Az Operaház idei évadjának utolsó bemutatóján Verdi egy kevéssé ismert és ritkán játszott operáját, a Szicíliai vecsernyét láthattuk. Remek előadás volt.

A művet általában (a Simon Boccanegrával együtt) Verdi „átmeneti" művei közé sorolják, amely mű azonban fontos állomást jelentett azon az úton, ami az Álarcosbálon, a Végzet hatalmán és a Don Carloson át az Aidához vezetett. A zene (különösen a báli jeleneteknél) az Álarcosbálra emlékeztetett, a látványos tömegjelenetek zenei megkomponálása a Don Carlost idézte.

Egy kicsit talán túl hosszú az opera, és nem olyan arányérzékkel komponálta meg a szerzője, mint pl. a Rigolettót, de azt hiszem, hogy elsősorban a szövegkönyvvel van a baj. Pedig a téma (hazafias szicíliaiak küzdelme az elnyomó franciák ellen) Verdinek való, a cselekmény azonban elég lapos. Hiányzik a mű végéről a megfelelően előkészített katarzis, a túl hosszúra nyújtott ötödik felvonás végén pedig egy összecsapott befejezés van, amelyben követhetetlenül gyorsan, másodpercek alatt hal meg szinte az összes főszereplő. (Azt hiszem, a nézők többsége az V. felvonás tercettjénél fáradt el. A jelenet igen hosszú, ráadásul komoly koncentrációt igényelne a nézőtől, mivel mindhárom szereplő másról énekel, rendezési szempontból sem lehet könnyű a jelenetet kellően érdekfeszítővé tenni.)

Sümegi Eszter (fotó: Éder Vera)

Óhatatlanul felmerül a nézőben a kissé laikus gondolat: talán sikeresebb lett volna az opera, ha a Mester tömörebben, négy felvonásban komponálja meg. 

A mű cselekménye 1282-ben, Palermóban játszódik, a színpadon azonban a korhűségnek nyoma sem volt. Eleinte nem nagyon tudtuk, hol vagyunk, az biztos, hogy nem 1282-ben, de nem is egy másik, jól beazonosítható korban (tehát nem arról volt szó, hogy a rendező mondjuk napjainkba tette volna át a cselekményt). Hamar kiderült azonban, hogy a rendezői elképzelés lényege éppen ez: minél eklektikusabb jelmezekkel érzékeltetni a mű mondanivalójának – itt romantikus, kissé közhelyszerű fogalmakat említhetünk, mint pl. az elnyomással szembeni szabadságvágy, az önfeláldozó szerelem stb. – örökérvényűségét. Érdekes kísérlet, ami könnyen rosszul sülhet el. Az első felvonás utáni szünetben még arról beszélgettek az Operaház teraszán: mit keresnek a színpadon, a francia hódítók által összelopkodott festmények között oda nem illő, pl. reneszánsz alkotások, 1282-ben?! Lassabban vagy gyorsabban azért mindenkinek leesett, hogy mindez szándékos. A jelmezek egy része korabelinek tűnt, egy másik része „kortalannak" (pl. egyszerű, rongyos ruhák), volt, aki bőrkabátot viselt, a francia katonák egyenruhája (legalábbis jelzésszerűen) a francia forradalomra utalt. Nekem mindezzel kapcsolatban felemás érzéseim voltak. A jelmezek eklektikája kissé kaotikus benyomást keltett, azt viszont mégsem állítom, hogy a rendezői elképzelésnek ne lenne létjogosultsága.

Sümegi Eszter és az anyacsavarok (fotó: Éder Vera)

A díszletekkel viszont nem tudtam megbarátkozni. Mindenhol falak, amelyekből hatalmas anyacsavarok állnak ki, ez azért öt felvonáson keresztül nem túl izgalmas látvány. Azt hiszem, hogy a falanszterszerű színpadkép az elnyomás rideg szimbóluma kívánt lenni. Azt hiszem.  "...falak, amelyekből hatalmas anyacsavarok állnak ki..."

