A legnépszerűbb és legtöbbet játszott operák - mint amilyen a Tosca - főhőseit eljátszani egyszerre hálás és hálátlan feladat. Hálás azért, mert a dallamokat mindenki ismeri és a közönség nagy része Tosca imáját vagy Cavaradossi Levéláriáját hallva már akkor is lelkesen tapsol, ha az áriák előadása nem sikerül különösebben jól.

Ugyanakkor hálátlan, de legalábbis nehezebb ilyenkor az énekesek feladata, hiszen ezeket a szerepeket majd minden nagy énekes elénekelte, így a hallgató óhatatlanul is összehasonlít. "Szép volt Tosca imája, de azért én Callas-szal szeretem", "jó volt a bariton Scarpia szerepében, de Gobbi utánozhatatlan" stb.

Minden élő előadás azonban egyedi, megismételhetetlen és ha a színpadon egyéniségeket látunk, akkor mégsem azt fájlaljuk, hogy miért nem úgy énekeltek, ahogyan a legnagyobbak. Ilyenkor nem a nagy énekesek gyengébb utánzatait látjuk bennük, hiszen egyedi élményt nyújtanak. Lehet, hogy nem énekelnek jobban, mint a legjobbak, de másképp énekelnek, úgy, ahogyan azt senki mástól nem láthatjuk és hallhatjuk.

A Tosca október 18-i előadásán ezt az élményt megkaptuk, legalábbis ami Sümegi Eszter (Tosca) és Perencz Béla (Scarpia) teljesítményét illeti. Wendler Attila (Cavaradossi) - bár nem mondanám, hogy rosszul énekelt - elmaradt említett kollégái teljesítményétől.

Sümegi Eszter és Perencz Béla (fotó: Éder Vera)

A Toscában három főszereplő van és mivel a kórus szerepe jóval kisebb és nincsenek látványos tömegjelenetek sem, a három énekes egyéni teljesítményén áll vagy bukik az előadás. Hogy mindhárom énekes egyszerre nyújtson kimagasló teljesítményt, az ritka, de ha közülük csak kettő emlékezetes marad, már elégedettek lehetünk.

A Toscát alakító Sümegi Eszternek számomra majd minden fellépése emlékezetes. Szerintem nem elsősorban a hangja szépsége az, ami miatt ő olyan népszerű itthon (nem mintha nem lenne nagyon szép hangja), sokkal inkább személyes vonzereje; ha a színpadon van, nem lehet rá nem odafigyelni.
Az első felvonásban, Tosca és Cavaradossi szerelmi duettjében számomra még kevésbé volt meggyőző, de a felvonás második felétől - Scarpia és Tosca kettősétől kezdve - fokozatosan javult, a második és harmadik felvonásban pedig már ő volt a legjobb. "Nehéz lenne Tosca imáját ennél szebben elénekelni..." A hangját olykor kissé nyersnek találom, a magas C-i pedig ugyan erősek, de a hangszíne itt már nem kellemes. Ettől eltekintve gyönyörűen énekelt, árnyaltan jelenítette meg hangjával és játékával Tosca minden egyes lelkiállapotát, büszkeségét, szerelmét, gyötrelmes vívódását. Nem hiányzott belőle az olaszos temperamentum sem, egyes jelenetekben - mindenekelőtt Scarpia megölésekor - éneklés helyett drámai kiáltásokat hallhattunk, amit ennél a jelenetnél így is kell csinálni és ettől izgalmasabbá válik az előadás.
A "Vissi d’arte" című áriában ("Tosca imája") ritka pillanatokat élhettünk át. Enne az áriának az előadása az amúgy színvonalas estéből is kiemelkedett. Sümegi Eszter itt tényleg világszínvonalon énekelt, kifinomultan, árnyaltan, szép pianókkal és mély átéléssel - ráadásul az ária első felét a földön fekve. Az áriát követő ováció teljesen megérdemelt volt, úgy éreztem, nehéz lenne Tosca imáját ennél szebben elénekelni.

Scarpiát, a kegyetlen rendőrfőnököt Perencz Béla alakította. A szerep igen komoly színészi képességeket igényel. Az énekesek gyakran csak a durva és kegyetlen Scarpiát mutatják be, de ez így egysíkú előadást eredményez. Scarpia ugyanis nem csak durva és kegyetlen, hanem elegáns, számító és végtelenül cinikus is. "Scarpiájából a kegyetlenség mellett nem hiányzott a fölényes elegancia sem..." Perencz Béla alakítását dicséri, hogy Scarpia nála is összetett jellem, az ő Scarpiájából a kegyetlenség mellett nem hiányzott a fölényes elegancia sem. Nem játszotta ugyanakkor túl sem a szerepet, éppen a visszafogottsággal érzékeltetve azt, hogy Scarpiának nincs szüksége heves érzelmi kitörésekre, nyugodt, szenvtelen fölénye mutatja leginkább, hogy ő a hatalom. Ez alól csak azok a pillanatok jelentettek kivételt, amikor Toscát akarta magáévá tenni - de itt sem az érzelmek, sokkal inkább az ösztön és a hatalomvágy dominált.

