Rossini Olasz nő Algírban című operáját láthattuk az Erkel Színházban – az Operaház történetében először. Ami megdöbbentő, mert az egyik legnépszerűbb olasz zeneszerző egyik legnépszerűbb darabjáról van szó. Itthon valamiért nem vált eddig azzá, de a lényeg, hogy megérkezett, így A sevillai borbély, a Hamupipőke és az Ory grófja mellett (az elmúlt években ezeket láthattuk Budapesten) most már ez is az operaházi repertoár része. Egy lépéssel megint közelebb kerültünk a Rossini-életmű megismeréséhez. Más kérdés, hogy a vígoperák mellett ideje lenne bemutatni a zeneszerző valamely darabját az opera seria műfajából is.
*
Az Olasz nő Algírban bemutatója 1813-ban volt a velencei Teatro San Benedettóban. Az opera seria és az opera buffa elemeit is ötvöző alkotás (pontos műfaji meghatározása: dramma giocoso) lendületes, energiával teli, derűs, szellemes, remekül hangszerelt és természetesen rendkívül melódiadús. A szerző 21 évesen komponálta (állítólag 18 nap alatt, bár egyes források szerint ez nem igaz, és Rossini akár 27 napig is szöszmötölhetett vele…).
A most bemutatott, Szabó Máté által rendezett előadáson mindig történik valami a színpadon. Olyan nincs, hogy valamelyik szereplő tétlenül álldogál, legyen szó kórustagról, szólistáról, táncosról vagy éppen statisztáról a színpad valamelyik hátsó sarkában. Elfoglalják magukat, beszélgetnek, takarítanak, táncolnak, reagálnak a színpad többi részén zajló eseményekre.
Palotájában Mustafának olasz filmeket vetítenek, épp Fellini Édes életét nézi. Mastroiannihoz hasonlóan őt is elbűvöli Anita Ekberg, így szeret bele az olasz nőbe, pontosabban „Az Olasz Nőbe” (úgy általában). Csinos macskanők szaladgálnak, táncolnak a színpadon, igényes koreográfiára (a palota macskái ők, de az is lehet, hogy háremhölgyek; a koreográfus Katona Gábor, közreműködtek a Magyar Nemzeti Balett művészei). A bejt és az olasz rabszolgákat a helyi tévétársaság meginterjúvolja, a kajmakánná előléptetett Taddeo hatalmas, tábornoki tányérsapkát és tengernyi kitüntetéssel teleaggatott katonai egyenruhát visel, a pappataci-k (a magyar fordításban „maflapincsik”) férfiklubjának tagjai kockás egyen boxeralsóban vonulnak fel. Ezernyi ötlet, de egyik sem öncélú, mert nem szakad el a darab szellemiségétől; Rossini művét (és humorát) élvezhetjük.
Az autentikusnak tűnő jelmezek színesek, sokfélék: a háremhölgyeknek, eunuchoknak, Mustafa magánhadserege katonáinak, az érkező olaszoknak az öltözékei aprólékosan kidolgozottak, mutatósak (jelmez: Füzér Anni). A díszletek impozánsak, még a háttérben morajló tenger és a sivatag is épp eléggé illúziókeltő (díszlettervező: Cziegler Balázs). A fények játéka is tetszetős, változatos, olykor egyenesen szemet gyönyörködtető.
Valamikor a múlt század közepén járhatunk, de ez mindegy is, nem történelmi operáról van szó. Az egzotikumot, a keleti miliőt pedig megkapjuk (az opera írása idején Algír török fennhatóság alatt állt.)
A palota hatalmas csarnoka – amely az olaszmániás Mustafa sznobizmusának köszönhetően antik szobrok utánzataival van berendezve – könnyen átalakítható reptéri váróvá, a szobákban zajló jelenetekhez egy üvegezett fülkét eresztenek alá. A színpad szinte folyamatosan mozgásban van, a színváltozások gördülékenyek: a bútorok, szobrok átrendezése előttünk történik, de jelmezes statiszták végzik azt, méghozzá villámgyorsan, zsámolyokon, foteleken gurulva.
