Első rész

Második rész

Az 1955-ös esztendőben Di Stefano három új szerepet énekel: Don Josét (Bizet: Carmen), Riccardót (Verdi: Álarcosbál) és Don Alvarót (Verdi: A végzet hatalma).

A Carmenben a címszerepet alakító Giulietta Simionatóval együtt elsöprő sikert arat. Az év eleji Scala-beli felvételen egy izzó szenvedéllyel éneklő - és hangilag még mindig tökéletes formában lévő - Di Stefano hátborzongató interpretációját hallhatjuk.

Don José
(photo: www.rgrossmusicautograph.com)

Az Álarcosbál tenor főszerepét pedig mintha neki írta volna Verdi, aligha hallhatunk nála ideálisabb Riccardót. Más a helyzet a Végzet hatalmával, ebben a szerepben már sokkal kevésbé meggyőző és a hangja sem igazán alkalmas Don Alvaro szólamának eléneklésére.

Az év közepén botrányos Traviata előadásra kerül sor Callas-szal. A Visconti rendezte előadáson ugyan mindketten remekelnek, Di Stefano azonban nem hajlandó többször fellépni, mivel úgy érzi, Callas egyedül akarja learatni a dicsőséget: túl sokszor megy ki a tapsviharban a függöny elé egyedül. (Kettejük kapcsolatát a látványos összeveszések és a nagy egymásra találások váltakozása jellemzi; a színpadon azonban mindig tökéletes az összhang.)

Az ezt követően felvett ária albumon azonban Di Stefano hangja - talán most először - fáradtnak tűnik.

A pár héttel későbbi Szerelmi bájital stúdió felvételén ismét remekel - de hát ezt a szerepet még pályafutása vége felé is úgy tudta énekelni, ahogyan senki más.

A Rigoletto felvételén ismét együtt van Callas, Di Stefano és Gobbi, megint csak Serafin vezénylete alatt. Ezt a felvételt - a Toscához hasonlóan - minden idők egyik legjobb operafelvételeként tartják számon. Di Stefano remekül formálja meg a könnyed, felelőtlen, élvhajhász mantuai herceget, mégis: a figyelmes hallgató itt is észreveheti, hogy Di Stefano hangjával (különösen, ha a pár évvel korábbi élő Rigoletto felvételekkel vetjük össze) valami nincs rendben.

Callas, Di Stefano és Gobbi (fotó: giuseppedistefano.it)

Lemezre veszi a Traviatát is (az eredeti tervvel szemben nem Callas-szal, hanem Antonietta Stellával), majd a legendássá vált berlini Lammermoori Lucia következik. Az előadás inkább Callas miatt vált legendássá, Di Stefano rossz formában van; az első előadást követően a többit le is mondja.

Az év végén visszatér a Metropolitanbe. A fennmaradt MET-beli Carmen felvétel alapján elmondható: ismét fantasztikus formában van.

1956-ban debütál a Manon Lescaut-ban (Puccini), majd a Bajazzókban. A pillanat, ahogy a Bajazzók Scala-beli előadásának végén Canio szerepében így kiált: "La comedia e finita", valószínűleg az operajátszás történetének legnagyobb pillanatai közé tartozik.

Canio (fotó: giuseppedistefano.it)

A szintén Callas-szal és Antonino Votto vezényletével készült Bohémélet stúdió felvételéről ugyanaz mondható el, ami a Rigolettóról: ez az egyik legkiválóbb Bohémélet-felvétel, ami valaha készült, Di Stefano pedig ideális Rodolfo. A pár évvel korábbi felvételekkel összehasonlítva azonban itt is észrevehető, hogy - különösen a magas hangoknál - néha erőlködik.

Az ezt követő Álarcosbál felvételt is sokan a legjobb operafelvételek között tartják számon (megint Votto vezényel, Di Stefano partnere Callas és Gobbi). Di Stefano meggyőzően énekel, produkciója azonban hangilag egyértelműen elmarad az élő felvételeken nyújtott teljesítményétől. (Élőben persze amúgy is szinte mindig felülmúlja a stúdiófelvételeken nyújtott produkcióit, de kora más nagy énekeseire is általában igaz ez a megállapítás. Szubjektív megjegyzés: a mai énekesek többsége esetében ez mintha fordítva lenne. A modern hangtechnika segítségével "nagy" hangokat hallunk a stúdiófelvételeken, amihez képest az élő felvételek gyakran csalódást jelentenek.)

Ugyanebben az évben debütál Verdi Aidájában is. Ez a szerep elméletileg messze túl súlyos neki, a fennmaradt élő felvétel azonban kellemes csalódás: Di Stefano kitűnő Radames és szinte végig meggyőző, még a szerep legdrámaibb részeiben is.

Szintén új szerep Mascagni: Iris című operájában Osaka (ismét egy súlyos drámai tenor szerep), azonban Di Stefano ebben is emlékezetes alakítást nyújt.

Mascagni: Parasztbeszület - O Lola; La Scala, 1955 (hangfelvétel)

   

Ebben az évben debütál a bécsi Staatsoperben is, a Lammermoori Luciában, Callas-szal.

1957-ben lemezre veszi a Manon Lescaut-t - ez az utolsó közös felvétele Callas-szal. Mindketten rossz hangi állapotban vannak, Callas eleinte nem is akar hozzájárulni, hogy a felvételt kiadják. Ennek ellenére a lemez sokak kedvenc Manon Lescaut felvétele lett (ilyen az, amikor a legnagyobb énekesek nincsenek formában - tehetnénk hozzá). Ebben az időben már Callas hangjával is gondok voltak, szinte egyszerre értek fel Di Stefanóval a csúcsra és mindkettőjüknél szinte egyidőben kezdtek jelentkezni a hangi problémák is.

