenei idézetek kapcsán egyébként interjújában Ligeti a pop art-ot is megemlítette - amely szerinte hasonló technikákat alkalmazott -, így például Peter Blake festményeit és kollázsait; Blake készítette többek között a Beatles Bors őrmester című lemezének borítóját is.)
 

legrandmacabre 1 2


Az első hallásra talán kaotikusnak tűnő opera tehát egy nagyon is tudatos zeneszerzői koncepció terméke. Tudatos a mű zenei felépítése is. Az opera egyes jelenetei mind egy-egy nagy crescendo formáját öltik: az első jelenet idilljét – a szerelmespár jelenetét – Piet vom Fass, majd Nekrotzar színrelépése követi. A második jelenetben Mescalina és Astradamors duettjét (ami már önmagában is egy crescendo) Nekrotzar és Piet érkezése koronázza meg. A harmadikban a herceg és miniszterei jelenetét Nekrotzar, Piet vom Fass és Astradamors érkezése követi (amelyet Ligeti „a legnagyobb crescendónak” nevez). A művet a rövid Epilógus, a „világ vége” jelenete zárja. Ez különös, misztikus hangulatú, passacaglia-szerű, légies muzsika (és – szemben a műre inkább jellemző disszonáns hangzatokkal – konszonáns zene).

A Le grand macabre énekesekkel szemben támasztott követelménye rendkívüli. A szólamok többsége óriási hangterjedelmet igényel, az énekelhetőséget pedig a disszonáns dallamvilág, a váratlan hangközugrások, vokális effektek (sikoly, nyögés, üvöltés) és ritmikai váltások is nehezítik. Az énekszólamok – és a zenekari szólamok – gyakran hatásvadász módon, de szellemesen és igényesen vannak megkomponálva.

A zenekar hatalmas méretű, különösen, ami a tradicionális és egzotikus hangszereket egyaránt felvonultató ütősöket illeti. A hangszerek mellett a zenekar tagjai számos egyéb eszközt is alkalmaznak: ébresztőórát, papírzacskót, tálcákat, autódudát, szirénát (az előadáson a sziréna megszólalásakor a közelben ülő zenészeknek be kellett fogni a fülüket), edényeket, állathangokat utánzó egyéb eszközöket, pisztolydörrenést stb.

*


A mostani produkció (latinnal és ál-latinnal kevert) német nyelven zajlott, magyar feliratokkal. A trágár, vulgáris szavakkal is teletűzdelt – talán polgárpukkasztó szándékkal is készült – librettót Kovalik Balázs találékony, szellemes fordításában élvezhettük.

A karmester Vajda Gergely volt, aki a kortárs zene kitűnő ismerője. A mű legutóbbi hazai előadásán, 2013-ban a Müpában is ő vezényelt. Ahogy akkor, most is szuggesztíven, egyben rendíthetetlen nyugalommal irányította és tartotta egyben az igen jól felkészült, többségükben fiatal muzsikusokból álló Óbudai Danubia Zenekart (az Operaház zenekara a Magyarfeszt sűrű programja miatt ezt az előadást már nem tudta elvállalni). A muzsikusok koncentráltan, láthatóan igen nagy élvezettel és – a partitúra jellegéből adódóan sokszor csak „lehetőség szerint” – pontosan játszottak, a hagyományos hangszerekből kicsalt szokatlan effektek is precízen szólaltak meg. Különösen sok dolga akadt a már említett ütősöknek, akiknek sűrűn kellett hangszert is váltaniuk.

Elismerés illeti a – megint csak „lehetőség szerint” – precízen éneklő, a műben viszonylag kisebb szereppel bíró énekkart is (akiket bizonyos zenei részeknél a kórus egyik tagja külön vezényelt).

Nekrotzart a német Heiko Trinsinger alakította. A szólamot az előírás szerint basszbariton énekli. Jelen esetben ez tényleg a basszus és a bariton hangterjedelmét egyaránt magabiztosan birtokló előadót jelent, Trinsinger pedig ilyen énekes. Repertoárja alapján egyébként inkább bariton: egyaránt otthon van Mozart, Puccini, Verdi és R. Strauss műveiben, de egyre többször lép fel Wagner-operákban is (a Parsifal Amfortasaként Budapesten is hallhattuk). A Ligeti-operában az általa megformált karakter kellően ördögi, cinikus, szarkasztikus és – a mű végén – szánalmas volt. Trinsinger nagy energiával énekelt és játszott, egy pillanatra sem lankadt, végig pompás teljesítményt nyújtott.

legrandmacabre 9


A Vénusz szólamát éneklő koloratúrszoprán nem csak fizikai valójában van fent a magasban (legalábbis a színpadi változatban), de hangja is az „egekben jár”. A szélsőséges hangközbeli ugrásoknak köszönhetően kissé egzaltált benyomást keltő istennő szerepét tolmácsoló Rőser Orsolya Hajnalka fölényesen bírta a szólam nehézségeit.

