Az utóbbi időben a hazai operakedvelő közönség igencsak el volt kényeztetve. Jobbnál jobb előadásokat láthattunk, a Magyar Állami Operaház számos produkciójától kezdve a Miskolci Operafesztiválon át a Művészetek Palotája által rendezett Wagner-napokig. Törvényszerű, hogy előbb-utóbb becsúszik egy gyengébb előadás is. Be is csúszott, Lammermoori Lucia címmel, a BudaFest Nyári Zenei Fesztivál keretében a Magyar Állami Operaházban rendezett előadáson.

A Lammermoori Lucia Donizetti legnépszerűbb ún. "komoly operája" (opera seria), amelyhez hasonló népszerűséget csak a szerző egyes vígoperái értek el, elsősorban a Szerelmi bájital és a Don Pasquale. A Lammermoori Luciában Donizetti nem akármilyen hangi követelmények elé állítja az énekeseket és bár leginkább a címszereplőt, azaz Luciát (koloratúr szoprán) előadó énekesnőn áll vagy bukik az előadás sikere, nem kis feladat Edgardo (tenor) és Enrico (bariton) szerepe sem. Mindhárom szerepre igaz, hogy a kiváló bel canto technika, a kellő drámai erő és persze a szép hang egyaránt szükséges ahhoz, hogy az előadás sikert arasson.

Az augusztus 13-i előadáson egy gyenge rendezést (rendező: Marco Spada), Lucia szerepében egy jó, de nem kiemelkedő szopránt (JiHye Son), Edgardo és Enrico szerepében pedig két olyan énekest (Domenico Menini tenort és Bátki Fazekas Zoltán baritont) láthattunk és hallhattunk, akik esetében kifejezetten szereptévesztésről volt szó.

Az előadás erénye volt, hogy a Lammermoori Luciát eredeti változatában mutatták be (ami tőlünk nyugatra már évtizedek óta gyakorlattá vált, nálunk azonban nem, és az olyan régi, klasszikus felvételeken - mint például a Maria Callas-féle felvételeken - is csak a teljes műnek kb. kétharmada hallható).

Mint azt a műsorfüzetből megtudhattuk, "a darab rendezője, Marco Spada szerint a Lammermoori Lucia "par exellence" romantikus darab, amely egy hiperszenzibilis karakter mentális törékenységéről szól...egy igazi "sötét" opera, egy gótikus történet, melyben szellemek, előérzetek és vér kavarognak...Ezt a történetet a rendező fekete-fehérben látja, és ez a látásmód vezette el a 20-as évek némafilm-korszakába, amikor még minden romantikus, de már át van szőve az expresszionista őrülettel, az urbánus erőszakkal, a nő femme fatale-ként vagy áldozatként való megítélésével, amit meg kell "enni", el kell pusztítani. Ezen okból Spada eltüntet minden Skóciára való utalást, megtartva egy bizonyos dekadens és "preraffaelita" romanticizmusnak a misztériumát, ám mellérendelve egy artisztikus expresszionizmusnak, melyben a gesztusokkal teli retorika meggyőzően egyesül a XIX. századi romantikus melodrámával."

Ez szépen hangzik és lehet, hogy a rendező a fentiekben megfogalmazott szándékkal vitte színre az operát, de az előadáson ebből vajmi kevés derült ki számomra. "Semmitmondó díszleteket és különböző korokból származó jelmezeket láthattunk..." Semmitmondó díszleteket és különböző korokból, főleg a 19. századból származó jelmezeket láthattunk (az opera cselekménye egyébként a 16. században játszódik). Nem muszáj persze korhű jelmezeket használni, de ha a rendező ettől eltér, akkor annak legyen értelme, legyen világos, hogy miért teszi ezt. Nekem nem volt világos.

