Zeneakadémisták a Kiscelli Romtemplomban

I. rész

Nicolai: A windsori víg nők (II. felvonás)

Kiforrott, színvonalas előadással mutatkoztak be a Zeneakadémia opera-tanszakának elsőéves hallgatói a Kiscelli Múzeum Romtemplomában. A kétrészes program gerincét két igényes vígopera, Nicolai A windsori víg nők című operájának II. felvonása és Puccini egyfelvonásos operája, a Gianni Schicchi alkotta.

A két dalmű - főleg az utóbbi - színpadi megvalósítása messze túllépi a tanszék hallgatói létszámának kereteit, ezért az alapképzésben tanuló ének-szakosok is csatlakoztak hozzájuk, szépen megállva a helyüket a leendő végzősök mellett.

A tanszék vezetője, Marton Éva biztos érzékkel találta el, ki milyen feladatot vállalhat képességei maximális kibontakoztatása érdekében. A fiatal művészek szakmai fejlődésének ugyanis csak az a járható útja, ha minél több fellépési lehetőséget kapnak (persze megfelelő sorrendben előkészítve), és a gyakorlatban sajátíthatják el a hivatásukat.

A tanári kar - Andor Éva, Andrejcsik István, Gombai Nagy Nádor Magda, Gulyás Dénes, Halmai Katalin, Keönch Boldizsár, Pászthy Júlia, P. Schmiedt Annamária és Sólyom-Nagy Sándor - is sokat tett a fiatalok hangi és művészi érése, ill. a vizsgaelőadás figyelemreméltó eredménye érdekében.

(fotó: Schiller Kata)

Az első részben a német romantika jellegzetes vígoperájával, Otto Nicolai A windsori víg nők című alkotásával találkozhattunk. A mű a ritkán hallható dalművek közé tartozik, mert bár időnként felújítják és több-kevesebb ideig egyes teátrumok műsoron is tartják, valahogy sohasem tud hosszabb szériasorozatot megérni. (Hazánkban korábban Szegeden, Gregor József Falstaff-alakításával játszották, nemrégiben pedig Pécsett mutatták be. A Magyar Állami Operaház repertoárjára érdekes módon sohasem került fel.) Az ok talán a témaválasztásban, ill. a téma adta interpretációs lehetőségek szándékolt negligálásában áll. Nem véletlen, hogy a Falstaff-szüzsé operaszínpadi adaptációi közül egyedül Verdi alkotása (1893) bír maradandó zenetörténeti jelentőséggel, Salieri (Falstaff, 1799), Nicolai (1849) és Vaughan Williams (Sir John szerelmes, 1929) műveit a kuriózumok szintjére szorítva le.

Az eredeti Shakespeare-komédia (A windsori víg nők) összetett filozófiai mélységeit, életszemléletét csupán Verdinek sikerült visszaadnia Boito segítségével, neki is csak élete legvégső periódusában, amikor a tökéletes formaérzék megtalálásával a legmagasabb értékű zenedrámákat komponálta meg (a Falstaff mellett - ugyancsak Boito közreműködésével - az Otellót és a Simone Boccanegra átdolgozását). Nicolai művében hiába is keressük a Shakespeare-i idea lenyomatát, az angol drámaíró világszemléletének esszenciáját, az önfeledt komédiázáson, szórakoztatáson kívül nem sokat találunk. A hátterében ugyanis az a Singspiel műfajából kinőtt vígoperai tradíció áll, amely végeredményben az opera fejlődése zsákutcájának bizonyult. A műfaj először Beethoven Fideliójában feszítette szét saját kereteit, hogy aztán Webernél újra visszatérjen (a Bűvös vadász Singspiel-elemei), de végül maga Weber is (a prózai betétek nélkül komponált Euryanthéval és az Oberonnal) a wagneri reform felé nyitotta meg az utat. Ennek következtében szorult le  - korabeli népszerűsége ellenére - Flotow (leghíresebb dalműve a Márta) és Lortzing (olyan művekkel, mint pl. A cár és az ács) a főcsapásról, nem beszélve az olyan idejétmúlt anakronizmusról, mint amilyen Nessler A sakkingeni trombitása (1884!). A fenti megállapítás annak tükrében is nyilvánvalóvá válik, ha megnézzük az 1849-ben bemutatott Nicolai-opera legjelesebb kortársait: Wagner: A bolygó hollandi (1843), Wagner: Tannhauser (1845), Verdi: Macbeth (1847), Verdi: Luisa Miller (1849), Wagner: Lohengrin (1850), Verdi: Rigoletto (1851), Verdi: A trubadúr (1853), Traviata (1853).

