Örvendetes tény, hogy ebben az évadban nemcsak a műfaj klasszikusait, hanem kortárs operabemutatókat is hallhatunk-láthatunk több helyszínen is az országban. Ezek a darabok a ritkaságok iránt érdeklődők számára üde színfoltot képezhetnek. Ugyanakkor az is igaz, hogy korunk komponistáinak ritkán sikerül emlékezetes alkotásokkal megörvendeztetni a közönséget. Nemcsak az avantgárd, az újító szándék, de a régmúlt iránti nosztalgia is tévútra viheti az alkotókat. Kovács Adrián és librettistája, Bereczki Ágota A helység kalapácsa megzenésítésével egy sohasem létezett operatípust szeretett volna megteremteni: a népies vígoperát, vagy legalábbis – Kovács nyilatkozata alapján – „egyfajta népi, komolyzenei nyelvet” létrehozni, amely „méltó lenyomata lehet korunknak”. Mindezt pedig a reformkor által kijelölt csapásirányon haladva. Az eredmény felemás lett: született egy könnyen befogadható opera, amit lelkes énekesek adtak elő nagy színházi rutinnal, ami azonban, amellett, hogy nélkülözi a sziporkázó humort, nem ad lehetőséget az énekesek többsége számára a brillírozásra sem.

Jelenet

A helység kalapácsa jó vígopera-alapanyag lehetett volna, de a szerzőknek nem sikerült hatásosan megragadni Petőfi maró, szatirikus hangnemét, és megteremteni az eposzparódia kicsinyes világának humoros zenei atmoszféráját. Mindez talán annak köszönhető, hogy Petőfi szövege nemcsak az eposzt, de a népies alakokat, magát a népies irodalmat is ironikusan szemléli. A kortárs kritikusok szemére is vetették túlzott alpáriságát, hogy szándékosan alkalmaz a korszakban alantasnak tekintett szófordulatokat és kifejezéseket, s teremt pórias stílust, ami nem szolgálja a nép irodalmának felemelését.

A helység kalapácsa adaptációját tovább nehezíti paródia volta, ami az eposz formai elemeit és témáját is pellengérre állítja. Színpadi átiratban ennek nem könnyű érvényt szerezni. Talán a népies stílus, a népies vígopera megalkotásának szándéka eredményezte azt, hogy Bereczki Ágota szövege a parodisztikus hangvételt gyakorlatilag nélkülözi, miközben népi jelenetekbe igyekszik ágyazni az eseményeket, egyfajta „népszínműszerű” szöveget alkotva meg. A falusiak kisebb-nagyobb csoportja a jelenetek nagy részében jelen van a színpadon énekkarként, viszont a tömegjelenetek – bár tartalmaznak egy-egy jobban sikerült részletet – nincsenek buffoszerűen, hatásosan kidolgozva. Az opera egymást követő képei lazán kapcsolódnak egymáshoz, s hiányoznak a cselekményből a látványos fordulópontok.

Mester Viktória

A librettó hiányosságait sajnos a zene is csak olykor tudta elfedni. Pedig ígéretes zenekari előjátékkal indult a darab, s a kórusjelenetekben több alkalommal is felhangoztak hatásos motívumok, de a szereplők zenei jellemzése nem sikerült találóra. Jó ötletnek bizonyult a más darabokból származó idézetek beleszövése az egyes szereplők szólószámaiba (mikor Fejenagy megérkezik a kocsmába, és látja, hogy Erzsóknak a Kántor csapja a szelet, Bánk nagyáriájának egy sorát idézve kezd énekelni; a féltékenységi rohamában dühöngő Márta koloratúrái pedig az Éj királynőjének szólamát elevenítik fel), s ha Kovács Adrián ezt a megoldást következetesen alkalmazta volna a partitúra egészében, akkor lehetett volna a darab a „hősopera” paródiája. Nyilatkozatai alapján azonban azt kell valószínűsítenem, hogy a komponistának ilyesfajta szándéka nem volt, vagy ha igen, azt nem sikerült következetesen megvalósítania. A népies dallamok alkalmazásával sikerült könnyen befogadható zenét alkotnia, ötletei azonban nem álltak össze hatásos egésszé, s hiányzott a zenéből a frappánsan kifejezett komikum.

Haja Zsolt

Zakariás Zalán rendezése gördülékeny előadást eredményezett. A rendező ügyesen játszik a díszlet ki-befordítható falaival, zökkenőmentessé téve a jelenetváltásokat – a díszlet egyik oldala a fehérre meszelt templombelsőt, a másik a kocsma faburkolatos falait jeleníti meg. A színpadon minden az, aminek a szöveg szerint lennie kell, a színpadra állítás hagyományos megoldásokat használ: a darab idejét idéző jelmezeket, olykor tablószerű beállításokat, vagyis az események elmesélésénél többre nem vállalkozik. Ez persze önmagában nem baj, és a rendezésen érződik a rutin, az igazi vígoperai hangulat megteremtése nem sikerült. Pedig nem hiányoznak a jó ötletek: ilyen a némafilmek világát idéző megoldás, amikor Fejenagy pantomimszerűen mutogatja el, hogyan szabadult meg a templomból (amit a zenekar illusztrál), vagy a kocsmai verekedés, amit lassított mozgásokkal láthatunk. A tömeg kavargása jobban-rosszabbul sikerült koreográfiával valósul meg. Összességében a rendezés jó színházi érzékkel megalkotott mestermunka benyomását kelti, ami üzembiztos előadást eredményezett.  