Luciát a dél-koreai  Ji-Hye Son énekelte. A szerep az operairodalom egyik legnehezebb koloratúrszoprán szerepe. Bár Luciát elsősorban lírai koloratúrszopránként szokták meghatározni, nem kevés drámai érzék és számos helyen drámai hangerő is kell hozzá. Szinte már közhely ilyenkor Maria Callas nevét emlegetni, de az embernek óhatatlanul a fülében cseng, ahogy Callas énekelte ezt a szerepet (két teljes Lammermoori Lucia stúdiófelvételt is készített és szerencsére fennmaradt több élő felvétele is, Mexikóból, Milánóból, Berlinből stb. Ha valami, akkor Lucia szerepe igazán összeforrt az ő nevével. Az utóbbi évtizedek másik legendás Luciája Joan Sutherland volt.)

Ji-Hye Son jó-közepes teljesítménye természetesen nem azért hagyott maga után kívánnivalót, mert ő nem egy Callas-kaliberű énekesnő. A koreai énekesnő számos olyan tulajdonsággal rendelkezik, aminek sok énekes örülne. Szép hang, magabiztos technikai tudás és nagyon vonzó külső. Az operaházbeli előadáson ráadásul kimagaslott kollégái közül, viszonylag komoly közönségsikert is aratva.

Ji-Hye Son

Akkor mi volt a baj, miért nem vagyok lelkesebb? Azért, mert a fent említett tulajdonságok még mindig nem elegek ahhoz, hogy ezt a szerepet valaki átütő sikerrel énekelje el. Ahhoz nagy énekesnőnek is kell lenni, Ji-Hye Son pedig nem az (vagy még nem az).

Olyan szerepeket, mint például Otello (Verdi), Pillangókisasszony (Puccini) vagy Brünnhilde (Wagner) nem elég "csak" elénekelni, és ilyen Lucia szerepe is. A koreai énekesnő el tudja énekelni Lucia szerepét, ráadásul különösebb hiba nélkül, megbirkózva a legmagasabb hangokkal is. De ez minden. Az előadása meglehetősen színtelen volt, hiányzott belőle a dráma és a szenvedély, nem fogott meg igazán, nem vett le a lábamról. "Bravúr szerepről van szó, azt pedig bravúrosan kell(ene) előadni..."

Ráadásul egy igazi bravúr szerepről van szó, azt pedig bravúrosan kell(ene) előadni. (Tudom, vitatott, hogy mennyi díszítéssel szabad a Lucia-áriák koloratúráit énekelni, és mennyire kell a kottához ragaszkodni, de az "Őrülési jelenet" [Il dolce suono...Spargi d'amaro pianto] végén pédául nem bántam volna azt a bizonyos háromvonalas "Esz" hangot, ami ezúttal elmaradt.)

Szóval, Ji-Hye Son tisztességgel helytállt, szépen énekelt, de ehhez a szerephez (még) nem nőtt fel igazán.

Ahogy említettem, a koreai szoprán kiemelkedett a többi szereplő közül, ez azonban - sajnos - nem volt nehéz.

Edgardo szerepét egy olasz tenorista, Domenico Menini énekelte. Ezt a szerepet általában - megfelelő hangerővel is rendelkező - lírai, vagy (lirico-)spinto tenorokra szokták bízni (pl. Gigli, Alfredo Kraus, G. Raimondi, Pavarotti, Di Stefano), ugyanakkor drámai tenorok is sikerre vihetik (mint például Franco Corelli).

Domenico Menini azonban ezek közül egyik sem, őt inkább kisebb karakterszerepekben tudnám elképzelni. Vagy buffo tenorként, amennyiben rendelkezik az ehhez szükséges színészi képességekkel (amit nem tudok). Mindez nem lekicsinylés, az említett szerepkörökben is lehet nagyot alakítani, de ha valaki karakter tenor vagy buffo tenor, akkor ne énekeljen Edgardót. Az olasz tenort legtöbbször alig lehetett hallani, kifejezéstelenül, egysíkúan, ugyanazzal a (kis) hangerővel és hangszínnel énekelte végig a szerepet (na jó, néhány pianót hallhattunk tőle).