A főszerepekben jó neveket láthattunk a színlapon, egytől egyig a magyar operajátszás élvonalába tartozók: Sümegi Eszter, Fekete Attila, Anatolij Fokanov, Rácz István. Túl nagy kockázat tehát nem volt, rutinos énekesekre bízták az előadást. Meggyőződésem, hogy helyesen, mert a főszerepek egytől egyig nehezek. Egyébként ez is lehet magyarázata annak, miért játszák olyan ritkán ezt az egyébként remek operát: nem lett annyira népszerű, mint Verdi sok más operája, viszont hatalmas munkát igényel valamennyi közreműködő részéről, csak így lehet sikerrel színre vinni. Mindezeket figyelembe véve egy jó vagy „jóközepes" előadást reméltem, de ennél többet kaptam: remek előadást, kiváló énekesi teljesítményekkel.

Sümegi Eszter és Fekete Attila (fotó: Éder Vera)

A fellépők úgy énekeltek, mintha ezen az egy előadáson múlna minden: vagyis odaadással és átéléssel, ugyanakkor fegyelemmel, összpontosítva.  "Nagyon jó, olykor bravúros énekesi produkciók..." Mindezek mellett kell még persze a hang is, ami nélkül a legnagyobb lelkesedés esetén is csak felemás előadás születhet. Június 3-án este ebben a tekintetben is elégedettek lehettünk: nagyon jó, olykor bravúros énekesi produkciókat hallhattunk.

Elena szerepét Sümegi Eszter énekelte. Nehéz szerep és bár tele van megkapó melódiákkal, nincsenek benne olyan „slágerek", mint mondjuk a Rigolettóban vagy a Traviátában. Sümegi Eszter azonban naggyá tette a szerepet. A magyar szopránt (nagy rajongótábora van itthon) még soha nem hallottam rosszul énekelni, és ezúttal is elbűvölt. A színpadon erős kisugárzása van, a hangja gyönyörű. Legutóbb Toscáját dícsértem (a beszámoló itt olvasható: Puccini: Tosca), és most sem tudok mást mondani, mint hogy világszínvonalú produkciót láthattunk tőle. A hangja, ha kell, betölti a nézőteret, de lehellet finom megoldásokra is képes, muzikális és még egyszer: hatásos színpadi jelenléte van. A drámaibb részekben meggyőzőbb, mint a lírai jelenetekben (bár az említett Toscában erre is rácáfolt). A játéka hiteles és meggyőző volt, végig bírta hanggal (Verdi nem akármilyen állóképességet követel meg az énekesektől ebben az operájában). Ünneplés és vastaps volt a reakció a közönség részéről.

Fekete Attila és Anatolij Fokanov (fotó: Éder Vera)

Arrigo szerepében Fekete Attila lépett színpadra. A szerep elénekléséhez igen nagy hangerő szükséges (a sűrű zenekari szövetet és a kórust együtt is gyakran át kell énekelni). Vagyis drámai tenor szerepről van szó, amely azonban tele van tűzdelve magas hangokkal. (Nem véletlen, hogy az utóbbi évtizedek egyik legjobb Arrigója a 40-es és 50-es évek egyik sztárja, Mario Filippeschi volt, aki többek között olyan szerepekben jeleskedett, mint Arnold a Tell Vilmosban vagy Arturo a Puritánokban.) Fekete Attila nagyot alakított. Szerintem a magyar tenoristák közül ma senki nem tudná ezt a szerepet ilyen színvonalon elénekelni. (Csak egyszer csuklott meg a hangja: Arrigo IV. felvonásbeli áriájának végén, de a hangsúly itt nem azon van, hogy „megcsuklott", hanem hogy „csak egyszer"…) Nem mellékes azt sem megjegyezni, hogy a tenorista megfelelő külsővel is rendelkezik a hősszerelmes eljátszásához. Fekete Attila egyike a legjobb operaénekeseinknek, ráadásul tenor, és ezt manapság nagyon meg kell becsülni. "Arrigo és Monforte nagy duettje alatt 'izzott a levegő'..."