Rácz Rita

Az előadók művészi teljesítményének megítélését nehezíti a színház rossz akusztikája miatt alkalmazott hangosítás, aminek köszönhetően olykor úgy tűnt, mintha a zenekar felvételről szólna. A karmester, Mester Dávid jól eltalálta a tempókat, s irányítása alatt a zenekar a kisebb pontatlanságoktól eltekintve jól muzsikált.

Az énekesek igyekeztek a legtöbbet kihozni szólamaikból, és színészileg is szépen helytálltak. A legjobb alakítást a Fejenagyot megformáló Cseh Antal nyújtotta, aki magabiztosan járt-kelt a színpadon, s a templomi jelenetekben egyedül is képes volt „elvinni a show-t”. Az énekes jól kamatoztatta vígoperákban szerzett tapasztalatait, és értően artikulált. Haja Zsolt világosabb színezetű baritonja jól érvényesült a Vándor szerepében, szerepformálása magabiztos, bár kissé egysíkú volt. Szemenyei János esetlen, tébláboló Kántor volt, akinek a zenei anyag kevés lehetőséget adott adottságai kibontakoztatására. A Haranglábot életre keltő Vadász Zsolt megfelelően ellenszenvesre vette a „fondor lelkületű” szereplő jellemét.

Jelenet

Cseh Antal mellett az „amazon természetű” Mártát alakító Rácz Rita emelkedett ki leginkább az énekesi mezőnyből, szórakoztatóan formálva meg a pipogya férje felett uralkodó feleség alakját. Zeneileg az ő szólama adott a leginkább lehetőséget a komédiázásra, amit az énekesnőnek sikerült is professzionálisan kiaknáznia. Szemérmetes Erzsók szerepében a vasárnap délutáni előadáson Mester Viktóriát láthattuk. Színpadi megjelenését tekintve tökéletes volt a szerepre, zeneileg viszont nem minden jelenetben sikerült hatásosan életre keltenie a kocsmárosnét. Egyaránt jó karakteralakítást nyújtott a bíró szerepében Dani Dávid, kisbíróként Takács Zoltán, a bíró feleségeként pedig Wolf Ildikó.

Az előadás számos pozitívuma ellenére a népdalokból, népies témából építkező operastílus megteremtésére tett kísérlet kevésbé sikerült; az előadás végén a közönség is csak szolid tetszésnyilvánítással élt.

Péter Zoltán

fotó: 4K Media Studio / Hegedüs Bence

*

2023. szeptember 17., Győri Nemzeti Színház

Kovács Adrián:

A helység kalapácsa

Vígopera két részben, magyar nyelven

Librettó: Bereczki Ágota, Petőfi Sándor „A helység kalapácsa” című elbeszélő költeménye alapján

Díszlettervező: Csiki Csaba

Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna

Súgó: Sógor Tamás

Ügyelő: Karácsony Szilveszter

Korrepetitor: Kovács Adrián, Mester Dávid, Medveczky Szabolcs, Mihalics János, Szép András

Karigazgató: Balogh Eszter

Rendezőasszisztens: Takács Zoltán

Fénytervező: Dreiszker József

Műszaki vezető: Somfai Péter

Zenei vezető: Silló István

Művészeti vezető: Bocskor-Salló Lóránt

Koreográfus: Vida Gábor

Rendező: Zakariás Zalán

Producer: Dr. Vadász Dániel

Szereplők:

Vándor: Haja Zsolt

Fejenagy, a helyi kovács: Cseh Antal

Erzsók, a „szemérmetes”: Mester Viktória

Kántor, a „lágyszívű”: Szemenyei János

Bagarja úr, a „béke a barátja”: Kendi Lajos

Harangláb, a „fondor lelkületű”: Vadász Zsolt

Vitéz Csepű Palkó, a „tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója”: Tötös Roland

Márta, az „amazontermészetű”: Rácz Rita

Bíró, a „kevésszavú”: Dani Dávid

Felesége, a „még kevesebb szavú”: Wolf Ildikó

Kisbíró, a „hivatalában pontos”: Takács Zoltán

Felesége, a „Kisbíró által bántalmazott”: Csikó Teodóra

Menyecskék: Domonkos-Hersics Diána, Hipp Judit, Radván Eszter

Zenészek: Forró Attila, Szabó Balázs, Farkas András

Közreműködik: a Győri Nemzeti Színház zenekara és énekkara

Vezényel: Mester Dávid