Bellini és Gruberova diadala

Jött, látott és győzött. Az anyai ágon magyar származású, nyelvünkön is jól beszélő koloratúrfenomén, Edita Gruberova pályafutásának 41. évében, de művészete teljében lépett fel a hazai közönség előtt a Művészetek Palotájában. A november 16-i koncertszerű Norma-előadás a kiváló énekesnő interpretációja mellett a zenei összjáték tekintetében is az operajátszás igazi piros betűs ünnepe volt.

Vincenzo Bellini legnépszerűbb dalműve, a Norma igazi kihívást jelent minden előadó számára. A mű különleges helyet foglal el a bel canto operarepertoárban: egyrészt hangi teljesítményekre koncentráló bravúropera, másrészt a nagy zenedrámákat megelőlegező sorstragédia, az örök emberi érzések hiteles, őszinte művészi lenyomata. Azon kevés bel canto operák egyike, ahol sikerült leküzdeni a stílus jellegzetességeiből adódó hiányosságokat, a dramaturgiai töredezettséget, illetve a jellemábrázolásnak az énekesi teljesítmény érdekében történő feladását. A líra és a dráma tökéletes szintézise jött létre, a gazdag zenei invencióval megkomponált recitativók és zárt számok megbonthatatlan, szerves egységet alkotnak. Talán az egyedüli olyan bel canto opera, amelynek zenei és drámai íve egyetlen húzást sem tesz lehetővé. (Még Donizetti remekműveit, a Lammermoori Luciát és a Boleyn Annát is általában rövidítésekkel adják elő.)

A XIX. század első felének elismert francia romantikus költője és drámaírója, Alexandre Soumet Norma ou l'infanticide (Norma vagy a gyermekgyilkosság) című 5 felvonásos verses tragédiája egy évvel Bellini operája előtt, 1831-ben került színre a párizsi Théâtre de l'Odéonban. Soumet számos történelmi tragédiát alkotott (Clytemnestre, Saül, Cléopâtre, Jeanne d'Arc, Le Sičge de Corinthe [Korinthosz ostroma - a Rossini-opera forrása], Emilia, Une fęte de Néron, vagy a Don Carlos-történetet feldolgozó Elisabeth de France). A Norma azonban fiktív történet, melynek szellemi hátterét a XVIII. században Angliában és Wales-ben elindult druida-kultusz, az ősi kelta hitvilág felfedezése adta. A szövegkönyvíró Felice Romani - a bel canto szerzők talán legkedveltebb librettistája - adaptációjában lényegében hűen követte Soumet drámáját, csak a végkifejletet változtatta meg, de azt gyökeresen: az utolsó felvonás teljes egészében hiányzik. (Norma ott megőrül, egyik gyermekét leszúrja, a másikkal pedig egy magas szikláról tóba veti magát. Pollionéval a kérlelhetetlenül bosszúálló Oroveso végez.)

A Norma esetében hatványozottan fennáll annak veszélye, hogy a bel canto stílusjegyekből fakadó jellegzetességek nem engedik felszínre jutni a zenedrámai aspektust. Ezért itt a karmester személye még hangsúlyozottabb: lényegében rajta áll, hogy kibontja-e a partitúra értékeit vagy pedig a zenekar megmarad a száraz kíséret szintjén. Mindkettőre tudok példát mondani: az elsőre Tullio Serafin, a másodikra Richard Bonynge a legjellemzőbb. A Művészetek Palotájában a kiváló dirigens, Oliver von Dohnányi és a Szlovák Filharmónia Zenekara tolmácsolásában valóban újjáéledt a zenemű. Dohnányi avatott vezénylése az opera minden rétegét megvilágította. Izzó, dinamikus, drámai légkör jött létre, a zenekar az összetett személyiségrajzokat, a lélek drámáját is láttatni tudta. A tudatosan felépített egységes ívben a lírai és a tragikus elemek egyaránt a helyükre kerültek, még a legkényesebb helyeken is, így a nyitányban és a hangfestő részekben. A nyitány jellemző példája a Richard Wagner terminológiájával „potpourri" nyitányként meghatározott formának, amely az opera legfontosabb, „fülbemászó" dallamaiból készített egyveleg (ilyen a Nabucco vagy a Végzet hatalma nyitánya is). A tartalom és a forma ellentmondásából adódó feszültséget Dohnányi feloldotta, interpretációjában - a drámai alaphangra helyezve a hangsúlyt - a zeneszám a tragédiát vetítette előre. Az ún. hangfestő részek, indulók is - dramaturgiai funkciójuknak megfelelően - külön drámai töltést kaptak.  Az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar nagyszerűen helyt állt, különösen a finálét megelőző grandiózus kórusban nyújtották tudásuk legjavát.

