Iréne Theorin (Elektra)

Az Elektra partitúráját 1908 szeptemberében fejezte be Richard Strauss és a művet 1909 januárjában mutatták be a drezdai Hofoperben, ugyanott, ahol mintegy három évvel korábban a Salomét is. A két opera közti felületes hasonlóságok azonnal szembetűnnek: mindkettő egyfelvonásos, mindkettőnek a címszereplője erősen neurotikus, aki a darab végén, feloldásként egyformán átadja magát egy eksztatikus örömtáncnak. Az Elektra végig a C-dúr hangnem körül mozgó zenei szövetében Strauss először szakított a tonalitással, ugyanakkor utóbb megállapította, hogy művét sajnálatosan "túlhangszerelte", amit leginkább Elektra szólama szenvedett meg, hiszen az őt alakító szopránnak kell leginkább állnia a versenyt a wagneri méretű zenekari hangzásokkal. A komponista sajátos humorával igyekezett persze túltenni magát a kényes felismerésen, az ősbemutató egyik próbáján állítólag azt követelte a zenekartól, hogy "Hangosabban! Még mindig hallom Madame Schumann-Heinket!" [Ernestine Schumann-Heink (1861-1936) alakította az ősbemutatón Klytaemnestrát - szerk.]

Iréne Theorin (Elektra)

Humornak persze sem a Saloméban, sem az Elektrában nincs helye. Ezek az operák lecsupaszított formájukban tulajdonképpen horrortörténetek. Maradjunk csak az Elektránál: a Szophoklész görög tragédiájára épülő Hofmannsthal-librettó indulásakor már túl vagyunk a királygyilkosságon, Klytaemnestra és szeretője, Aegisth a fürdőben meggyilkolták Agamemnont. Leányaik, Elektra és Chrysothemis a palotában maradtak, Elektrát egyedül a bosszú foglalkoztatja, leánytestvére inkább menekülne. Fiútestvérük távol van, Elektra őt várja, hogy együtt végezzenek anyjukkal és annak szeretőjével. Orest, a remény és a bosszú beteljesítésének szimbolikus alakja titokban meg is érkezik, és egyedül elvégzi, amiért jött. Elektra elérte célját, élete értelmének ezzel vége, ennek tudatában holtan rogy össze.

Iréne Theorin (Elektra) és Eva-Maria Westbroek (Chrysothemis)

A salzburgi előadást rendezőként a német Nikolaus Lehnhoff, Wieland Wagner egykori bayreuthi asszisztense "jegyezte", aki mostanság gyakori vendég a világ jelentős operaházainál - az Elektrát mellesleg már 1975-ben, Chicagóban is megrendezte. Rutinos róka ő, aki nem akarja felforgatni a történetet, hagyja, hogy magától folyjon a leginkább a szereplők lelkében zajló cselekmény. "...monumentális lelki börtönt álmodott színpadra..." Ebben a lecsupaszított koncepcióban örömtánc sincs a darab végén. A rendezőnek talán a legnehezebb lépést tartani a végtelen dallamként hömpölygő zenével, hogy ne legyenek üres járatok, hogy a figyelem egy pillanatra se lankadjon. Ez sikerült is Lehnhoffnak. Jó társra lelt mindehhez a Hamburgban élő Raimund Bauerben, aki harminc tonna acélból, illetve fából konstruált monumentális lelki börtönt álmodott színpadra. Ez a még felülről is zárt, a napfényt soha nem ismerő, a falakat csupán ablakszerű, de ablakként nem funkcionáló nagy lyukakkal, és a betonpadlót is efféle nyitott síroknak ható lyukakkal teleszabdalt, a nézőre bezártsága folytán hihetetlenül sokkolóan ható, egész színpadot betöltő monstre-építmény hermetikus bezártságával Elektra reménytelen helyzetére kíván utalni.

Iréne Theorin (Elektra) és Waltraud Meier (Klytaemnestra)

A zenei produkció erősségét mindenekelőtt a Richard Strauss-i zenét ma talán a világon legjobban értő Bécsi Filharmonikusok adták. A dirigensnek, az olasz Daniele Gattinak nem is volt más dolga, mint finoman kézben tartani a jeles orkesztert, legfeljebb arra kellett ügyelnie, hogy igyekezzen a zenekar és az énekesek között egyensúlyt teremteni, ami viszont az említett grandiózus, 110 zenészt felvonultató zenekar esetében korántsem könnyű feladat.

A darab persze nem szimfonikus költemény, hanem opera, amelyben az énekesi gárda egyenrangú főszereplője a műnek. A címszerepet alakító és Elektraként most debütáló svéd Iréne Theorinnak nem kisebb elődökkel kellett megküzdenie, mint Birgit Nilsson, Leonie Rysanek, Hildegard Behrens, vagy Deborah Polaski. Noha ezt a rendkívül magasra állított mércét nemcsak hangi kvalitásait illetően, hanem a helyes dikció tekintetében sem sikerült "átvinnie" (ez utóbbiban rendkívüli hiányosságokat véltem felfedezni), a különösen nehéz szopránszerep veszélyesen magas hangjait képes volt birtokolni, és ami ennél is fontosabb, színészi játéka számomra abszolút meggyőző volt. A darab főtengelyébe állított Elektra-Klytaemnestra duettben különösen elemében volt.

