"KERESD A FILOZÓFIA VARÁZSITALÁT!"

Joseph Haydn: A filozófus lelke, avagy Orpheusz és Eurüdiké

Az Operaház új produkciója igen előnyös helyzetbe állítja az énekeseket. Gyakran emelvényre helyezi őket, alakításra emlékeztető helyzeteket talál ki számukra, a kórus jelentőségét színpadi értelemben is hangsúlyozza, a rendezés igen muzikális. Ennek ellenére Zsótér Sándor az énekeseket, a kórust és Fischer Ádámot látványosan ünneplő közönség hangos nemtetszésével nézett szembe a premieren. "Micsoda igazságtalanság!" Micsoda igazságtalanság! Nem azért, mert Zsótér második operaházi munkája tökéletes, nem azért, mert magával ragadó, hanem pusztán azért, mert igényes, gondolatgazdag, artisztikus, néha csak egyszerűen szép, sok erőfeszítéssel létrehozott, felelős, számon kérhető, hiteles és etikus munka. Hangosan morgolódni tehát méltánytalan. És tegyük hozzá, hogy öncsalóan öntelt is.

Öntelt, hiszen a morgolódó közönség úgy tett (azt hazudta), mintha Haydn kései operájának előadási előképeihez, a mű mindenki által elismert és konszenzussal hitelesített értékeihez képest nem kapta meg azt, amit elvárt, és ami jár. Miközben mindenki tudja, hogy sem idehaza, sem a világban nem létezik ez az előkép, miként a konszenzussal hitelesített művészi érték is csak illuzórikus óhaj.

fotó: Éder Vera

Haydn operai életművének megítélése korántsem egyértelmű, az egyes darabok kisebb-nagyobb mértékben problematikusak, A filozófus lelke pedig súlyosan problematikus alkotás, akár a librettót, akár a partitúrát olvassuk. Talán túlzás volt, amikor Fodor Géza Zsótér Sándor előző munkájában (Zemlinsky: A törpe) a mű "hibáinak", egyensúlytalanságának, egyoldalúságának korrekcióját fedezte fel a rendezésben; ezzel szemben most korántsem lenne gyanús laudáció, ha Haydn utolsó operájának színrevitelével kapcsolatban mindezt megtenné. A darabbal kapcsolatban sokan idézik (a tartalmas műsorfüzetben is többször találkozhatunk ezzel), hogy Haydn maga minősítette Orpheusz-operáját egy "teljesen más Orfeo"-nak. Eltér a hagyománytól, ellép a közvetlen mintától, Glucktól, de - s mintha ez lenne a lényeg - elhatárolódik saját korának zenés színházi szellemétől, eltér a beidegzett operai reflexektől, legyen szó reform- vagy tradíció-reflexről. Különös mű. Sikerületlenségében vagy remekművoltában különös. Bárhogyan legyen is, a színpadra álmodónak komoly feladat, kihívás, korrekció után kiáltó enigmatikus alkotás. Zsótér vállalkozott az álomra, elfogadta a kihívást.

fotó: Éder Vera

Az Orpheusz zenéjének sajátos kettőssége közelebb visz a rendezéshez (mivel, mint korábban mondtuk, Zsótér rendezése muzikális). Miben áll ez a kettősség? A darab érezhetően a glucki kórusopera (meglehetősen radikális) továbbvitele. Ha tetszik, reformdogmatikus, ami 1791-ben igencsak túlhaladottnak tűnik. Mindezzel együtt a zenei nyelv az egy évtizeddel későbbi oratóriumok világát jósolja, fogalmazzunk úgy, hogy Haydn észrevette, hogy az Orpheusz zenei stílusa nem az operában, hanem az oratóriumban válhat igazán hatékonnyá. Mindez tehát nem erénye A filozófus lelkének, hanem fogyatékossága, azaz: nem kell megilletődni a ténytől, hogy lám-lám, Haydn milyen progresszív, hanem észre kell venni, hogy egy innovatív gondolat még nem találta meg adekvát formáját. És menjünk tovább: az opera tele van szándékoltan archaizáló hangütésű seria-elemmel, "öncélú" vokális virtuozitással, eleve zárványnak megalkotott áriával. Sajátságos módon a zenei nyelv progresszivitása és konzervatív stílusjátéka révén tapintható közelségben érezzük a közeljövőt és a közelmúltat, maga a jelen viszont érzékelhetetlen marad: a zenei kifejezés nem adekvát, a mű súlyos önazonossági deficittel rendelkezik. Zsótér rendezése ezt a mélyen zenei problémát vetíti a színpadra. A látvány, tehát a mozgás dimenzióit kijelölő keret minden mozzanatában az időparadoxont erősíti: a jelen pillanatba merevítve, fotószerűen (helyesebben Ulf Puder két, 2007-ben festett képének makettjeként) képződik le. A pillanat kitölti az opera egész idejét. Egyszerre pontszerű és kiterjedt. A díszletelemek mozgatása, elforgatása (bár néha zavaró és önmagért valónak tűnik, ráadásul hangos és balesetveszélyes is) a Mátrix-filmek védjeggyé váló vizuális effektusához (a levegőben megálló, mozdulatba merevedett figurát körbejárja a kamera) hasonlóan az időt nem a hétköznapi tapasztalattal összevethető módon érzékelteti.

