ISTENEK VAKVÁGÁNYON

Haydn: Philemon és Baucis

Az Eszterházán bemutatott Philemon és Baucis műfaji meghatározása valószínűleg már 1773-ban, a premier évében is fejtörést okozott volna. S mivel a későbbiekben a mű erősen csonkolódott, s előadási tradícióról sem beszélhetünk, a műfaji kérdés mára még nehezebben megválaszolható. Egy mértékadó lexikon szerint a Philemon és Baucis singspiel marionett opera. Az pedig micsoda? Persze megkérdezhetnénk azt is, hogy az eredeti előadási forma (báb-színház) járt-e valamilyen műfaji sajátossággal. Illetve azt is, hogy miként értelmeződött át az alaptörténet a darab epilógusszerű (ám ezúttal el nem hangzó) lezárásával, a császári családot, a magyar nemzetet és az Esterházyakat triumfáló epilógussal? Singspiel, zenés bábjáték avagy festra teatrale tehát a Philemon és Baucis? A mostani budapesti előadásból mindez (természetesen) nem derült ki, csak annyit tudtunk meg, hogy nem opera.

Érdemes még egy kis időt szánni a fenti, talán elsőre terméketlennek tűnő műfaji címkézésre, ugyanis a darab műfaji kontúrtalansága szorosan összekapcsolódni látszott az éppen szemlézett produkció szerencsésebb és sikerületlenebb megoldásaival. Legyünk egyenesek: az utóbbi volt túlsúlyban.

Kovalik Balázs korábban is szívesen vitte ki a "falak" közül az operát, hogy ezzel (1) a műfaj teatralitására, (2) a "falakon" belüli állapotokra hívja fel a figyelmet, vagy (3) csak egyszerűen missziós célból. Aligha vitatható, hogy jelenlegi pozíciója miatt (a Magyar Állami Operaház művészeti vezetője) ez az aktivista gesztus kizárólag a misszióra korlátozódhat, ezt bizonyítandó a Philemon és Baucis két eltérő, egy (szombat) esti felnőtt- és (vasárnap) délelőtti gyerekelőadást élt meg. Ezzel persze még nem válaszoltuk meg a helyszínválasztást (Vasúttörténeti Park), mely tagadhatatlanul a produkció szexepilje volt. A "vonatmúzeumot" - ha nem tévedek - a Kovalik által koordinált Őszi Fesztivál vezette be a budapesti koncertéletbe, szervezési szempontból tehát nem rejtegetett kellemetlen meglepetéseket. A Konstantia Gourzi nevével fémjelzett berlini előadás is speciális környezetben, egy díszletraktárban valósult meg. Gyanítom, hogy egykoron a díszletraktári miliő ugyanazt jelentette (vagy ugyanazt jelezte), mint most: Gourzi koncepciója ugyan a haydni alapokra épült, attól mégis teljesen független és autonóm műalkotássá vált. A helyszínválasztás ezen felül még az operaműfajtól való távolságtartását is jelezte. Ha a Philemon és Baucis most csalódást keltett, az többek között azzal magyarázható, hogy a nézők jelentős része operai várakozással, valamint a Haydn-emlékév szellemében egy ismeretlen mű újrafelfedezésének reményében foglalt helyet a nézőtéren. E várakozást és reményt sok minden erősítette: a produkciót megelőző kommunikáció, Kovalik korábbi munkái, az előadást létrehozó énekesek, a zenekar és a karmester, hiszen ahol neves énekesek és szimfonikus zenekar van, ott biztos operát játszanak.

Viszonylag hosszú idő telik el az előadásból, mire az ember rájön, hogy nem operát, nem dalművet lát, s ha elég ügyes és adaptív, akkor még időben át tudja állítani a váltókat és nem torlaszolja el felesleges elvárásokkal a darab befogadásához vezető utat. (Mi elég későn kapcsoltunk...) Ezzel szemben viszont csak a teljes darab ismeretében jöhetünk rá arra, hogy a hallottakból mekkora szeletet hasított ki Haydn (illetve Konstantia Gourzi). "Eredeti Haydn-tételből keveset hallottunk..."

A Philemon és Baucis, avagy Jupiter földi utazása töredékesen maradt fenn. "Pechünkre" a zenéből vesztek el részek, a szövegkönyv megnyugtatóan rekonstruálható. Így adva van a darab összképe, ki tudna hát ellenállni a zenei kiegészítés, a kiegészíthetőség csábításának? (Nem is oly régen hallhattuk - némileg más eset persze - Gyöngyösi Levente kiegészítéseit Mozart Kairói lúd című töredékéhez.) Gourzi a prológushoz (Az istenek tanácsa - Der Götterrat) komponált új zenét (nem Haydn-imitációt, hanem ÚJ ZENÉ-t) valamint a Philemon és Baucis történet "hézagait" töltötte ki, szintén új zenével. Eredeti Haydn-tételből keveset hallottunk, nem tudjuk, hogy vajon elhangzott-e valamennyi. Feltehetőleg igen, de ami volt, az így is fájdalmasan kevés.

