Puccini operája, a Madama Butterfly (Pillangókisasszony) az 1904-es premieren nagyot bukott. A szerző - akinek saját bevallása szerint ez az operája állt a szívéhez a legközelebb - állítólag sírva ment haza a bemutatóról.
A bukásnak több oka is volt. Egyrészt aktivizálta magát az ellentábor. Másrészt a mű a korábbiaknál is kevesebb zárt számot tartalmazott, a zene Puccini előző operáihoz képest immár még inkább a dráma, a cselekmény szolgálatába állt (nem nélkülözve persze a szerzőtől megszokott gyönyörű melódiákat).
Puccini persze mindig újított. Első nagysikerű operája, az 1893-ban bemutatott Manon Lescaut után három évvel először a Bohéméletet is hűvösen fogadta a közönség, és ugyanez volt a sorsa a Toscának is, az 1900-as ősbemutatón. Persze mindkét opera gyorsan népszerűvé vált, és ez történt végül a Pillangókisasszonnyal is. Ehhez azonban kellett Puccini önkritikája, aki többek tanácsára - igaz, összeszorított fogakkal - de lerövidítette a művet, az eredetileg kétfelvonásos operát három felvonásra tagolta, és néhány új részt - például egy népszerű tenoráriát - is komponált.
Butterfly belépője
A mű azóta is töretlen népszerűségnek örvend, a címszerep pedig komoly kihívás a szopránok számára. Nem elhanyagolható a Pinkertont alakító tenorista szerepe sem: első felvonásbéli, 15 perces duettje Pillangókisasszonnyal a klasszikus operarepertoár egyik leghosszabb kettőse, amely magasan képzett olasz tenorhangot kíván. A Sharpless amerikai konzult alakító baritonista, valamint a Suzukit éneklő mezzoszoprán is sokat van színpadon. A Pillangókisasszony azonban mégis „egyszereplős" opera, amennyiben elsősorban a címszerepet éneklő szoprán teljesítményén múlik a mű sikere. Ha Madama Butterflyt (japán nevén: Cso-cso-szánt) nem megfelelő énekes énekli, hiába teljesítenek jól a többiek, és fordítva: ha Pillangókisasszony kiemelkedőt nyújt, a többiek már nem tudják ezt igazán elrontani.
Ha pedig valamennyi énekes közepes teljesítményt nyújt, még akkor is ott van Puccini magával ragadó zenéje, a szívszorító történet, és az egzotikus környezet (a cselekmény Japánban játszódik a 20. század elején), amely sok mindenért kárpótolja a nézőt.
Február 9-én, a Peter Konwitschny rendezésében színre kerülő előadáson azonban bebizonyosodott számomra, hogy egy rossz rendezéssel persze a Pillangókisasszony előadását is el lehet rontani.
Az énekesek közepes teljesítménye, de még inkább a gyenge rendezés miatt ezen az estén az igen jól játszó zenekar, és maga Puccini sem tudta az előadást megmenteni.
Az esküvő: balra Goro (Ivan Ozvát), középen Pinkerton (Michael Lehotsky),
jobb szélen Pillangókisasszony (Eva Jenisová) és Szuzuki (Terézia Kruzliaková)
Az első felvonás Pinkerton-Sharpless duettje alatt háttérképeket vetítenek egy vászonra, ahol korabeli japán fotókat láthatunk nőkről, tárgyakról, akiken és amiken árcéludák vannak. Értem: ezek a nők eladók, csakúgy, mint a tárgyak. Kicsit szájbarágósan közölt mondanivaló, és olcsó ötlet.
Maga a színpadkép, a díszlet meglehetősen igénytelen: fehér geometriai alakzatok lógnak a mennyezetről, néha inganak és lengenek, olykor megtépkedik őket, a végére már inkább csak szemét marad belőlük a színpadon. (Persze. Addigra már minden romokban hever Butterfly körül. Értem ezt is, de - a szó szoros értelmében is - olcsó megoldás ezt fehér vászon- vagy papírdarabokkal érzékeltetni.)
