Operaházunk egyik vezető drámai szopránja, Rálik Szilvia olyan nagyformátumú szerepek avatott tolmácsolója, mint Norma, Abigél, Lady Macbeth, Tosca, Turandot, Leonóra (Fidelio), Salome és Elektra. Most egy egészen új oldaláról is megismerhettük: Kurt Weill Bertold Brecht szövegére írt Mahagonny városának felemelkedése és bukása c. operájának Jennyjét alakította dalszínházunk legújabb premierjén, a Thália Színházban. Hangilag és színészileg egyaránt hitelesen formálta meg Szikora János rendezésében, Kesselyák Gergely vezényletével a könnyűvérű, gátlástalan hölgyet, aki számára az anyagiak sokkal többet jelentenek, mint az igaz emberi kapcsolatok.

Széles hangi és érzelmi skálán mozgó szerepei között hol helyezi el a Mahagonny női főszerepét?

Az általam megformált hősnőket nem szeretem rangsorolni, mindegyik szerep önmagában áll. Számomra mindig az aktuális feladat az első, ezt igyekszem az állandó tökéletességre törekvés igényével megvalósítani. A tanárnőm, "külső fülem, pótanyám", Misura Zsuzsa mellett én vagyok a legszigorúbb kritikusa önmagamnak, nehezen tudom elfogadni, ha hibázom. "...egy énekes sohasem lehet kész..." A hangi megformáláson túl azt szeretném elérni, hogy a közönség az előadás után úgy menjen haza, hogy még napokig éljen benne az előadás élménye. Szerintem egy énekes sohasem lehet kész, mindig fejlődnie kell, többek között ez adja meg a hivatásom szépségét. Minden új feladat attól izgalmas, hogy sok tanulnivalóm van, sok új akadály vár rám. A Mahagonny zeneileg nem kimondottan operai stílust képvisel, hanem inkább a blues, a sanzon és a jazz világához áll közel. Hangképzésileg is teljesen mást követel meg, mint az eddigi szerepeim, leginkább az Edith Piaf által képviselt irányvonalhoz tudnám hasonlítani. A színészi játékra nagy hangsúlyt fektető darab emellett tánctudást és prózai szövegmondást is igényel.

Mahagonny - Rálik Szilvia és Nyári Zoltán (fotó: Éder Vera)

Milyen tapasztalatokkal gazdagodott a próbafolyamat során?

Nagyon szeretem Szikora János rendezését és igazi elmélyült műhelymunka alakult ki az izgalmas próbák folyamán. A Thália Színház kamaraszínházi jellege is meghatározta a koncepciót. Célként tűztük ki, hogy közelebb hozzuk a darabot a nézőkhöz, hogy a befogadók intenzívebb résztvevői legyenek a műnek. Ez új perspektívákkal gazdagította a közönség és a színészek kapcsolatát. Amikor a drámai szituáció megkívánta, kimentünk a zenekari árokhoz, közvetlenül a nézők elé, a kórus pedig az első sorokban foglalt helyet. Mindenben a színház feltételeihez, a színpad, a zenekari árok és a nézőtér kisebb méreteihez kellett igazodni. Az énekszámokban és a prózában is el kellett találni az arányokat, itt egészen másfajta szövegmondásra van szükség, mint egy nagyszínházban. Szikora János még arra is figyelmeztetett, hogy a sminkelésben is ügyeljünk arra, hogy közelről figyelnek bennünket.

A trubadúr - Rálik Szilvia és Kálmándy Mihály
(fotó: Éder Vera)

Hasonló zenés színházi műfajokban már volt tapasztalata, hiszen korábban számos operett főszerepét megformálta. Emlékezetes alakítást nyújtott a Csárdáskirálynő főszerepében a Szegedi Szabadtéri Játékokon is.

A szegedi ének-tanszak elvégzése után, még jóval operaénekesi pályafutásom előtt, egy véletlennek köszönhetően kerültem az operett világába. Egy zeneiskolai rendezvényre készülve az egyik szobában skáláztam, a szomszéd teremben pedig a Cirkuszhercegnőt próbálta Oszvald Marika és Kalocsai Zsuzsa, akik hallották a hangomat. Nem sokkal később Hídvégi Miklós, a társulat vezetője megkeresett és a meghallgatást követően szerződést ajánlott fel. Így évekig jártam az operett-társulattal a világot. A szegedi Dóm-téren, a Csárdáskirálynő címszerepét pedig számos operai tapasztalattal a hátam mögött, 2005-ben és 2006-ban, Alföldi Róbert rendezésében játszottam. Véleményem szerint a Csárdáskirálynő Szilviája drámai hősnő, akinek óriási csalódáson kell keresztülmennie.

Abigél (Nabucco) (fotó: Éder Vera)

Annak ellenére, hogy inkább Elektrának érzem magam, egyéniségben és hangban eddig mindegyik figurához tudtam idomulni. Amikor Desdemonát énekeltem, akkor is teljes mértékben azonosulni tudtam vele - mintha nekem íródott volna. A Lady Macbethben is éreztem, hogy a hangom - illeszkedve a szerephez - átalakul, más színezetet kap. A szerepformálás során, ahogy a lélek átalakul, úgy változik meg a hang, a hangszín is. Szintén kedves szerepem a Turandot címszerepe, amit a tavaly nyári Szegedi Szabadtéri Játékok premierje után idén is meg fogok ismételni. Közel áll hozzám Puccini operája, hiszen egy olyan nőt kelthetek életre, aki egyszerre kemény és határozott, néha talán kegyetlennek tűnik, másrészt azonban érzékeny, gyenge és gyengéd. Az egyik legszebb jelenet a záróduett, amikor Kalaf leveszi rólam az álarcot, és meglátja a könnyeimet. Ez a mozzanat a nő lelki álarcának levétele is, az érzelmi meztelenség szimbóluma. "...a pszicho-thrillereket nagyon szeretem..." A színpadon gyakran formálok meg egzaltált, őrült nőket, a Macbethben is az őrülési jelenet a kedvencem. Ritkán nézek tévét, de a pszicho-thrillereket nagyon szeretem, és szerintem az Elektra is köthető ehhez a műfajhoz. R. Strauss operájában azért nehéz a jelenlét, mert nem lehet kikapcsolni, megszakítás nélkül, egyfolytában a színpadon vagyok. Élvezem, imádom a figurát, szinte a véremmé vált. Amikor befejeződik az előadás, akár kezdhetnénk is elölről. Szeretek egy előadásban széles amplitúdót eljátszani, hatalmas szenvedélyek és energiák összpontosulnak bennem. Sokat gondolkodtam azon, hogy amikor egy énekes megformál egy szerepet, megpróbálja önmaga számára adoptálni a figurát. A színpadon megélt karakterek tapasztalataival is gazdagodunk: nemcsak megérintenek a csodálatos zeneművészeti alkotások, hanem felszínre hozva a személyiségemben szunnyadó rejtett erőket, kimondok általuk olyan igazságokat is, amik a helyes életvezetésben segítenek. De maguk a szerepek közvetett módon soha nem jönnek át a magánéletembe...

Péterfi Nagy László

Miskolc, Gálaest (fotó: Vajda János)