A címszerepet megszólaltató Edita Gruberova művészetéről csak szuperlatívuszokban lehet írni. (Hazánkban a művésznő Marton Éva meghívására 1994-ben,, a Budapesti Kongresszusi Központban vendégszerepelt először, a Művészetek Palotájában pedig 2005-ben, Donizetti Roberto Devereux című operájának emlékezetes koncertelőadásában debütált.) Pedig a druida papnő szólama eredetileg sokkal drámaibb hangot igényel, nem véletlenül lett Maria Callas egyik leghíresebb, emblematikus szerepe. A későbbiekben főleg drámai koloratúrszopránok, Joan Sutherland, Montserrat Caballé, Renata Scotto, Ghena Dimitrova, Sass Sylvia és June Anderson nevéhez fűződtek a legemlékezetesebb előadások, de a líraibb adottságokkal rendelkező Katia Ricciarelli és Lucia Aliberti is izgalmas alakításokat jegyeznek. Gruberova hangja még az előbb említett énekesnőknél is sokkal líraibb, ezért a tradicionálistól teljesen eltérő új interpretációs keret, értelmezési tartomány jött létre, amit Gruberova teljes egészében új tartalommal töltött meg. Egyébként a szerepet csak pár éve tartja repertoárján: először 2004-ben énekelte a Nightingale gondozásában kiadott lemezre, 2005-től pedig színpadon is gyakran előadja. Mesterien kidolgozott, tökéletes énektechnikája révén Bellini gyönyörű frázisai teljes szépségükben feltárulkoztak. Gruberova négy évtizedes pályafutás után is a bel canto éneklés etalonja, lélegzetelállító pianói, legatói és koloratúrái mellett átélés tekintetében is példaértékű, az elhagyott, szenvedő asszony portréját hitelesen elevenítette meg. Vitathatatlanul az est abszolút főszereplője volt, az előadást követő szűnni nem akaró tapsvihar végén egyedül is hatalmas ovációt kapott.

Napjaink egyik legkiválóbb tenoristája, a Pollione római prokonzul szerepében fellépő venezuelai Aquiles Machado most debütált hazánkban. Az énekes tehetségére az 1997-es Placido Domingo-énekversenyen figyeltek fel, azóta a világ vezető operaházainak szívesen látott művésze. A New York-i Metropolitanben 2003-ban a Bohémélet Rodolfójaként mutatkozott be, majd 2006-ban és 2008-ban a Gioconda Enzóját énekelte. A milánói Scalában 2007-ben Pinkertont alakította. További szerepei: Nemorino, Edgardo, Ernani, Rodolfo (Luisa Miller), Alfréd (Traviata), a mantuai herceg, Werther, Hoffmann. A Művészetek Palotájában meggyőződhettünk róla, valóban a nagy tenorhagyomány méltó örököse. Szép színezetű, egyéni hangja hasonló revelációval hat, mint annak idején a fiatal Carrerasé. Hajlékony legato technikája és kidolgozott piano kultúrája mellett figyelemreméltó volt az a hiteles, őszinte lélekábrázolás is, amellyel az első felvonásban megismert csapodár hadvezér a második részre tettei következményeivel szembenéző, tragikus hőssé emelkedik.

Az Adalgisát megformáló román mezzoszoprán, Carmen Oprisanu a két világsztár mellett jóval gyengébb teljesítményt nyújtott. Bár az ő pályafutása is a Domingo-énekversenyen kezdődött és 2000-ben négy Sevillai borbély előadás erejéig a Metropolitanbe is eljutott, elsősorban mégis Gruberova partnereként lép fel, mint a koloratúrszoprán előadásainak rendszeres közreműködője. (Hazánkban szintén Gruberovával debütált a Denevér Orlovszky hercegeként 1998-ban, a Budapesti Kongresszusi Központban.) Kevésbé átütő erejű, árnyalatok terén is hiányos hangja olykor még el is vékonyodik, ilyenkor a hangképzése természetellenessé válik.

A druida főpapot, Orovesót a neves szlovák basszus, Peter Mikuláš személyesítette meg. A számos Verdi- és Wagner-szerepben (II. Fülöp, Fiesco, Falstaff, Daland, Fasolt, Hunding) emlékezetes interpretációkat jegyző művész nagy hangmatériával rendelkezik, de sajnos nem a bel canto világa az ő igazi terepe.

Mindent összevetve Bellini és Gruberova diadala volt az este és remélem, hogy a Művészetek Palotája a jövőben a bel canto operák terén is hagyományteremtő fellegvár lehet.

Péterfi Nagy László

(Fotók: Művészetek Palotája – Pető Zsuzsa)

Bellini:
NORMA

Norma: Edita Gruberova

Adalgisa: Carmen Oprisanu

Pollione: Aquiles Machado

Oroveso: Peter Mikuláš

Clotilde: Gémes Katalin

Flavio: Kiss Péter

Közreműködik: a Szlovák Filharmónia Zenekara és a Nemzeti Énekkar Karigazgató: Antal Mátyás

Vezényel: Oliver von Dohnányi

A Pozsonyi Művészeti Fesztivál és a Művészetek Palotája együttműködésében