A következő stúdiófelvétel a Gioconda, ahol Zinka Milanov és Leonard Warren a partnere. Ez Di Stefano legrosszabb stúdió felvétele, végig erőlködik, szinte fájdalmas hallgatni. Ekkor már mások is figyelmeztetik: baj van, pihennie kellene.

Esze ágában sincs pihenni, ebben az évben debütál az edinburgh-i fesztiválon, év végén pedig ismét Callas-szal lép fel a Scalában, az Álarcosbálban. Ez az utolsó közös fellépésük operaszínpadon. Az előadás éppen hogy csak létrejön (látványos veszekedések előzik meg Callas és Di Stefano között), a színpadon azonban a legendás bariton, Ettore Bastianini társaságában hatalmasat alakítanak - a mai napig ezt tartják az egyik legjobb élő Álarcosbál felvételnek.

Ugyanebben az évben debütál Cilea: Adriana Lecouvreur című operájának Mauriziójaként, a kritikák többnyire igen pozitívak.

Riccardo (fotó: giuseppedistefano.it)

Az 1958-1962 közötti időszak azonban már a hanyatlás éveit jelenti.

1958 közepén megkezdődnek Boito: Mefistofele c. operájának stúdiófelvételei, Renata Tebaldival, Cesare Siepivel és Di Stefanóval, aki azonban teljesen indiszponált és helyette végül Mario Del Monacóval veszik fel az operát.

Ezt követi a Végzet hatalma (ismét Milanovval és Warrennel), amely felvételen a legjobb esetben is csak közepesnek nevezhető Pippo teljesítménye. Az év végén pedig Puccini: Turandot című operájában debütál Birgit Nilsson partnereként. A közönség ebben a szerepben is imádja, a kritikusok már kevésbé. A fennmaradt felvételek is megerősítik: Calaf hőstenor szerepét nem Di Stefanónak találták ki.

1959-ben debütál Smetana: Az eladott menyasszony, valamit Giordano: Andrea Chénier című operájában. Utóbbi szerep még sokáig Pippo repertoárján marad, csak sajnálhatjuk, hogy nem énekelte korábban. Ugyanez mondható el Girodano: Fedora című operájának tenor főszerepéről (Loris), amelyben a következő évben debütál.

Még 1959-ben lemezre veszi - második alkalommal - a Lammermoori Luciát, ezúttal nem Callas-szal, hanem Renata Scottóval. Bár rossznak nem mondható a felvétel, az 1953-as Lammermoori Lucia lemezen nyújtott teljesítményéhez képest Di Stefano itt is gyengébb.

1961-ben, a Scala színpadán egy világpremier részese: Pizzetti: Il calzare d’argento (Az ezüstcsizma) c. operájának tenor főszerepét énekli.

Ebben az évben - messze túl későn - debütál a londoni Covent Gardenben, a Toscában. Fogadtatása vegyes (csakúgy, mint Budapesten, ahol szintén fellép a Bohéméletben és az Álarcosbálban).

Új szerep a következő évben Dick Johnson a Nyugat lányában (Puccini), melyet ezt követően nem énekel többé, majd másodszorra is lemezre veszi a Toscát, ezúttal Leontyne Price és Giuseppe Taddei társaságában, Karajan vezényletével. Di Stefano ekkor már három éve nem készített teljes operafelvételt. Az 1962-es Tosca össze sem hasonlítható az 1953-as felvétellel, legalábbis ami Di Stefano hangját illeti. Igaz, ezúttal is vannak gyönyörű pillanatai és előadásmódja érettebb, kifinomultabb lett. Kár, hogy mire igazán megtanult énekelni, hangja már nem volt a régi.

Puccini: Tosca - E lucevan le stelle (a film egy késői felvétel, a hangfelvétel azonban az 1953-as Toscáról való)

Az 1963-1966 közötti időszak egy iszonyatos küzdelem Pippo számára. Küzdelem azért, hogy megpróbáljon úgy énekelni, mint régen, de gyakran azért is, hogy az előadásokat egyáltalán végig tudja énekelni (egyre gyakrabban mondja le fellépéseit). 1963-ban, amikor egy Covent Garden-beli Bohémélet előadást mond le az utolsó pillanatban, helyére egyik legnagyobb csodálója, a fiatal Pavarotti ugrik be, akinek ezzel indul el nemzetközi karrierje.

Ugyanebben az évben debütál Verdi: Luisa Miller című operájában, Rodolfo szerepében (többet nem énekli ezt a szerepet).

Részleteket vesz lemezre Massenet: Manonjából, partnere Anna Moffo.

A következő évben - meglepetésre - Wagner: Rienzi című operájának címszerepét énekli a Scalában (ahol egyébként már három éve nem lépett fel). Ez az egyetlen kirándulása a Wagner operák világába (hősiesen végigénekli a szerepet...).

1965-ben még egyszer - és utoljára - a Metropolitan színpadán láthatja a közönség, egyetlen előadáson, Offenbach: Hoffmann meséi című operájának igen nehéz tenor szerepében. A kritikák negatívak, de a fennmaradt kalózfelvétel alapján úgy tűnik, Pippo egyáltalán nem volt rossz formában. (Hangi állapota egyébként változó, egyes előadásokon még egészen kiváló teljesítményt is képes nyújtani, bár ez utóbbi a ritkább.)

Az 1965-ös év azonban az utolsó, amelyet aktívan végigénekel.

(Befejező rész következik.)

Csák Balázs

(fotó: giuseppedistefano.it)