Händel: Xerxész

Händel: Xerxész

head main kritikak

A Xerxész előadása a Magyar Állami Operaházban. Kritika az április 30-i (első szereposztás) és a május 15-i (második szereposztás) bemutatókról.

XERXÉSZ FREESTYLE

Georg Friedrich Händel: Xerxész

Még világítanak az operaházi csillárok, amikor a zenekar elkezdi a nyitány lassú részét. A közönség meglepődik és lassan elcsendesedik. Fokozatosan halványulnak a fények, a nézőtér felől lihegve megérkezik a karmester, azt játssza, hogy elkésett. "...muszlim rappernek öltözött fiatalok tűnnek fel." Átmászik a zenekari árok peremén, a gyors részre épphogy el tudja foglalni pulpitusát. A színpad jobb oldalán hamarosan muszlim rappernek öltözött fiatalok tűnnek fel. A függöny előtt mindenki bemutatja a kizárólag rá jellemző névjegyszerű mozdulatsort. Már most tudjuk – pedig még fel sem ment a függöny –, hogy milyen lesz az előadás. A muszlim rapperekhez hasonlóan Kovalik Balázs (aki a két premieren „basajelmezben" jött ki a színpadra) is leteszi a névjegyét.

E prológusszerű gesztusban könnyű felfedezni a 17-18. század színházi gyakorlatát: múzsák, nimfák, vagy egyéb elképzelt lények (ezúttal muszlim rapperek…) röviden tájékoztatják a nagyérdeműt, hogy milyen történet vár rájuk, s hogy e történetnek mi lesz a tanulsága. A prológus esetenként az elbeszélés mikéntjére is felhívja a figyelmet. S bár a Xerxészhez Händel nem írt, az előadásnak ettől még lehet prológusa.

xerxeskrit

Első szereposztás - április 30. (fotó: Csillag Pál)

Azt mondtam, hogy Kovalik már a nyitány alatt leteszi a névjegyét, nem árul rendezői zsákbamacskát. Elmondja, hogy mire vállalkozik, előre közli, hogy mit gondol a darabról. S ha valaki nem érti meg a prológus „üzenetét", elolvashatja a műsorfüzetben (Kovalik Balázs: Händel az Operaház színpadán) vagy az interneten (www.opera.hu/xerxes, itt „az előadásról" fülre kell kattintani). Ebből az írásból oly világosan kiderül, hogy miben áll a rendezői koncepció, hogy mindenféle megfejtési kísérlet felesleges, pusztán azt kell megvizsgálni, hogy magában az előadásban miként jut érvényre a szándék. "Technikai értelemben professzionális munka..." Azt kell mondanom, hogy maximálisan érvényre jut, az előadás tehát szakmai (figyelem, nem művészi, hanem technikai, mesterségbeli!) értelemben fedhetetlen, professzionális munka. Ezt elcsukló hangon is el lehet rebegni: érződik, hogy (a körülmények hatására) Kovalik hosszú évek óta érleli magában a Xerxészt, a színpadon egy minden ízében végiggondolt, letisztult rendezést láthattunk. S ha valaki épp a letisztultságot kéri számon, s amellett érvel, hogy nem minden poén elég mély, hogy bizonyos az effektusok öncélúak, akkor tulajdonképpen nem az előadással van vitája, hanem a fentebb hivatkozott írással. Nem a látottakat kritizálja, hanem a közvetlen zenei élménytől függetlenül a barokk színházról, a Xerxész értelmezéséről, elvi, esztétikai és történeti kérdésekről fogalmaz meg különvéleményt. S ha e véleményét a színpad nem igazolja vissza, akkor az előadás elmarasztalásban részesül. Bevallom, hogy az írással többnyire egyet tudok érteni, a Xerxészről Winton Dean (Handel’s Operas 1726-1741; The Boydell Press, Woodbridge, 2006) magisztrális munkájából sem nagyon tanulhatunk mást. Amikor Kovalikot a „sziporkázóan ötletes, rendkívül szórakoztató tételek" variációi „már-már a revüszínházak műsorszerkezetére" emlékeztetik, ahol „egy percre sem lankadhat a közönség figyelme", akkor tulajdonképpen a történeti rekonstrukció által hitelesített Händel-, ill. Xerxész-képtől nem tér el lényegesen. Ha a történetileg rekonstruálható keretekhez ragaszkodunk, akkor az Operaház mostani produkciója – a freestyle szellemében – végig a keretek között marad. (Vita tárgya lehet, hogy maga Händel mennyire lépett túl a korszak freestyle keretein, amikor például szemérmetlenül sokat „nyúlt le" Bononcini darabjából, s vajon nem váltott-e volna ki masszív közönség-ellenállást, ha a Xerxész színpadra állítása Händel radikális szemérmetlenségét tekintette volna irányadónak.)

xerxeskrit2

Első szereposztás - április 30. (fotó: Csillag Pál)

A barokk operák revüszínháziasítása évek óta trendi stratégia a nemzetközi színtéren, amikor a romantikus repertoáron tartott közönség domesztikációja a cél. Én Budapesten nem ezt a stratégiát követném, de ez megint csak nem tartozik egy előadásról szóló kritikához. Az is messzire vezetne, hogy a túlcsavart Xerxész jó darabválasztás-e (jó a darab!) a soha nem volt barokk repertoár operaházi meggyökereztetéséhez. Emlékszem, hogy milyen sok félreértés övezte évekkel ezelőtt egy holland társulat vendégjátékát, amikor a Xerxészhez hasonló műfajcsavarokat felvonultató Agrippinát játszották. "A közönség vette a lapot és nevetett..."