A jelmezek ugyanakkor korhűeknek tűnnek (már amennyire ezt a japán ruhákról meg tudom ítélni). "...egy kaotikus előadás született..." Ettől számomra csak zavarosabb lett a kép: az egész rendezés egy bizonytalankodó átmenetnek tűnt egy modern, inkább a szimbólumokra építő, és egy „hagyományos" rendezés között. Mintha a rendező mindenáron valami újat akart volna, de gondolat és ötlet híján kapaszkodott azért a „régibe" is. Ebből egy kaotikus előadás született, és gyakran az volt a benyomásom, hogy itt most egy (félig) lelkes amatőr rendező kísérletezget operarendezéssel. (Tisztában vagyok vele, hogy Peter Konwitschny napjaink legismertebb rendezői közé tartozik. Láttam Anyegin rendezését is a 2008-as Miskolci Operafesztiválon, de az sem győzött meg.) A gyenge ötletek, a fölösleges, öncélú díszletek, valamint a háttérképek olcsó látványa számomra bizonytalanságra, gondolatszegénységre és felületességre utal.
A cselekmény által előírt korabeli japán díszletek egzotikus színvilága egyébként már önmagában is látványos lehet az európai néző számára. Ha ettől el akar térni a rendező, annak komoly oka kell, hogy legyen, mindenekelőtt gondolat szükséges a szándék mögött, ami itt és most hiányzott. (Hozzáteszem, ugyanakkor túl sok gondolat sem kell: a mondanivaló elég világosan benne van Puccini operájában...)
Az első felvonásban a történet szerint Cso-cso-szán és Pinkerton esküvőjét Pillangókisasszony nagybátyja, Bonzo zavarja meg, aki kiátkozza Cso-cso-szán-t, amiért az új férje kedvéért ősi vallását is elhagyta. A rendező ezt úgy oldotta meg, hogy Bonzo - a hatás kedvéért - kötélen ereszkedik alá, és mikrofonból énekel. Teljesen fölöslegesen, a zene itt amúgy is hirtelen vált, kellőképpen kifejező, egy megfelelő hangerejű Bonzónak pedig nem kell mikrofon.
Az első felvonás végén hangzik el a nászéjszakára magára maradt Butterfly és Pinkerton már említett nagy duettje, ami az olasz operairodalom egyik legszebb - és legerotikusabb - kettőse. "...bekötött szemmel nem lehet látni..." A rendező ötlete itt az, hogy a szereplők bekötött szemmel keresik egymást, és a duett végén találnak csak egymásra. Ez még akár szép is lehetett volna, csakhogy a pár a duett alatt a fénylő csillagok látványáról énekel, amit bekötött szemmel ugyebár nem lehet látni. (A csillagos égen pedig túl sok volt a csillag, ami giccses hatást keltett.)
A harmadik felvonást bevezető zenei közjáték alatt ismét fotókat láthatunk, ezúttal a modern Amerikáról. A homályos célzás - ami modern, az elembertelenedett és rossz, amely kontrasztban áll a tiszta és nemes tradíciókkal - megint csak közhelyes. Ráadásul a modern Amerika képeit (metró, autók, forgalom) fekete-fehér fotókon láthatjuk, talán azért, hogy érezzük: régi képeket nézünk, amelyek még sincsenek olyan távol a cselekmény idejétől (ismét egy összecsapott, felületes megoldás).
Pillangókisasszony (Eva Jenisová) és Szuzuki (Terézia Kruzliaková)
A második felvonásban Cso-cso-szán és Suzuki napszemüvegben ül. Miért is? Az amerikaiaktól kapták? Vagy elhomályosítja (tisztán)látásukat a remény, hogy Pinkerton visszatér? Vagy csak túl erős a fény a Felkelő Nap országában?
A megszokottnál nagyobb szerepet kap a rendezésben Pillangókisasszony kisfia (néma szerep). Pisztollyal lövöldözik, és Sharpless konzul hátán lovagol. Csak ismételni tudom magam: a zene és a libretto (különösen a Butterfly-Sharpless jelenetben, és még inkább akkor, amikor Butterfly búcsúzik a fiától) épp elég megrázóan érzékelteti a tényt, hogy a kisfiú van, nem kell ezt vele túljátszatni.
Voltak az előadás során jó jelenetek is, de ezek inkább az énekesek színészi játékának és Puccininak voltak köszönhetőek.
Peter Konwitschny felületesen ötletelgetett, és kísérletezgetett egy népszerű és nagyszerű operával, amellyel persze nehéz igazán nagyot bukni. De ez nem "fair"...
