Robert Ward 1961-ben komponált operájával, A salemi boszorkányokkal folytatódott a Szegedi Nemzeti Színház és a Mezzo Televízió operaversenye és fesztiválja. A 81 esztendős amerikai komponista jelen volt a vasárnapi előadáson. A Dicapo Opera (New York) és a Pannon Filharmonikusok előadásával, valamint Alföldi Róbert rendezésével elégedett lehetett, hiszen a Szegedre hozott produkció hűen idézte meg műve szellemét.

Az Arthur Miller színműve alapján komponált zeneműben az ember reflex-szerűen keresi a parabolát, a Miller-dráma egykori (1953) aktuális jelentését, a modern boszorkányüldözés, az intolerancia, az irracionális félelmek fűtötte bíráskodás és a hit agresszivitásának témáját. És nem találja.

Az eredeti mű politikai felhangjait manapság persze nem könnyű hitelesen visszhangozni, amennyire rálátok a darab aktuális interpretációira, nem is igen próbálja meg senki. Alföldi Róbert is az emberi lélek természetrajzaként olvasta újra Miller művét, kérdéseit világosan fogalmazta meg a fesztivál műsorfüzetében: "Mindig érdekelt és azóta sem tudok közelebb jutni ahhoz az alapvető emberi tulajdonsághoz, hogy miért veszik ki belőlünk a gyermeki kíváncsiság valami iránt, ami más, mint amit mi képviselünk, vagy gondolunk. Miért nem inkább érdekes és vonzó, miért gerjeszt bennünk dühöt, tehetetlen és gyáva vádaskodást, agressziót. És miért keveredik ez nagyon gyakran Istennel, miért tartjuk magunk elé Istent. Miért járatjuk le Istent. És ha már, Isten ezt miért hagyja... mert hagyja...
Nagyon gyakran kérdezem ezt mostanság, itthon. És kíváncsian várom, hogy New Yorkban is kérdezik-e."

Alföldi rendezéséből kitűnt, hogy Ward operájában nem kutatott Miller drámája után, az előadással nem próbálta meg rekonstruálni az irodalmi forrást. A rendező időben felismerte, hogy a feltehetőleg Millerhez címzett kérdésére (miért veszik ki belőlünk a gyermeki kíváncsiság...) nem kap választ Ward feldolgozásából. A három felvonásra (négy színre) tömörített operalibrettó lényegében a cselekményre szorítkozik, némi rosszindulattal úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezt a szövegkönyvet a korabeli periratok (1692-1693) alapján, Miller kikerülésével is meg lehetett volna írni. A szövegkönyv periratok illusztrálásán túli többlete a Proctor házaspár magánéleti krízisének és drámájának kontúrozása, valamint a nagy operatémák - megbocsátás, hűség, megváltás, hit - reprodukciója. A boszorkányper-opera egykori megalkotói derék szakemberek, az olajozottan működtetett musical-dramaturgiát ügyesen mázolták le a romantika erősen vulgarizált esztétikájával. A Salemi boszorkányok így lett Ward legsikeresebb műve. Zeneszerzői stílusát Hindemith és Gershwin között látja a Grove Lexikon szócikk-szerzője (Adrew Stiller), magam úgy hallottam, hogy ezen a művön Hindemith nem, Gershwin alig hagyott nyomot. Zeneszerző rokonoknak Giordanót, Pizzettit és talán Pfitznert látom, és kevés olyan megoldása van, melyen Verdi fennakadt volna.

Jól érzékelte Alföldi, hogy ez a zene meglehetősen szűkre vonja az előadás stiláris kereteit. Emiatt a játék terét, a játék kellékeit és a játék módját (színészvezetés) úgy határozta meg, hogy az opera illusztratív jellege zavartalanul érvényesüljön és mindig könnyen azonosítható legyen. A néző akkor is ráismer Alföldi színpadán a 17. század végi amerikai puritánok mindennapjaira, ha kevés fogalma van e miliőről. "Alföldi tiszta, egyszerű és világos képekkel dolgozott..." Alföldi tiszta, egyszerű és világos képekkel dolgozott, ez elvileg a színészi munkára, a személyes jelenlétre irányíthatná figyelmünket, koncepciója ekként funkcionális: a négy kiemelt szereplő versenypotenciálját maximalizálja. Mint jeleztem, ez inkább csak elvi lehetőség, mert a versenyszereplők nem tudtak maradéktalanul élni a felkínált lehetőséggel, s bevallom, hogy a darabválasztást sem tartom versenyszempontból túl szerencsésnek.

A színpadon felállított kisebb (szégyen)színpad vált a díszlet főelemévé. Közélet és magánélet elválaszthatatlanságát, a külvilág tapintatlanságát, a közvád színpadisságát jelképezte. Többek között. A kisszínpad sarkain álló póznák akasztófaféleségek, de most nem itt akasztanak. Ez a vizuális forma könnyed természetességgel utal a vásári színjátszásra, a moralitásjátékokra, a bábszínházra vagy köztéri mulatságoknak arra a ma már nem gyakorolt formájára, melyet megszégyenítésnek, durva esetben nyilvános kivégzésnek, esetleg boszorkányégetésnek nevezünk.
A színpaddoboz belseje pincebörtön, teteje tárgyalóterem, üregessé alakítva küzdőtér és köztér. Néha sokan vannak a deszkákon, de Alföldi ügyesen terelgeti színészeit és nem alakulnak ki komolyabb "forgalmi dugók". A második felvonásban frissen mosott, kiteregetett fehér lepedőkből alakul ki otthonosságot, intimitást sugárzó, szimbolikus tér. A lepedők felhasználása többnyire kreatív és maga a szimbolika is könnyen felfejthetőnek mutatkozott. Ha a rendezések is versenyeznének, akkor Alföldi korrekt, biztos kézzel kivitelezett munkája jó esélyekkel indulna.