A darabot nyilván egészen másképp is meg lehet rendezni, kevesebb látványelemmel, meghittebb, bensőségesebb színpadi környezetben. Az Olasz nő Algírban azonban, bármennyire is remekmű, igen hosszú (kb. 150 perc), és nem könnyű a mai közönség figyelmét ilyen sokáig lekötni, még akkor sem, ha a világ legjobb énekesei adják elő a művet. Már csak ezért sem tartom túlzónak ezt a mostani, kissé extravagáns show-műsort, ami egyébként rendkívül szórakoztató.
A fellépő szólistákról (két szereposztásban ment a darab) általában elmondható, hogy megbízhatóan, többségükben igen kiforrott stílusismeret birtokában énekeltek. Rossini ragyogó koloratúráit, díszítéseit, a komikus hatást fokozó melizmákat technikásan szólaltatták meg, és igen precízen voltak kidolgozva a hadaró jelenetek is. Az első felvonás hatalmas fináléja (az opera tulajdonképpeni csúcspontja), feszültség és humor zseniális zenei elegye is biztosan szólalt meg. Ebben a jelenetben az egyre növekvő zűrzavar és izgatottság közepette éneklő nagyszámú szereplőnek nem könnyű pontosan követnie a kottát, de sikerült „együtt maradniuk” (ami az énekesek mellett természetesen a karmester érdeme is volt).
Jó partnerek nélkül az Isabellát alakító Mester Viktória egyedül is ellopta volna a show-t (szerencsére erre nem volt szükség). Egyik legjobb operaénekes-színészünk kifinomultan, szellemesen, elbűvölően játszotta Isabellát, minden egyes szereplővel való viszonyában más és más oldalát mutatva meg „az olasz nőnek”. Gond nélkül uralta a szólamát, legfeljebb csak azt fájlaltam, hogy szép mezzója – amely a mélyebb regiszterben szólt a legszebben – nem jött át még jobban a zenekaron.
A másik Isabella, Vörös Szilvia részéről fiatal kora ellenére – első operaházi főszerepe volt ez! – meglepően érett és magabiztos produkciót hallhattunk. Otthonosan mozgott a színpadon, felszabadultan játszott, és pontosan, jó stílusérzékkel énekelt. A hang persze bizonyára tovább érik és erősödik majd (mezzoszoprán lévén erre bőven van még ideje).
Bár inkább csak műfaji kitérő volt a számára, a Mustafát alakító Palerdi András bizonyította, hogy buffo basszusként is számolhatunk vele. Határozott színpadi jelenlét és rutinos, igen meggyőző vokális produkció jellemezte a fellépését.
A másik előadói gárdában Mustafát éneklő Bakonyi Marcell jó szereplése viszont meglepetés volt számomra. Nem azért, mert rosszat vártam, hanem mert őt ekkora szerepben még soha nem hallottam. Kellemes vibratóval szóló basszushang birtokosa, pontosan, szép dallamívekkel énekelt. Jó színészi alakítást is nyújtott, a szerephez szükséges humorérzékkel.
A fiatal görög tenoristának, Vassilis Kavayasnak meggyűlt a baja Lindoro első áriájával, amibe számos hamis hang is becsúszott. Később javult a teljesítménye, és biztosabban énekelt, az általa megformált, szimpatikus karakter pedig egyre inkább egyenrangú partnere lett a többi főszereplőnek.
A másik szereposztás Lindorója, Alasdair Kent pontosabban énekelt kollégájánál, de az ő figurája színtelenebb, egysíkúbb volt. Hiányoltam az olaszos hangszínt, és az sem tetszett, hogy a gyors futamok legfelső hangjait gyakran falzettban énekelte.
Legutóbbi írásomban (Tétova reneszánsz), A hugenották kapcsán azon keseregtem, hogy miért nem próbáltak a tenorszerepre külföldi énekeseket meghívni. Most viszont azt nem értem, miért nem magyar tenoristák énekeltek, hiszen van a szerepre alkalmas énekesünk (például Horváth István, bár ő éppen Japánban turnézott az Operaházzal).