Gourzi zenéjét funkcionális színházi kísérőzenének hallottuk, zenei önértéke abban nyilvánult meg, hogy hihetetlen erős vágyat ébresztett Haydn muzsikája iránt. Egy-egy hosszabb Haydn-böjt után még a konvencionális tételek is isteni boldogsággal ajándékozták meg a hallgatóságot. Nem túlzunk, amikor Gourzi munkáját színházi kísérőzeneként határoztuk meg, hiszen a Götterrat elsősorban prózaszínház volt, alkalmasint melodramma, nyomokban pedig daljáték. S nem csak az operai várakozással megvert néző számára tűnhetett túlságosan is hosszadalmasnak, színészi kivitel dolgában pedig keresettnek.

A látvány mindazonáltal imponáló volt. A prológusban egy piros vagon, illetve annak teteje adott helyt az istenek parlamentjének, de az aktuálpolitikai obligát áthallások nem mutatkoztak sem különösebben mélynek, sem árnyaltnak, sem bölcsnek. A napi események sodrásában a mai magyar viszonyok között amúgy is igen gyorsan inflálódnak a közéleti színházi gesztusok. A piros vonat váratlan megindulása üdítő effektus volt, s ahogy kigurult a színről, láthatóvá vált Philemon és Baucis "kunyhója", ezúttal egy pompás gőzmozdony képében. A mozdony "puttonya" - ellentmondva az idős pár szegénységének - telve volt szénnel, sőt, a vonat mellett még két köbméternyi állt halomban. Ebből a szénkupacból (hamvat őrző urna) mászott elő (született újjá) a tragikus körülmények közt elhunyt szerelmespár, Aret és Narcissa. Ám az elíziumi mezőkön örök boldogságra "ítélt" pár másodszori földi létezését - tulajdonképpen érthető módon - nem övezi osztatlan öröm. A darab végén az idős pár felmászott a mozdony tetejére (azaz a mitológia hegyre), a felcsapó "gőz" pedig olimposzi ködbe burkolta az egész záróképet. Igen szép volt.

Az előadás azonban nem emelt ki karakteres szólamot az alaptörténetből. Nem beszélt az öregségről, az állhatatosságról, a fiatalok fájdalmas életre keltéséről, egyedül az istenek balkezességéről tudtunk meg valamit. De arról (mivel politikusokként jelentek meg) már így is eleget tudunk. "Egyedül az istenek balkezességéről tudtunk meg valamit..."

Az énekesek prózaszínészi feladattal birkóztak. Szövegüket nem tudták poentírozni, pedig elvileg poénra kihegyezett szöveget mondtak. (Mivel magyarul ment az előadás zöme, a külföldiek egy árva kukkot sem értettek az egészből.) A hangosítás jól működött. A zenekar a Haydn-tételeket elevenen, a Gourzi-tételeket hihetően adta elő. Négy jelentékenyebb énekes produkciót hallhattunk. Gulyás Dénes megkopott, de nem megtört hangon énekelte az idős férfi szerepét, az általa megjelenített figura jóval több vokális sérülékenységet is elviselt volna. Csavlek Etelka (Baucis) a megilletődött anyát szívszorítóan jelenítette meg puha és rezignált tónusú hangjával. Kiss Tivadar (Aret) igen figyelemre méltó tenor birtokosa, melyet nyaktörő mutatványok közepette is üzembiztosan bírt szólásra. Magabiztosság tekintetében Gál Gabi (Narcissa) sem maradt adósunk.

Ám összegezve meg kell állapítanunk, hogy nem tudjuk, miről is szólt az előadás.

Molnár Szabolcs

Fotók: Felvégi Andrea

2009. március 21.

Budapest, Vasúttörténeti Park

Joseph Haydn:

PHILEMON ÉS BAUCIS

I. Az istenek tanácsa
Zene: Konstantia Gourzi
Szereplők: Kálmán Péter, Orosz Ákos, Kerekes Viktória, Érsek Dóra, Kovács Annamária, Boncsér Gergely, Hegedűs D. Géza, Jenny Gábor, Hábetler András

II. Philemon és Baucis
Átvezető zenék: Konstantia Gourzi
Szereplők: Gulyás Dénes, Csavlek Etelka, Kiss Tivadar, Gál Gabi

Közreműködik: Budafoki Dohnányi Zenekar
Vezényel: Konstantia Gourzi
Fordította: Szálinger Balázs
A dalok szövegét fordította: Zöldi Gergely
Díszlet: Horgas Péter
Jelmez: Benedek Mari
Fény: Maller Csanád
Rendező: Kovalik Balázs