fotó: Éder Vera

Nos, a hétköznapi időtapasztalat a Haydn-opera librettóján nem sok nyomot hagyott. Az idő linearitását evidenciaként kezelő epikus mozzanatok iránt a szövegkönyv írója szinte semmilyen érdeklődést nem tanúsított, ami még a librettóköltészettel hűvös viszonyt ápoló Haydnnak is fel kellett, hogy tűnjön, sőt: minden bizonnyal a történet "mesétlenítése" kifejezetten kapóra jött számára a "teljesen más Orfeo" komponálásakor. "Az operai konstrukció mesteri..." Ha a szereplők történetéből hiányoznak a cselekményes mozzanatok, akkor a szereplők nem előttünk élik meg életüket. Talán azt is mondhatnánk, hogy egyáltalán nem élik meg az életüket. Persze, hogyan is élhetnék meg, hiszen (láttuk) létezésüknek (miként a zenének) nincs jelenideje. A kör bezárult - mondhatnánk. De ennél többről van szó, az operai konstrukció egész egyszerűen mesteri, s Zsótér magát a konstrukciót állította színpadra.

Mindent, ám mégis keveset magyaráztunk meg az előadás jelzéseiből. De a fentiek alapján például nem okozhat gondot az időnként leeresztett áttetsző függönyön látható festmény (Mózes megmenekülése a Nílusból; Étienne Allegrain /1644-1736/ műve), mely épp elég régi Haydnhoz képest, és természetesen igencsak távoli Ulf Pudertől, a kép előterét uraló folyó pedig az alvilág folyójára asszociáltat (többek között). Az áttetsző függöny, a ravasz világítással láthatóvá tett díszlettel a háttérben, a különböző idősíkok egyidejűségét vizionálja, miközben a köztes tér (tehát maga a jelen) vagy kitöltetlen, vagy homályba vész.

fotó: Éder Vera

Ebben az időszerkezetben nincs valódi cselekvés. Ebben az időszerkezetben nincsenek érzelmek, csak az érzelmek pszichológiai és kinetikai jegyeivel találkozunk. Ebben az időszerkezetben az ember szükségszerűen filozófussá válik, hiszen nem tud elbújni az alapkérdéstől: mi az idő? Nem tudja magát a hétköznapi időtapasztalattal nyugtatni, önmagát ámítani. Orpheusz filozófussá válik és megfogadja a Géniusz tanácsát, keresi a filozófia varázsitalát. Amikor a bacchánsnők a szerelem nektárjával kínálják, a borban felismeri a filozófia varázsitalát, tehát a mérget. Gondolkodás nélkül meg is issza. Ebben az időszerkezetben a halál, azaz az örök élet az egyetlen lehetőség. Ettől oly szép (s talán megrendítő is) A filozófus lelke.

Egy-egy Zsótér-rendezés sohasem könnyű feladvány. Egy kicsit filozófussá kell válni hozzá. Persze emiatt lehet morgolódni.

Molnár Szabolcs

fotó: Éder Vera

fotó: Éder Vera

fotó: Éder Vera

fotó: Éder Vera

2009. március 29., Magyar Állami Operaház

Budapesti Tavaszi Fesztivál

Joseph Haydn:
A filozófus lelke, avagy Orpheusz és Euridiké

Orpheusz: Kenneth Tarver
Euridiké: Rost Andrea
Kreon: Szegedi Csaba
A lélek: Hajnóczy Júlia
Plútó: Cser Krisztián

Díszlet: Ambrus Mária
Jelmez: Benedek Mari
Karigazgató: Szabó Sipos Máté

A Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
Vezényel: Fischer Ádám

Rendező: Zsótér Sándor