Ötletbörze

Susan Graham a koncertszünet előtt és után lépett fel, megnehezítve (de nem lehetetlenné téve) a kizárólag az ő fellépését váró hallgatóság dolgát. Nem lehetett lelépni az első rész végén, nem lehetett késést színlelve kizárólag a második részre megérkezni. Utólag úgy látjuk, hogy lett volna racionalitás a zenekari program negligálásában.

Az ária-blokk Gluck Orfeuszának híres panaszával kezdődött, de nem az olasz cím által sugallt első verziót hallottuk, hanem a másodikat, a francia szövegűt. Helyesebben a francia tenorváltozat mezzoszopránra visszaírt változatát, talán Berliozét - de akkor miért egy kis létszámú, historikus modorban és régi hangszereken játszó zenekar kísért? Graham előadásában az ária indulatos, impulzív volt. Különösen erősnek éreztük a tétel meggyőzésre irányuló karakterét, nem a dalnok belülről fakadó, őszinte szomorúságának kifejezése volt ezúttal a döntő, hanem a remény, hogy a dal másodszorra is meghozza a kívánt eredményt. A fájdalom és a csalódottság extrovertált módon jelent meg, pszichológiai értelemben tehát hiteltelenül.

Donna Elvira áriájában a forszírozott szenvedély és az ideges tempó vált meghatározóvá, s ettől az egész "jelenet" egyoldalúnak tűnt. Graham hangjában a regisztertől független masszív dinamikát és a lebegtetés nélküli stabil intonációt csodáltuk, az összetett művészi élmény megélése helyett a technikában gyönyörködtünk.

A szünet után a Titus kegyelméből hallhattunk egy áriát. "Az összetett művészi élmény megélése helyett a technikában gyönyörködtünk." Az ária elején a klarinétos zavarodottsága okozott kellemetlen meglepetést (Spinosi akár le is inthette volna a zenekart, hogy újrakezdjék), de meg kell jegyezni, hogy az obligát szólamot játszó muzsikus ebből a vert helyzetből dicséretes módon állt talpra. A zenekari kíséret viszont túlságosan is felhívta magára a figyelmet, Graham virtuozitása nem is mindig tudta felkelteni az érdeklődést. Sőt, egy alkalommal elfogyott a levegője is.

Ráadásként a Figaróból énekelte Cherubino dalát, teljes színészi fegyverzetben. Élvezetesen és szórakoztatóan idézte meg a kamasz fiút (Graham a nadrágszerepekben mindig is nagyszerű volt), kár, hogy valóságos színpadon, igazi színházi közegben Grahamnek már aligha van lehetősége a figura hiteles megformálására. A ráadás éppen ezért volt üdítően vicces, de egyben nagyon szomorú is.

fotó: susangraham.com / Dario Acosta

Graham produkciójának ambivalenciáját termékenynek gondoljuk. A zenekar és a karmester a két Haydn-szimfóniában viszont terméketlen ellentmondásokkal terhelte a publikumot, a karmester pedig erős hajlamot mutatott arra, hogy saját személyiségét ránk erőltesse. A Vivaldi-művek előadásával és lemezre rögzítésével hírnevet szerző, némileg az Il Giardino Armonico nyomdokain haladó zenekar és karmestere Haydn muzsikájához is Vivaldin edzett reflexekkel közelített. A velencei barokk mester partitúráit manapság illik nagy fantáziával forgatni, illik rendkívül érdekessé és karakteressé tenni, mintha a leírt anyag pusztán vázlat, tervrajz volna. Haydn muzsikája viszont papíron is épp elég érdekes, az előadónak igazából nem kell kitalálni a szerző helyett semmit. Spinosi viszont hihetetlen módon erőlteti saját tréfáit. (Elmagyarázta például a ráadás előtt, hogy min kellett volna nevetnünk a Medve-szimfónia fináléjában, és megismételte a tétel második szakaszát. Kínos volt...) A Haydn-szimfóniák így túlgrimaszolt, ripacskodó, harsány darabokká változtak. Az igazi, művészi bohóctréfáktól eltérően az előadás pontatlan is volt. A Tyúk "keresztnevű" g-moll szimfónia nyitótételében az is kiderült, hogy Spinozi a forma szétdarabolásával értelmez, a meglepetésre építő darab így kifejezetten kiismerhetővé vált. Kérdés, hogy ennyire egysíkú értelmezés mellett van-e értelme minden ismétlőjelet komolyan venni. Spinosi szerint igen, egyfajta kottagrafikai fetisizmus jellemzi muzikalitását, mely gyakran a valódi muzikalitás hiányából fakad. Mindehhez táncol vezénylés közben, impulzivitása a test szapora rángatásában merült ki. Többre számítottunk.

Molnár Szabolcs

2009. április 4., Zeneakadémia

Susan Graham és az Ensemble Matheus

Haydn: g-moll (A tyúk) szimfónia, Hob. I:83
Gluck: "Che faro’ senza Euridice" - ária (Orfeo ed Euridice, III. felvonás)
Mozart: "Mi tradi’ quell’alma ingrata" - recitativo és ária (Don Giovanni, II. felvonás)
Mozart: "Parto, parto" - ária (La Clemenza di Tito, I. felvonás)
Haydn: C-dúr (A medve) szimfónia, Hob. I:82

Vezényel: Jean-Christophe Spinosi

lead kép: www.susangraham.com