Az Ávónő szólamának eléneklése egyenesen nyaktörő mutatvány, hatalmas kihívás az énekesnő számára. A vagány bőrszerelésben, dzsekiben és miniszoknyában, eszelős tekintettel elénk lépő titkosrendőrt Szakács Ildikó formálta meg. A fiatal szoprán magabiztos technikai tudás birtokában, elképesztő könnyedséggel énekelte a szédítő, hisztérikus koloratúrákat.

Kiváló énekesnőnk, Meláth Andrea telt mezzo hangján technikailag magas színvonalon, egyben kellő humorral formálta meg a perverz, szadista hajlamú Mescalina szerepét.

Az elkényeztetett, akaratgyenge diktátort, Go-go herceget Csapó József alakította. A leginkább barokk művekben jártas kontratenor kortárs operákban is gyakran látható. Mostani fellépésén mind hangilag, mind az általa megformált karakter tekintetében figyelemre méltó produkciót nyújtott. (A szerző előírása szerint egyébként a szerepet fiúszoprán is énekelheti. Tekintettel azonban a mű „korhatáros” mivoltára, ezt kevésbé tudom elképzelni.)
 

legrandmacabre 3


Hasonlóan magas színvonalú teljesítményt hallhattunk a pipogya férjet, Astradamorst megformáló Kouta Räsänen finn basszista részéről (bár néha „préselt”; a szólam igazi basso profondo énekest kívánna, és ő nem az), csakúgy, mint a Piet szerepét éneklő Dan Karlström finn tenoristától. Talán már fölösleges is hozzátennem, hogy az említett két szólam is komoly technikai felkészültséget igényel.

Vokális szempontból kifogástalan volt az Amandát alakító Sáfár Orsolya és az Amandót éneklő Várhelyi Éva produkciója is. Kicsit hiányoltam azt a játékosságot és érzékiséget, ami a négy évvel ezelőtti, Müpa-beli koncert szerelmespárjának interpretációját jellemezte (akik ügyesen használták ki a pikáns helyzetet is, miszerint a szerelmespárt két női énekes személyesíti meg). A mostani előadás Amandája és Amandója ünnepélyesebb, komolyabb volt, a zenei megvalósítás azonban ugyanolyan színvonalas lett: Sáfár Orsolya ragyogó, fényes szopránja és Várhelyi Éva meleg, bársonyos mezzoszopránja szépen harmonizált egymással. (Érdekesség, hogy Várhelyi Évát – aki az 1998-as magyarországi ősbemutatón is Amandót énekelte – a 2013-as Müpa-beli előadáson Mescalina szerepében hallhattuk.)

Kabarészerű jeleneteikben a Fekete és Fehér Minisztert alakító Megyesi Zoltán és Csiki Gábor (utóbbi énekkari művész, de kisebb szólószerepekben is gyakran látható) karakteresen formálta meg a két velejéig romlott politikust, még ha színészileg számomra nem is tudták felülmúlni a Müpa korábbi előadásán fellépő két osztrák énekest.

*


A nézők között nem nagyon láttam öltönyös férfit vagy nagyestélyit viselő nőt (pedig péntek este volt az előadás), amiből bizonyára érdekes szociokulturális következtetéseket lehetne levonni. Ezeket most mellőzve azt azért nyilvánvaló tényként állapíthatjuk meg, hogy Ligeti darabja az operaműfaj kedvelői között csak egy szűkebb réteg érdeklődésére tart számot. Ami persze nem lepett meg, az viszont már igen, hogy ez a kevés, de általam elkötelezettnek és lelkesnek gondolt közönség igen lagymatag tapssal jutalmazta a produkciót, ami sokkal nagyobb elismerést, sőt, ovációt érdemelt volna.

Csák Balázs

fotó: Pályi Zsófia

(lead-lép: részlet Filippo Napoletano [c. 1587-1629] festményéből)

 

***

2017. május 26., Erkel Színház

Ligeti György:
Le grand macabre

Hangversenyszerű előadás, német nyelven, magyar felirattal

Magyar nyelvű feliratok: Kovalik Balázs

Karmester: Vajda Gergely


Szereplők:

Piet vom Fass - Dan Karlström

Amanda - Sáfár Orsolya

Amando - Várhelyi Éva

Nekrotzar - Heiko Trinsinger

Mescalina - Meláth Andrea

Astradamors - Kouta Räsänen

Vénusz - Rőser Orsolya Hajnalka

Ávónő - Szakács Ildikó

Fehér miniszter - Csiki Gábor

Fekete miniszter - Megyesi Zoltán

Go-go herceg - Csapó József


Közreműködik: az Óbudai Danubia Zenekar

 

***

 

Háttér

A Le grand macabre kétfelvonásos, négy képből álló opera, amelyet Ligeti György (1923-2006) 1974 és 1977 között írt. A librettó Ligeti György és Michael Meschke közös munkája, amely Michel de Ghelderode La Ballade du Grand Macabre című abszurd drámája nyomán készült.