A Monfortét játszó baritonról, az itthon szintén népszerű Anatolij Fokanovról pozitív emlékeim vannak: szép hang, megbízható énekes, aki kellő átéléssel formálja meg a szerepeit. Itt, most felülmúlta önmagát. Monforte sokat van a színpadon, a szerep igen kimerítő, ráadásul ez a szólam is tele van magas hangokkal. Az előadást többször félbeszakította a taps, a legnagyobb taps azonban Arrigo és Monforte nagy duettje után csattant fel és méltán; a duett alatt „izzott a levegő", ritkán hallani a Magyar Állami Operaházban előadás közben ilyen vastapsot.

Sümegi Eszter, Rácz István, a földön Fekete Attila (fotó: Éder Vera)

A Procidát éneklő Rácz Istvánt igazán „megtalálta ez a szerep", amely a egyébként Verdi basszus szerepei közül is kiemelkedik. Népszerű basszistánk igazi basso profondo (mélybasszus), akinek azonban számomra nem mindig egyértelműen pozitív a produkciója (nem igazán tetszett például Basilióként a Sevillai borbélyban, sokkal jobb volt Sparafucileként a Rigolettóban, de ez utóbbi kisebb szerep). A hangja néha „csúszkál", amit egy-két alkalommal most is észrevettem. Ez azonban másodlagos amellett, hogy Rácz István összességében kitűnő Procida volt. Egyaránt tudott méltóságteljes és bosszúvágyó lenni, alakítása hiteles volt, azonosult a szereppel, basszusa szépen zengett (amit, ha kellett, hanyatt fekve is képes volt megmutatni…). 

A zenekar kitűnően játszott, nem csak kísért, hanem egyenrangú partnere volt az énekes szólistáknak. Már a híres nyitány alatt kiderült: valami nagyszerű fog itt aznap este az Operaházban születni. Feszes tempók, homogén zenekari hangzás, ugyanakkor kellő hangsúlyt kaptak az egyes szólamok, köszönhetően természetesen Kovács János karmesternek is, aki teljes mértékben uralta a partitúrát.

Jelenet (fotó: Éder Vera)

Mindez elmondható a kórusról is: olyan a capella (zenekari kíséret nélküli) részeknél is együtt voltak, amikor az élő előadásokon gyakran szétcsúszik a kórus.

Komoly munka áll e mögött az előadás mögött, amely meghozta a gyümölcsét.  

Az opera zárójelentében Elena a halottak felett győzelemre emelte a kezeit. Ez a színpadkép Delacroix: A Szabadság vezeti a népet című híres festményére emlékeztetett. Szép jelenet volt, és ez a zárókép hangsúlyosabbá és visszamenőleg hitelesebbé tette számomra a korokon átívelő, „örök érvényű mondanivalóra" épülő rendezői elképzelést is.

Csák Balázs

2009. május 29., Magyar Állami Operaház

Giuseppe Verdi:
A SZICÍLIAI VECSERNYE
Ötfelvosásos opera

Szövegíró: Eugene Scribe, Charles Duveyrier
Rendező: Matthias von Stegmann
Díszlettervező: Frank Philipp Schlössmann
Jelmeztervező: Nagy Viktória
Karigazgató: Szabó Sipos Máté

Karmester: Kovács János

Szereplők:

Guido di Monforte: Fokanov Anatolij

Bethune lovag: Horváth Ádám

Vaudemont gróf: Cserhalmi Ferenc

Arrigo: Fekete Attila

Giovanni da Procida: Rácz István

Elena hercegnő: Sümegi Eszter

Ninetta: Ulbrich Andrea

Danieli: Vadász Dániel

Tebaldo: Daróczi Tamás

Roberto: Tóth János

Manfredo: Derecskei Zsolt