A remekművek előadását is meg kell indokolni. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy az illető mű remek. Hivatkozni illik az általa inspirált gondolatra (gondolatokra) is, melyet (melyeket) indoklás gyanánt felmutatni kötelesség. Mindez nem a közönség szempontja, szigorúan az alkotóé (alkotóké). A közönség elégedettséget érezhet pusztán attól is, hogy az étlapról kiválasztott fogást időben, korrektül tálalva, a lehető legjobb hőmérsékleten, minőségi alapanyagokból elkészítve tették le az asztalára. Éhségét csillapította, igaz, évek múltán nem élete egyik legnagyobb élményeként fog visszaemlékezni az adott vacsorára. Nem is kell, hogy egy átlagos szakácsot ilyesmi ambicionáljon, de a világ egyik legjobb éttermének mesterszakácsát, a fakanál Paganinijét, a mártások Horowitzát aligha foglalkoztathat más.
Feloldandó a nyilvánvaló rébuszt, a Metropolitant a világ egyik legjobb éttermének gondoljuk, ahol a felszolgálás kifogástalan, az ételek minősége elsőrangú. Egyre vastagabb rajta ugyan a patina, de van úgy, hogy az ember a patináért is fizet, s nem is mereng el azon, hogy esetleg Paganini vagy Horowitz igencsak átlagos üzemi hőmérsékleten, szellemtelenül, sőt: szakácskönyvből főz.
Gluck Orfeuszának (az olasz nyelvű bécsi változatot láttuk) New York-i előadását inspirált gondolat nem indokolja. Sarkosan fogalmazva: felesleges. Ha a produkció anyagi ráfordítását nézem (miért ne tenném világcsőd idején?), nem is oly sarkos e megfogalmazás. "Az előadás egyetlen értelme a két címszereplő hangja és lénye..." A zenei kivitelezés (James Levine) gondolatszegény, de még mindig színvonalasabb, mint a színpadi megvalósítás (rendező: Mark Morris). Utóbbi meglepően tehetségtelen, utólag pedig nem is csodálkozunk azon, hogy az egész produkció abszolút mélypontja a szintén Mark Morris által jegyzett koreográfia. Balettmesteri ténykedése olyan anakronisztikus, mintha 2009-ben, New Yorkban a metrószerelvényeket lovakkal vontatnák. Az egész előadás egyetlen értelme a két címszereplő hangja és lénye (illetve hangja vagy lénye); zavarban vagyunk, mert talán e két, majdan emlékké nemesedő momentum sem teljesen egyértelmű.
James Levine másfélórás vezénylése körülbelül annyi zenei invencióval rendelkezett, mint amennyit másfél mondatban össze tudott foglalni a közvetítést felvezető backstage interjúban. Egyetlen összefoglaló lendület, töretlen ív (három felvonás egyben), Wagnert jósoló monumentális jelenetezés. Mintha könyvből olvasná - ironizálhatnánk Leporello módjára. E "gondolatot" az értelmetlenül és differenciátlanul felgyorsított tempó valósította meg, mely törvényszerűen párosult inadekvát artikulációval. Utóbbi persze nem azt jelenti, hogy nem volt artikuláció, és Levine nem hajlítgatta így-úgy a zenekart. Dehogynem, csak épp semmi köze nem volt e hajlítgatásnak a zenei értelmezéshez. A hangzás berliozi vastagságát pedig még akkor is kifogásolni kellene, ha épp Berlioz átdolgozását játszották volna. De fogalmazzunk óvatosabban, hiszen a közvetített hang (amit egyébként jó minőségűnek érzékeltünk) bizonyosan nem volt azonos a helyszínen tapasztalttal, a mikrofonok elhelyezése rengeteget módosított a valóságos hangzásképen.
Morris háromemeletes, félkörben felépített arénát álmodott háttérnek, melyen jól el tudta helyezni a hatalmas kórust, melyben minden énekes önálló karaktert képviselt. "...becsomagolva elhitetni a semmit." Ezúttal a karakter önállósága abban állt, hogy a MET jelmezraktárát teljesen kifosztva mindenki magára húzott egy ruhát, valaki Gandhi lett, valaki whoopigoldberges apáca, vagy fáraó, francia nemes, Samuel L. Jackson, tábornok, Winnetou, és így tovább az értelmetlenségig. A halál (a túlvilág) demokratizmusa, a szerelmes párnak való univerzális, időtlen drukkolás eszméje jelenik itt meg, ám oly lapos a gondolat, hogy szemérmesen hallgatni kellett volna róla. Morris ezt a díszlet-absztrakciót megunva Orfeusz és Euridiké felfelé törekvő útját pompás terítékkel (értsd: feketén csillogó, monumentális, dantei spirált asszociáló Disney-háttér) adja el. Eladni: annyit jelent, mint becsomagolva elhitetni a semmit.
Hátra van még a feketeleves (állítólag a kávéra, a vacsora utolsó fogására vonatkozik a mondás), a koreográfia. Nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy Mark Morris az amerikai színház, s különösen a tánc meghatározó figurája, a mainstream kultúra egyik vezéregyénisége. De úgy sem tehetünk, mintha nem csodálkoznánk azon, hogy miként lett az. Az Orfeusz és Euridikében ugyanis semmi olyat nem láttunk, ami indokolhatja Morris státuszát. Legújabb kedvenc olvasmányunkra, Jean-Georges Noverre (1727-1810) Levelek a táncról és balettről című munkájára hivatkozunk (no nem a történeti hűség kedvéért, nem is azért, mert az Orfeusz táncbetéteit épp az ő elméleti és gyakorlati munkássága motiválta, hanem csak azért, mert színpadról, táncról, operáról vallott nézetei kortalanul érvényesek), és kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy Morris ténykedéséből kínosan hiányzik a noverre-i ambíció: a koreográfusnak "a legnagyobb és legköltőibb lángelmének kell lennie. A szerzőket korrigálni, a táncot a cselekményhez kapcsolni, a drámához hasonló jeleneteket elképzelni, s a témához ügyesen hozzáfűzni, ami a költői lángelme figyelmét elkerülte, mindazt megteremteni, s végül, a produkció értékét csökkentő hézagokat és réseket kitölteni - íme, ez a balett-szerző feladata". A dolog azért is különösen kínos, mert Gluck darabjában nem illik "hézagokat" látni, nem illik korrigálni; hézagosnak, korrigálásra szorulónak mutatni, nos, ez a tehetségtelenség legkártékonyabb műve, mely ezúttal még pimasz önteltséggel is párosult.
Danielle de Niese esete gyökeresen más, s aki szerelmes az énekesnőbe, az úgy sem keres kifogást énekén, játékán. Nos - a pillanat, amikor a kritikus többes számról, egyesre vált - én szerelmes vagyok az énekesnőbe. Ezért váltottam jegyet a közvetítésre. Nem ábrándultam ki belőle. Mit mondhatnék egyebet?
Molnár Szabolcs
2009. január 24., Metropolitan Opera House
A METROPOLITAN OPERA A MÜPÁBAN
Gluck: Orfeo ed Euridice (Orfeusz és Euridiké)
Orfeo: Stephanie Blythe
Euridice: Danielle de Niese
Amore: Heidi Grant Murphy
Közreműködik: a Metropolitan Opera Zenekara és Kórusa
Vezényel: James Levine
Rendező: Mark Morris
Kapcsolódó oldalak ezen a honlapon:
ORFEO ED EURIDICE (régi nagy előadók fotói)