Tragikomikus Radames-opera

Nem mindennapi, formabontó előadásra került sor az Operaház Jókai utcai próbatermében január 27-én: Eötvös Péter 1975-ben komponált egyfelvonásos kamaraoperája, a Radames ma talán még aktuálisabb, mint keletkezése időpontjában. A parodisztikus mű egyszerre fogalmaz meg komoly bírálatot az egyre inkább üzletté váló operaipar, az öncélú rendezői színház és a ma már avíttnak ható, csak a hangi teljesítményre koncentráló, maníros operajátszással szemben.

A próbaterem ideális helyszínnek bizonyult, ugyanis egy rendhagyó Aida-próba kellős közepébe csöppentünk bele. Az operaház költségvetését minimálisra csökkentették, így csak egy kontratenor énekes, egy elektromos zongorán is játszó karmester és három zenész, egy szoprán-szaxofonos, egy kürtös és egy tubás maradt a társulatból. Az előadói apparátusra viszont rászabadult négy, különféle interpretációs hagyományt megtestesítő rendező: az olaszul beszélő, itáliai tradíciót képviselő Operarendező, az eredetileg németül, most magyarul beszélő, intellektuális beállítottságú modern Színházrendező és két angolul beszélő Filmrendező.

 

 

A bábeli zűrzavarban, az egymással ellentétes megközelítések szorítójában vergődik a régi, olasz hagyományon nevelkedett énekes (elnevezése: Színész, utalva Felsensteinnek a szólistákat elsősorban színészeknek tekintő énekeskoncepciójára), aki kontratenorként egymaga személyesíti meg - szoprán- és tenorfachban felváltva énekelve - a két főszereplőt, Aidát és Radamest. "A mű tulajdonképpen a paródia paródiája..." Ám a rá nehezedő feszültségtől végül összeroppan és a végső haláltusában minden szereplő áldozattá válik, csak a dirigens és a három zenész menekül el a teremből. Eötvös Péter így vonja le alkotása végső konzekvenciáját: „Egy haldoklási jelenet, amelyben meghal az előadó és meghal az előadóművész alakítója, mialatt a haldoklást jeleníti meg; a halál halála. Az opera haldoklik, sőt már meg is halt." Vagy miként a Színházrendező hangsúlyozottan, ötször egymás után elismétli a darabban: „A színész a színen színleli a halál halálának halálát." A mű tulajdonképpen többszörös áttétel: a paródia paródiája, egy antitézis antitézise, s így válik a műfaj tragédiáját, tulajdonképpen „a művészet végét" bemutató, tragikomikus alkotássá.

 

A szövegkönyvet Eötvös Péter állította össze Ghislanzoni eredeti szövegkönyvén és Verdi előadói utasításain túl a kiváló filmrendező, Jeles András, a modern performance-művészet meghatározó egyénisége, Najményi László, és az 1933-ban született, jelenleg is élő német komponista, Manfred Niehaus szövegeiből. Számos részlet bekerült a kamaraoperába a zeneszerzőnek a magyar rendezői színház első, legautentikusabb képviselőjével, Békés Andrással folytatott levelezéseiből is. A zenei szövet felhasznál eredeti részleteket az Aidából, ám Verdi dallamíveit áthangszereléssel és átharmonizálással többszörösen idézőjelbe teszi. A partitúra másik rétege az eredeti Eötvös Péter-zene, amit prózai részek szakítanak félbe. A mű ősbemutatójára 1976-ban, a kölni Zenész Színházak WDR-Fesztiválján került sor, az átdolgozott és áthangszerelt változat (eredetileg japán shakuhachi, rézfúvós sousaphon és elektromos orgona a három hangszer) premierje pedig 1997-ben zajlott le a Budapesti Kamaraopera előadásában a Várszínházban, Halász Péter rendezésében, Vajda Gergely vezényletével.

 

 

A mostani színrevitel nem új produkció: a bemutató tavaly nyáron, a szombathelyi Bartók Fesztivál keretében zajlott le. Almási-Tóth András rendezése hűen visszaadja a mű tragikomikus alaphangját és teljes egészében kibontja a helyzetkomikumokat. A közönség számára felhőtlen szórakozást nyújtott az est, az előadók mindegyike szereposztási telitalálatnak bizonyult.

Gavodi Zoltán önmagában véve is mosolyt keltő jelmezében remekül hozta a tébláboló, értetlen énekes figuráját. Vokálisan nem jelentett súlyos megterhelést a szólama: mindvégig Verdi dallamait énekelte, de ezek Eötvös Péter modern harmóniavilágával és zenekari apparátusával nélkülöznek minden technikai nehézséget (vivőerő, magasságok, legato-technika stb.). Az Operarendező szerepében karikírozó, prózai részekben is jeleskedő alakítása mellett Szabóki Tünde énekesként is megcsillogtatta képességeit: az Aida több frázisát meggyőző erővel szólaltatta meg. Pataki P. Dániel teljes egészében modern zenei textusát szép színű, lírai tenorján abszolválta, a színházi rendező önmagába forduló, öncélú intellektualizmusát pedig nagyszerű humorérzékkel figurázta ki. Az egyik Filmrendező figuráját kiválóan megformáló Cser Péter hatásos basszusa csak egy rövid jelenetben érvényesülhetett: az Operarendezővel és a Színházrendezővel énekelt hármasa az előadás egyik zenei csúcspontját jelentette. A másik Filmrendező prózai szerepében az Operettszínház énekesnője, Siménfalvy Ágota csillogtatta színészi tehetségét.

 

 

A zenei megvalósításért a legmagasabb dicséret illeti a három zenész, Salamon György (szaxofon), Kovalcsik András (kürt) és Peresztegi Attila (tuba) teljesítményét, akik avatott stílusismeretükkel vállukon vitték az előadást. Együttesüket a fiatal generáció egyik legtehetségesebb karmesteregyénisége, a nagy nemzetközi operaházakban és koncerttermekben is bizonyító Vajda Gergely fogta össze, aki zongorajátékával maga is csatlakozott a hangszeres előadóapparátushoz. Számomra azt bizonyította, hogy mindent tud a modern zenéről, amit egy karmester tudhat...