Azt még kevésbé értem, miért kellett az első szereposztásban külföldi énekesre bízni Taddeo szerepét, hiszen erre alkalmas baritonunk még inkább lenne (például Bátki Fazekas Zoltán, bár ő is éppen Japánban turnézott az Operaházzal…). Az olasz Bruno Taddia ráadásul nem is győzött meg. Karakteresen és stílusosan énekelt, de gyakran túljátszotta a szerepét, és igen szűk hangterjedelemmel rendelkezik, a mélyebb lágéban szinte eltűnik a hangja. A másik szereposztásban fellépő Cseh Antalt egyértelműen jobbnak találtam. A markáns kiállású magyar baritont a szándékoltan harsány humor mellett olasz kollégájához képest árnyaltabb karakterábrázolás jellemezte.
Sáfár Orsolya számára Elvira szerepe (inkább középszerepről van szó) semmilyen gondot nem okozott, ahogyan a másik szereposztásban fellépő Szemere Zitának sem. Meglehetősen passzív ez a szegény Elvira, túl sok színészi bravúrt aligha várhatunk el a megformálójától, de a szólam éppen elég nagy ahhoz, hogy csak egy bel cantóban jártas énekesnőre lehessen bízni. Sáfár Orsolya és Szemere Zita is jó választás volt, a lírai jelenetekben kifinomultan, az együttesekben bravúros énekeltek.
A Francesco Lanzillotta által dirigált zenekar teljesítményét már kevésbé találtam jónak. A karmester nem nagyon használta ki a Rossini partitúrájában rejlő lehetőségeket, a ritmikai játékokat, a dinamikai váltásokat, a zeneszerző nagyszerű crescendóit. A Nyitány sem tetszett, a precízen induló pizzicatók után egy igencsak elnagyolt zenekari produkció következett; a fortissimo sem volt igazán fortissimo, a várt hatás elmaradt. A későbbiekben sem változott a véleményem, jóllehet, a zenészek továbbra is igen pontosan játszottak, és – ahogy korábban már említettem – a karmesternek sikerült egyben tartani az énekeseket az olyan kényesebb, villámgyors együtteseknél is, mint amilyen az I. felvonás fináléja. Hiányzott azonban a produkcióból az azt megelőző gondos, aprólékos munka, és a karmesteri fantázia, ami a zenei megvalósítást igazán egyedivé és izgalmassá tette volna.
Az újabb Rossini-vígopera bemutatása örömteli, ugyanakkor nagy baj, hogy Rossinit a közönség nagy része kizárólag vígoperák szerzőjeként ismeri. Ez persze nem csak nálunk van így, de a zeneszerző igazi újrafelfedezését az jelentené, ha a vígoperái helyett (pontosabban mellett) végre a komoly hangvételű színpadi műveit is láthatnánk. És nem csak a Tell Vilmosra gondolok (ahhoz amúgy is emberfeletti hangi adottságú tenorista kellene), de más darabokra is, például a Semiramisra, az Otellóra, a Tankrédre stb. (nem mintha utóbbiakban az énekes szólistáknak sokkal könnyebb dolga lenne). Ezek színpadra állítása merész vállalkozás volna, és nagy kihívást jelentene az énekesek, a zenészek és a rendező számára is. Viszont nagyon megérné.
Csák Balázs
Szövegíró: Angelo Anelli
Díszlettervező: Cziegler Balázs
Jelmeztervező: Füzér Anni
Dramaturg, magyar nyelvű feliratok: Kenesey Judit
Az énekkart betanította: Riederauer Richárd
Rendező: Szabó Máté
Szereplők:
Lindoro, a kedvese – Alasdair Kent / Vassilis Kavayas
Elvira, a felesége – Sáfár Orsolya / Szemere Zita
Taddeo, Isabella kísérője – Bruno Taddia / Cseh Antal
Közreműködik a Honvéd Férfikar és a Magyar Nemzeti Balett művészei