Szuzuki (Terézia Kruzliaková) és Pillangókisasszony (Eva Jenisová)
Néhány szó az énekesekről. "Peter Konwitschny felületesen ötletelgetett..." A Pillangókisasszonyt (Cso-cso-szán-t) éneklő Eva Jenisová el tudta énekelni a nehéz szerepet, de sokkal több jót nem tudok róla mondani. A hangja kevés ehhez, nem tartalmas, nem színes, és hiányzik belőle az erő. (Butterfly szólamának eléneklése persze nem könnyű feladat: szerepe szerint Pillangókisasszony a történet elején mindössze tizenöt éves, később is csak három évvel idősebb. Ennek megfelelően lírai hanggal kell rendelkeznie, amely azonban a második és harmadik felvonásban kellően drámaivá tud válni.) A szólam nagy részében egyébként alig hallottam Jenisová-t. (A nagy énekesek a pianókat is úgy tudják énekelni, hogy az a leghátsó nézőtéri sorokban is jól hallható, Jenisová azonban nem rendelkezik ezzel a technikával.) Ettől függetlenül voltak szép pillanatai, és bár a belépője végén kihagyta a háromvonalas Desz hangot, a duett végén szépen szólt a magas C-je. Színészi játéka felülmúlta a hangi teljesítményét: nagy átéléssel játszott, szép pillanatokat is szerezve ezzel.
A Pinkertont alakító Michael Lehotsky a megbetegedett Miroslav Dvorsky helyett ugrott be (hálátlan feladat). Nem egy nagy tenorhang, de tisztességgel helyt állt, különösen magas hangjai szólaltak meg olykor fényesen, de őt sem mindig lehetett jól hallani. Alacsony termetével nem lehet könnyű számára hitelesen megformálni a hódító tengerészt (szerencséjére azonban a Pillangókisasszonyt alakító Eva Jenisová nála is alacsonyabb volt...).
A Sharpless szerepét éneklő Pavol Remenár baritonja sem tett rám különösebben mély benyomást, de színészi játéka az ő esetében is kárpótolt némiképp.
Szuzuki (Terézia Kruzliaková), Pillangókisasszony (Eva Jenisová) és a kisfia
Suzuki szólama nem éppen hálás szerep. A Cso-cso-szán szolgálóját megtestesítő mezzoszoprán sokat van a színpadon, sokat is énekel, de egyetlen áriája sincs (leginkább a 2. felvonás végi Butterfly-Suzuki duettben mutathat hangilag is valamit). Terézia Kruzliaková részéről ennek ellenére hiteles és meggyőző alakítást láthattunk.
Meg kell még említeni a Gorót alakító Ivan Ozvátot, aki azt nyújtotta, amit ebben a karakter szerepben az énekestől elvárhatunk.
A kórus a „Zümmögő-kórus" jelenetben pontosan énekelt, de alig volt hallható (itt persze zümmögni kell, de azért hallhatóan...).
Az Oliver Dohnányi által dirigált zenekar - bizonytalanabb kezdést követően - fokozatosan javult, számos remek pillanatot is szerezve a hallgatóságnak. Dohnányi tempói olykor - például az első felvonás Pinkerton-Sharpless duettje alatt, illetve a záróakkordoknál - számomra szokatlanul lassúak voltak, de a zenekar teljesítménye egyértelműen az előadás erőssége volt.
Fotók: Éder Vera
2010. február 9., Magyar Állami Operaház
Giacomo Puccini:
MADAMA BUTTERFLY
A Pozsonyi Nemzeti Színház (Narodni Divadlo Bratislava) vendégjátéka
Cso-cso-szán: Eva Jenisová
Szuzuki: Terézia Kruzliaková
Kate: Eva Susková
Pinkerton: Michael Lehotsky
Sharpless: Pavol Remenár
Goro: Ivan Ozvát
Yamadori: Frantisek Duriac
Bonzo: Martin Malachovsky
Yakuside: Milan Klucár
Császári biztos: Roman Krsko
Tiszt: Daniel Hlásny
Díszlettervező: Jörg Kossdorff
Jelmeztervező: Hanna Wartenegg
Karigazgató: Kovács Kálmán
Karmester: Oliver Dohnányi
Rendezte: Peter Konwitschny