A Szegedi Nemzeti Színház rendezője, Toronykőy Attila kiindulási pontnak tekintve A windsori víg nők kultúrtörténeti pozícióját nem kívánt többet hozzáadni a darabhoz, mint ami. "Az énekesi teljesítmény és a rendezés szerencsés egyensúlyban volt..." A helyzetkomikumokat biztos kézzel aknázta ki, a történetet egyszerre modernizálva és stilizálva egy fergeteges kabaré-előadást teremtett meg. Toronykőy Attila azon rendezők közé tartozik, akik egészséges humorérzékkel rendelkeznek és képesek idézőjelbe tenni, illetve a helyzetkomikum szempontjából kiaknázni az élet komoly, romantikus vagy szentimentális pillanatait is (jelen esetben Anna és Fenton kapcsolatát), ha az adott mű szellemisége erre teret enged. A vizuális megvalósítás is figyelemre méltó volt (a színpadképben jelen esetben a fehér dominált - színpadelemként fehér kockák kaptak dramaturgiai jelentőséget - pirossal kiegészítve és hangsúlyozva). Az énekesi teljesítmény és a rendezés szerencsés egyensúlyban volt, utóbbi jó alapot adott az énekeseknek, hogy megmutathassák, mit tudnak.

Az első rész legemlékezetesebb vokális alakítása Wágner Adrienn Annuskája volt. A szubrettként induló fiatal énekesnő egyre inkább figyelemreméltó a lírai szerepkörben is. Hangjának minden regiszterben megnyilvánuló kiegyenlítettsége, szép pianói és természetes koloratúrkészsége a legfontosabb jellemzői. Mindez közvetlen, nyitott színpadi egyéniséggel és kisugárzással párosul.

(fotó: Schiller Kata)

A Fentont megszemélyesítő Kiss Tivadar ígéretes karaktertenor. Bár hangi fejlődése révén már kezd túllépni a hangfajára jellemző specifikumokon, mégsem biztos, hogy a jövőben a lírai repertoár lesz az igazi területe (márpedig Fenton szerepe idetartozik). Adottságai szerintem inkább az olasz buffo szerepeket jelölik ki számára. (ez egyáltalán nem negatívum: a legendás olasz buffo, Giuseppe Nessi a Traviata Alfrédjaként debütált és csak később, Tullio Serafin tanácsára tért át saját fachjára. Piero de Palma is Don Ottavióként mutatkozott be...)

Szerdahelyi Pál viszont vállaltan karakterbariton, Fluth szerepében kiváló komikai készségéről tett tanúbizonyságot. A hangja is meggyőzően érzékelteti figurájának emberi jellemét is. Ezen a területen később jelentős szerepformálások fűződhetnek majd a nevéhez.

Fluthné az oratórium- és dal-tanszék hallgatója, Szalai Ágnes volt. Tehetséges szoprán, inkább a szubrettvonalat képviseli, de koloratúráival is felhívja magára a figyelmet.

Sok énekelnivaló jutott Pataki P. Dánielnek és Orendt Gyulának is, akik ezúttal karakterszerepekben, Sparlichként és Cajusként mutatkoztak be. Pataki P. Dániel jó humorérzékkel és prózai színészhez méltó tudatossággal formálta meg csetlő-botló, intrikus-komikus figuráját (pár hónappal ezelőtt Lukáts Andorral dolgozta ki Faragó Béla Kafka-operájának Gregor Samsáját). Lírai tenorjával az együttesekben is kitűnt, szép fényű magasságai áttetszően tudták áttörni a zenekari szövetet.

Az ígéretes Szabó Olga és Kelemen Dániel énekszólama ezúttal elenyésző volt, de a finálé összhatásához ők is hozzájárultak. A darabban a Singspiel műfajának megfelelően prózai részek is vannak, az énekesnövendékek ezekben is jól megállták a helyüket. Még egy szereplő nevét kell kiemelnem, az alapképzésben tanuló Gradsach Zoltánét, aki Falstaff prózai szövegét "mondta be". A hordóhasú lovagról élő hagyományos sztereotípiáktól eltávolodva a fiatal bariton piros ruhába öltöztetett, terhes transzvesztitaként komédiázott.

A zenekari kíséretet a Duna Szimfonikus Zenekar látta el, Oberfrank Péter vezényletével. Az énekesi teljesítmény és a rendezés harmóniájához harmadikként csatlakozva ők is hozzájárultak egy nagyon jó produkció megvalósulásához.

Péterfi Nagy László

2009. június 19., Operavizsga a Kiscelli Múzeumban

I.rész:

Otto Carl Nicolai:
A windsori víg nők - II. felvonás

Anna - Wágner Adrienn /tanára: Marton Éva/
Fenton - Kiss Tivadar /tanára: Andor Éva/
Fluth - Szerdahelyi Pál /tanára: Keönch Boldizsár/
Fluthné - Szalai Ágnes /tanára: Halmai Katalin/
Sparlich - Pataki P. Dániel /tanára: Marton Éva/
Cajus - Orendt Gyula /tanára: Keönch Boldizsár/
Reichné - Szabó Olga /tanára: Andrejcsik István/
Reich - Kelemen Dániel /tanára: Marton Éva/
Falstaff - Gradsach Zoltán /tanára: Gombai Nagy Nádor Magda/

Duna Szimfonikus Zenekar
Vezényelt: Oberfrank Péter
Rendező: Toronykőy Attila