A múlt század egyik legnagyobb hatású zeneszerzője egyetlen operájának ősbemutatója 1978. április 12-én volt a Stockholmi Királyi Operaházban. Ligeti a művet 1996-ban átdolgozta, ami elsősorban rövidítéseket, illetve egyes prózai részek megzenésítését jelentette. Ennek bemutatójára egy évvel később, a Salzburgi Fesztiválon került sor.

Az operát a magyar közönség először 1998-ban, azaz csak az ősbemutató után húsz évvel láthatta. Az előadásokra akkor a Thália Színházban került sor, a rendező Kovalik Balázs volt.

A Le grand macabre-ból két teljes felvételt adtak ki, az elsőt 1987-ben (eredeti változat - ORF Szimfonikus Zenekar, vezényel: Elgar Howarth), a másodikat pedig 1997-ben (az átdolgozott verzió Salzburgból - Philharmonia Orchestra, vezényel: Esa-Pekka Salonen). Megjelent még egy DVD-felvétel is, amelyet a barcelonai Gran Teatre Del Liceu-ban rögzítettek 2011-ben (a karmester Michael Boder volt).

 

Cselekmény

A történet a képzeletbeli Brueghelland hercegségében játszódik, meghatározhatatlan időben.

A mű elején Amanda és Amando erotikus szerelmi duettje csendül fel (bár utóbbi férfi, ezt a szerepet is nő játssza). Felbukkan a részeges Piet vom Fass (aki „borkóstoló”), és egy szokatlan hangzású Dies irae-t énekel. A sírjából előjövő Nekrotzar (a „Halál”) érkezik meg az apokaliptikus hangulatú nagyvárosba, megjelenését látva Amanda és Amando elbújnak a sírban.

Nekrotzar közli Piettel, hogy éjfélkor (egy üstökös által) elpusztítja a világot, majd a rémült Piet hátán lovagolva beállít az udvari asztrológushoz, Astrodamorshoz. A női fehérneműben rohangáló, kétségbeesett férfit szadista felesége, Mescalina perverz szexuális játékok eszközeként használja. A nő elégedetlen és kielégíthetetlen, ezért arra kéri Vénusz istennőt, hogy küldjön neki végre egy „igazi férfit”. Mescalinát azonban Nekrotzar megöli, Astrodamors, a felszabadult férj – aki végre „úr lett a házban” - pedig boldogan áll a Halál angyalának szolgálatába.

A következő jelenetben Go-go herceg udvarában vagyunk. Az akarat nélküli, gyáva, kissé kretén uralkodót az egymást folytonosan szidalmazó, végtelenül cinikus két politikus: „a fehér és a fekete miniszter” irányítja. Ők most is egymással vannak elfoglalva, ABC-sorrendben vágják egymáshoz a trágárnál trágárabb sértéseket. A gyámoltalan Go-go kérleli őket, hogy a „nemzet érdekét” helyezzék inkább előtérbe, a miniszterek azonban háborús játékkal alázzák a herceget, majd aláíratják vele a 100 %-os adó bevezetését is... Ezután visszavonulással fenyegetőznek, amit Go-go dühében végül elfogad.

Gepopo titkosrendőr (az „Ávónő”) érkezik hóhérok kíséretében. Kódolt, titkos nyelven közli, hogy az emberek félnek, mert közeledik a Halál, aki már fel is tűnt az égen egy vörös üstökös.

Nektrotzar és kísérete bevonul a hercegi palotába. Piet és Astrodamors borral kínálják a Halált, valamennyien jól be is rúgnak. Nektrotzar éppenséggel olyannyira, hogy elmulasztja a világvégét... Éjfélkor egy pillanatra ugyan megáll az idő, az üstökös is megérkezik, és az azt követő csendben Nekrotzar és társai előbb szellemeknek gondolják magukat, de szép lassan valamennyien rádöbbennek, hogy élnek. A szerelmesek is előbújnak, sőt, Mescalina is előjön a sírjából. A megszégyenült Nektrotzar pedig fokozatosan összezsugorodik, majd teljesen eltűnik.

A többiek megkönnyebbülve veszik tudomásul, hogy mégsem jött el a világ vége; a Halál halt meg, ők pedig élnek.

- csb -