Ráadásul alkatilag sem éppen egy Edgardo. Alacsony termetű, és kisfiús arcán a legdrámaibb jeleneteknél is mosolyt vél az ember felfedezni (pedig nyilván nem mosolyog, csak ilyen az arcberendezése). Ez sem baj, ha ennek megfelelő szerepkörben lép fel. A legjobb pillanatai talán Edgardo áriájában ("Tombe degli avi miei") voltak. (Az opera fináléjában, a záróhangon pedig váratlanul egy magas "D"-t énekelt, ami máskor persze látványos lehetne, itt azonban teljesen indokolatlan volt [a záróhangon Edgardo lehanyatlik és meghal...]).

Enrico szerepét Bátki Fazekas Zoltán énekelte. "...abszolút szereptévesztésről van szó...." Itt sem tudok mást mondani, mint hogy abszolút szereptévesztésről van szó. Enrico szerepe nagy hangterjedelmet és nagy vivőerejű hangot igényel, Bátki Fazekas Zoltánénál klasszisokkal nagyobb hangot. Bár szokták Enrico szerepét lírai bariton szerepként is meghatározni, leginkább a nagy Verdi-baritonok (pl. Ettore Bastianini) énekelték sikerrel, de gyakran bízzák a szerepet bassz-baritonokra is. Bátki Fazekas Zoltán egy egészen könnyű bariton hanggal rendelkezik (hangszíne alapján szerintem akár tenor is lehetne belőle, amennyiben megvannak a magasságai). A hangja elveszett az Operaházban, a bosszúra éhes Enrico a legkevésbé sem volt drámai, szinte jelentéktelenné vált a színpadon.
(Bátki Fazekas Zoltánról korábban azt mondta nekem valaki, hogy muzikális, tehetséges énekes. Miért hagyják, hogy ilyen szerepeket énekeljen, amivel magának is árt?)

Néhány szó a kisebb szerepekről.

Cseh Antal basszus formálta meg Raimondót, szerintem hitelesen és jól, a szerep követelményeinek eleget téve.

Mindenképpen dicséret illeti kis szerepében Gaál Wéber Ildikót, aki Alisát énekelte.

Az Arturo szerepében fellépő Urbán Nagy Róbert és a Normannót éneklő Böjte Sándor tenoristák is "hozták" a szerepüket.

Nagy elismerés illeti Kocsár Balázs és a Debreceni Filharmonikus Zenekar teljesítményét. Kocsár Balázs kitűnően tartotta össze a zenekart, egyértelmű, hogy van elképzelése a műről, annak drámai ívéről, a zenekar pedig pontosan és kifinomultan játszott.

A Csokonai Színház Énekkara szintén pozitívan járult hozzá az előadáshoz, "jelen voltak" a színpadon és nagyon pontosan énekeltek (karigazgató: Pálinkás Péter).

Bizonyos számok, például a II. felvonás fergetes fináléja és mindenekelőtt a híres sextett ("Chi mi frena in tal momento") - mely utóbbi az operairodalom egyik legnagyszerűbb zeneszáma - persze így is nagy sikert arattak, de a taps szerintem inkább Donizettinek szólt.

Az előadás tehát összességében nekem csalódást okozott. Mind a Budafest és az Operaház közönsége, mind pedig Donizetti sokkal többet érdemelne. Csak remélni tudom, hogy minél hamarabb láthatjuk itthon a Lammermoori Luciát egy színvonalasabb előadáson is.

Csák Balázs

fotó: VIP Arts

2009. augusztus 13.
BudaFest 2009, Magyar Állami Operaház

Donizetti:
LAMMERMOORI LUCIA

Lucia - JiHye Son

Sir Edgardo - Domenico Menini

Enrico Ashton - Bátki Fazekas Zoltán

Lord Arturo Bucklaw - Urbán Nagy Róbert

Raimondo Bidebent - Cseh Antal

Alisa - Gaál Wéber Ildikó

Normanno - Böjte Sándor

Közreműködik a Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Csokonai Színház Énekkara

Karigazgató: Pálinkás Péter
Díszlet: Michele Della Cioppa
Jelmez: Simona Morresi
Vezényel: Kocsár Balázs
Rendező: Marco Spada