Magánügy, hogy a revüszínház engem kevéssé szórakoztat. Értem persze a rendezői figyelmeztetést, hogy ne bonyolódjak „mélyenszántó pszichoanalitikus értelmezésekbe diktatúra és szerelem viszonyára vonatkozóan", gondoljak arra, hogy „Händel mindenekelőtt szórakoztatni akart; kéjes örömmel hallgatta saját zseniális kompozícióit a kor legnagyszerűbb énekeseinek előadásában, elérzékenyül olyankor, majd az egészen röhögött egy jót, aztán hazament és bevacsorált." A közönség vette a lapot és nevetett, jól szórakozott a színpadi látványon, nemcsak az áriákat tapsolta meg, hanem a különböző show-elemeket is – erre nemigen volt példa korábban. S ki gondolta volna a Fidelio után, hogy egy Kovalik-rendezésről szóló kritikát kizárólag az énekesekről és a zenekarról kell megírni?

xerxeskrit3

Második szereposztás - április 30. (fotó: Csillag Pál)

A barokk méretűre csökkentett és harmad árkot foglaló zenekar az első premieren kétséget kizáróan bizonyította, hogy nem lehet büntetlenül negligálni a barokk repertoárt, különösen nem olyan időkben, amikor a repertoárhoz kapcsolódó előadói attitűd forradalmi változásokon esett át. Az talán igaz, hogy a hazai közönség a színházban nem találkozhatott gyakran a barokk repertoárral, ám kíváncsiságát, érdeklődését CD-k hallgatásával, DVD-k nézésével kielégíthette. Nagyszerű énekesek, a historikus előadói praxisban járatos zenekarok és karmesterek felvételein tanulhatta meg – hogy csak néhányat említsek – Monteverdi, Rameau, Händel vagy Gluck műveit. Az elmúlt évtizedekben akár egy-egy mű (L’Orfeo, Giulio Cesare, Alcina stb.) gyűjtésére is ráállhatott. Nem sportszerű az összehasonlítás, de ehhez képest az Oberfrank Péter által irányított együttes április 30-án gyengélkedett, a zenekar teljesítményéről a kisrepülőről hajigált bombák pukkanása, füstje és fénye sem terelhette el a figyelmet. Nem kellett hozzá nagy jóstehetség, hogy a kíséret színvonala bizonyára emelkedni fog. Emelkedett is, május 15-én, a második szereposztás premierjén, amikor már nem kellett meglepődni egy beúszó hadihajótól vagy egy száját tátó cápától, gördülékenyebb, stilárisabban magabiztosabb produkciót hallhattam. De kéjes örömről azért még nincs szó.

xerxeskrit4

Második szereposztás - április 30. (fotó: Csillag Pál)

Az énekesekkel szemben is magas az elvárás. Meláth Andrea (Xerxész) premierdrukkal küzdött. Az is hallatszott, hogy énektechnikája nem a barokkon csiszolódott. Színészileg viszont jól megoldotta a buggyant és szerelem-vágbiztos vagyok abban, hogy idővel az lesz. "Birta Gábor hangja a legszebb reményekre jogosít..." Nagyon nagy meglepetés e szerepben Kertesi Ingrid. Énekének minőségével és komédiázó kedvével abszolút igazolta a (nekem meglepő) rendezői döntést. A második szereposztás egyik revelációja volt. A másik Birta Gábor (Arszamenész). A nagyon fiatal kontratenor feltűnően oldottan lakta be az Ybl palota színpadát. Az ilyen lendületű debütálás (berobbanás!), az ennyire zabszem nélkül játék, a „felelőtlen" lubickolás általában nagy pályák nyitányát szokta jelezni. Szerintem már most is vannak rajongói. A hang anyaga, ereje, színe a legszebb reményekre jogosít. Stiláris tekintetben is igen meggyőző. A nagy lazaság számlájára írható, hogy néha-néha pontatlannak hallottam; ám inkább hallom pontatlannak, mint görcsösnek. Az első szereposztás Arszamenésze, Bárány Péter nem hengerelt. Bizonyára szépen, pontosan és kulturáltan oldotta meg szólamát, csak nem mindig lehetett hallani. Azt hallhattuk, hogy a hang szélső értékei (hangerő és hangmagasság tekintetében) szűkebb spektrumban mozognak.

Az álruhás Amasztrisz szerepében Wiedemann Bernadett és Kovács Annamária is tetszett. Wiedemann a magasban, Kovács a mélyben volt erősebb. Atalantaként Fodor Beatrix bátran komédiázhatott, volt fedezete a torokban. "A díszlet szellemes, artisztikus és meghökkentő..." Ugyanez Bazsinka Zsuzsanna esetében nem mondható el, talán kevesebbet komédiázott, mégis soknak tűnt. Ariodatész jelenetről jelentre pusztuló katonatisztjét Fried Péter parodisztikussá tette, Hámori Szabolcs eljátszotta. Hámoriban láttam több szándékot. Elviro buffo figuráját Kálmán Péter elegánsan, finoman eltartva játszotta. Hábetler András kevés, de nagyon feltűnő eszközzel inkább karikírozta.

A díszlet (Horesnyi Balázs) jól szolgálja a 18. század prizmáján keresztül a mai Teheránba vetített ókori perzsa szerelmi történetet. Egyszerre szellemes, artisztikus és meghökkentő. Gyakran nem is mond ellent az eredeti színpadi instrukciónak, lényegében egy az egyben megvalósítja azt. Benedek Mari ruhái pompás ízléstelenséggel egyénítették viselőit. Freestyle a javából.

Molnár Szabolcs

További képek:

Fotók: Csillag Pál

Premier - április 30.

xerxeskrit5