Iréne Theorin (Elektra)

Utóbbit a tőle megszokott nagyformátumú alakításban állította elénk Waltraud Meier, akire - nyilván nem véletlenül - a vérre is asszociálni hivatott bordóvörös bundát és napszemüveget rakott Lehnhoff. A lidérces álmoktól gyötrődő Klytaemnestrát a kiváló mezzo mozgásában, mimikájában, és gesztusaiban királynéi díva-allűrökkel is igyekezett felruházni, miközben a folytonos rángatózása számomra leginkább egy fizikai roncsra emlékeztetett.

"Theorint hátborzongatónak találtam..." Theorint is hátborzongatónak találtam, amikor - akár egy csúszó-mászó féreg - a földön csúszkált anyja körül, de akkor is, amikor hiába kérlelte testvérét, Chrysothemist (a fiatal Eva-Maria Westbroek énekelte nagyszerűen a szerepet, ő lenne a jövő Elektrája?), és kénytelen volt rádöbbenni, hogy bármennyire is remélte, nem lesz partnere bosszújának végrehajtásában. Szavai, a "Nun denn, allein!" („Tehát, egyedül!") minden zenei kíséret nélkül rendkívül szárazan, ennél fogva különös drámaisággal szóltak.

A rendező eljátszott a meggyilkolt király hátramaradt köpenyével is. Nemcsak az apját szinte szerelemmel szerető Elektrát bújtatta folyton bele, hanem a többi női szereplő is magára öltötte egy-egy adott pillanatban az ominózus ruhadarabot. Sőt, még a darab legvégére is maradt funkciója a köpenynek, Elektra ugyanis a bosszút beteljesítő Orest vállára helyezte azt.

Waltraud Meier (Klytaemnestra) és René Pape (Orest)

Az opera két férfi főszereplője közül az Orestet megformáló René Pape szövegmondása példaszerű volt, kiemelkedett a szereplőgárdából, miként az énekes nemesen fénylő basszusa is. Robert Gambill pedig elegáns öltözetében, kalappal a kezében tökéletesen helytállt az akár még Hofmannsthalra is emlékeztető Aegisth rövid szerepében.

A zárójelenetben pedig bekövetkezett az, aminek a dráma alapszabályának megfelelően be kellett következnie: feltárult a betondzsungel közepébe állított hatalmas vasajtó, és a néző egy vágóhídba kapott bepillantást, ahol egy vaskampón fejjel lefelé lógatva lengett a meggyilkolt királyné holtteste. A lyukakból ezt követően "halálmadarak" röppentek fel és borították el a színpadteret. Richard Strauss pedig a zenetörténetben szinte példa nélkül állóan, egy fortissimón felzúgó C-dúr akkorddal tesz pontot a dráma végére.

Ezzel az évaddal vett egyébként búcsút Salzburgtól a decembertől már a berlini Staatsopert igazgató intendáns, Jürgen Flimm, akinek helyébe 2011 őszétől a zürichi Operából érkező Alexander Pereira lép. A soron következő átmeneti esztendőben addig is a koncertprogramokért felelős Markus Hinterhäuserre bízták az intendánsi teendőket.

Lindner András (Salzburg)

(Fotók: © Hermann und Clärchen Baus)

Egyfelvonásos tragédia

Szövegíró: Hugo von Hofmannsthal

Vezényel: Daniele Gatti
Rendező: Nikolaus Lehnhoff
Rendezőasszisztens: Daniel Dooner
Díszlet: Raimund Bauer
Jelmez: Andrea Schmidt-Futterer
Világítás: Duane Schuler
Koreográfia: Denni Sayers
Video: Martin Kern

Km.: a Bécsi Filharmonikus Zenekar és a Bécsi Állami Operaház Koncert Énekkara (karigazgató: Thomas Lang)

Szereplők:
Klytaemnestra - Waltraud Meier
Elektra - Iréne Theorin
Chrysothemist - Eva-Maria Westbroek
Aegisth - Robert Gambill
Orest - René Pape
Orest nevelője - Oliver Zwarg
Fiatal szolga - Benjamin Hulett
Öreg szolga - Josef Stangl
Felügyelőnő - Orla Boylan
Első cseléd - Maria Radner
Második cseléd - Martina Mikelic
Harmadik cseléd - Stephanie Atanasov
Negyedik cseléd - Eva Leitner
Ötödik cseléd - Anita Watson
Klytaemnestra bizalmasa - Arina Holecek
Uszályhordozónő - Barbara Reiter