Ami a hangot illeti: Perencz Béla azon ritka énekesek közé tartozik, aki tenorként kezdte, majd átképezte magát baritonná. (A legnagyobbak közül itt a chilei Ramon Vinay-t érdemes megemlíteni, az 1947-es Toscanini-féle felvétel híres Otellóját, aki később Jagót is énekelte. Ő baritonként kezdte, majd tenor lett, idősebb éveire újra bariton, pályafutása végén pedig még a Főinkvizítor basszus szerepét is elénekelte Verdi: Don Carlosában.) Az, hogy Perencz Béla korábban tenor volt, nem igazán érződik a hangján, a magas hangokat is baritonális színnel énekli (bár a hang ott egy kissé elvékonyodik) és megvan a kellő mélysége is. Van egy szavakkal nehezen leírható, sajátos színezete a hangjának, ami az előadását izgalmassá teszi; olyan érzésem volt, hogy ezt a hangot nagyon sokáig tudnám hallgatni. Scarpia belépőjét követően, egészen az első felvonás végéig teljesen magára vonta a figyelmet, ebben a felvonásban szerintem ő volt a legjobb.

A Cavaradossit éneklő Wendler Attilával kapcsolatban egy kicsit zavarban vagyok. Számos pozitívumot lehet róla mondani, de ezen az estén nem volt igazán meggyőző. A hangja meglehetősen kiegyenlítetlen. Bizonyos regiszterekben nagyon szép, zengő tenor hangot hallunk, ideértve a meglehetősen könnyedén megszólaló magasságait is. A következő pillanatban azonban - regiszter váltáskor - a hang hirtelen elveszti fényét és mintha nem ugyanazt az énekest hallanám. (Wendler Attilát egyébként legutóbb a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon láttam, Janacek: Jenufa című operájában, ahol világhírű partnerei mellett is kimagasló teljesítményt nyújtott.) Cavaradossi szerepe azért sem könnyű, mert lírai és drámai jelenetek váltakoznak benne. A lírai részeknél hiányzott a hangból a kellő kifinomultság, a drámai részeknél azonban nem úgy szárnyalt, ahogyan azt egy drámai tenortól elvárnánk. A Levélária egyáltalán nem sikerült jól - nyersen és egyenetlenül szólt - a záró Tosca-Cavaradossi duettben pedig már kifejezetten erőlködött Wendler Attila. Összességében mégsem nevezném rossznak a produkcióját, és az a benyomásom, hogy az énekes jobban is el tudná énekelni ezt a szerepet.

A Kovács János dirigálta zenekar koncentráltan és magas színvonalon játszott, a hangszeres szólók is pontosak voltak.

A III. felvonás elejének fiú szoprán szólóját tényleg fiú szoprán énekelte (ezt gyakran női szopránra bízzák), nagyon szépen.

Hagyományos rendezést láthattunk, amivel szemben nekem semmi kifogásom nincs (nem baj, hogy Scarpia nem autóval érkezett, Tosca pedig nem, mondjuk, egy úszómedencében énekelte el az imáját). Az énekesek mozgása azonban lehetne "modernebb" vagy inkább természetesebb, nem biztos, hogy a mai közönség számára a haránt terpeszben előrenyújtott kéztartás helyett például nem volna hitelesebb és meggyőzőbb egy-egy természetesebb mozdulat.

Az Operaházban repertoáron lévő Tosca összességében színvonalas és izgalmas, érdemes megnéznie annak is, aki meg szeretné ismerni a darabot (ez után az előadás után meg tudja szeretni) és annak is, aki már százszor látta.

Csák Balázs

Wendler Attila és Sümegi Eszter (fotó: Éder Vera)

2008. október 18.

Magyar Állami Operaház

Puccini

TOSCA

Opera három felvonásban

Szövegíró: Giuseppe Giacosa, Luigi Illica
Magyar nyelvű feliratok: Romhányi Ágnes
Rendező: Nagy Viktor
Díszlettervező: Vayer Tamás
Jelmeztervező: Vágó Nelly
A gyermekkar vezetője: Gupcsó Gyöngyvér
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Karmester: Kovács János

Szereplők:

Floria Tosca: Sümegi Eszter
Mario Cavaradossi: Wendler Attila
Báró Scarpia: Perencz Béla
Cesare Angelotti: Fried Péter
Sekrestyés: Kenesey Gábor
Spoletta: Haramza László
Sciarrone: Andrássy Frigyes