Az énekes-színész versenyben a legtöbb lehetőség Zeffin Quinn Hollis (John Proctor) és Lisa Chavez (Elisabeth Proctor) jutott. Az általuk képviselt játékmodor könnyen idomulna például a Pillantás a hídról valamelyik átlagos, érzelgős-impulzív, tradicionális előadásához, ott is (milleri) házastársakat kellene alakítaniuk. A romantikus, felemelő végkifejlet megoldása pedig az André Chénier megfelelő jelenetében tűnne adekvát színjátszásnak. Felteszem, hogy a rendező nem is kért ennél többet. A két színész végig hitelesen alakított egy emberpárt. Ennél többre most nem is volt szükség. Hollis izmos baritonját jól ellenpontozta Chavez hajlékony, puha mezzója. Arról nem tehetnek, hogy jeleneteiket Ward muzsikája mindig "nagyjelenetekre" hangolja, így a játékeszközök óhatatlanul olcsóvá válnak.

Marie-Adeline Henry (Abigail) alakítása bennem zavart keltett. Ő az, aki elindítja a boszorkányvád lavinát, ő manipulálja leánytársait, s az is világos, hogy a "misztikus" jelenések csupán színlelések, az indítékok között pedig a kicsinyes bosszútól a féltékenységig sok minden fellelhető. Elvileg Abigail és társai (kamaszos, a szokásoktól elütő, deviáns stb.) viselkedése lenne az, amit a környezetnek gyermeki kíváncsisággal kellene figyelni és elfogadni; meg kellene látni benne azt, ami érdekes és vonzó, és ne gerjesszen dühöt, tehetetlen és gyáva vádaskodást, agressziót. Abigail cselekedetei, gondolkodása viszont túlontúl ördögi, olyannyira, hogy a nézőben felmerül, boszorkányok márpedig vannak. Nem a vádlottak padján, hanem a vád oldalán. Ezt részben maga a darab, részben Marie-Adeline Henry alakítása sugallja. Mivel jórészt ensemble helyzetekben van, az tűnt könnyen kivitelezhetőnek, hogy mindig azonos magatartástípust jelenít meg. Tehát nem tehet róla igazán, hogy mindig egyforma.

A fanatikus Danforth bírót a fanatizmus kelléktárával és - bónuszként - a született gonoszság stíljegyeivel alakította Michael Bracegirdle. Egy felvonásra korlátozott fellépése "csak" illusztrálásra adott lehetőséget. Maximálisan azonosult tehát a mű és az előadás szellemiségével.

A Pannon Filharmonikusok gárdája a Salemi boszorkányoknál nagyobb kihívást jelentő partitúrákkal is találkozott már, tempó és karakter tekintetében jól követték a művet hallhatóan alaposan ismerő karmester intéseit, az intonáció azonban itt-ott még javításra szorult.

Nagyon jó benyomásom alakult ki a Dicapo társulatáról. Néhány alakítást megjegyeztem magamnak. Katherine Keyes (Rebecca Nurse) a figura higgadt szelídségét és csendes tartását komoly mélységgel tudta ábrázolni. Lynne Abeles meglepően hitelesen közvetítette Mary Warren kiszámíthatatlanságát. Nicole Farbes-Lyons a rabszolganőt (Tituba) félnivaló, természeti fenoménná avatta.

Molnár Szabolcs

TOVÁBBI FOTÓK:

Dusha-Kiss Barbara képei

Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval

Robert Ward:
A SALEMI BOSZORKÁNYOK

Arthur Miller színműve alapján

Dicapo Opera Theatre, New York

Versenyszerepek:
John Proctor (bariton): Zeffin Quinn Hollis
Elisabeth Proctor (mezzo): Lisa Chavez
Abigail Williams (szoprán): Marie-Adeline Henry
Danforth bíró (tenor): Michael Bracegirdle

További szereplők:
Parris tiszteletes (tenor): David Gagnon
Betty Parris (mezzo): Cecilia Whitney
Tituba, Parris rabszolgája (alt): Nicole Farbes-Lyons
Ann Putnam (szoprán): Jennifer Valle
Thomas Putnam, Ann férje (bariton): Gary Giardina
Rebecca Nurse (alt): Katherine Keyes
Francis Nurse (basszus): Steven Fredericks
Giles Corey (tenor): Willy Falk
John Hale tiszteletes (basszus): Matthew Lau
Mary Warren, Proctor szolgálója (szoprán): Lynne Abeles
Ezekiel Cheever, bírósági jegyző (tenor): Michael Boley
Sarah Good (szoprán): Jessica Tivens
Ruth Putnam (szoprán): Allison Leaheey
Susanna Walcott (alt): Sara Petrocelli
Mercy Lewis, Putnam szolgálója (alt): Julianne Park
Martha Sheldon (szoprán): Molly Mustonen
Bridget Booth (szoprán): Bethany Argiro

Közreműködik: Pannon Filharmonikusok
Vezényel: Pacien Mazzagatti

Díszlettervező: John Farell
Jelmeztervező: Daróczi Sándor

Rendező: Alföldi Róbert