A Nixon Kínában bemutatójával ismét régi adósságát törlesztette az Operaház, hiszen John Adams első operája mára a modern operairodalom ikonikus darabjává vált. Az előadásra az Eiffel Műhelyház mozdonycsarnokában, kényelmetlen műanyag székekkel, fél nyolcas kezdéssel került sor, ami egy háromórás előadásról lévén szó nem volt közönségbarát. A jegyek többségét mégis sikerült eladnia a Háznak, s az általam látott szeptember 29-i előadáson a közönség nagy része a szünet után is visszatért a nézőtérre. Pedig a budapesti publikum nem feltétlenül nyitott a kortárs operaszerzőkre, de Adams zenéje minden újító, minimalista és avantgárdnak ható megoldása ellenére is kifejezetten dallamos, s van benne valamiféle elementáris sodrás, amely beszippantja a hallgatóságot.

Nyári Zoltán (Mao Ce-tung), Szemerédy Károly (Richard Nixon) és Azat Malik (Csou En-laj)

Egy kortárs, a bemutató idején mindössze tizennégy évvel korábban történt politikai esemény színpadra adaptálásával a szerzők tulajdonképen a történelmi operának a romantika idején felvirágzott hagyományához nyúltak vissza. Ugyanakkor Alice Goodman librettója nélkülözi nemcsak a romantikus, hanem a modern operákra jellemző sablonokat is: filozofikus monológjai, nagyszabású kórustablói, valamint az egyes szereplők együtt énekelt részletei nem állnak össze igazi cselekménnyé. Adams először nem is akart kötélnek állni, ódzkodott a megzenésítéstől, majd, amikor mégis munkához látott, elsősorban az eltérő kultúrák találkozásának ábrázolását látta bele a szüzsébe. A kínai diktatúra egypártrendszere erős kontrasztot alkot az USA liberális demokráciájával, a szereplők sokszor elbeszélnek egymás mellett, a kínai gondolkodásmódot pedig Mao minisztere, Csou En-laj igyekszik tolmácsolni a nyugatiaknak. A szövegkönyvnek nincs feszes dramaturgiai íve, és csak egymáshoz lazán kapcsolódó képek egymásutánja tárul a szemünk elé olyan epizódszerű betétekkel, mint a First Lady városi sétája, vagy a harmadik felvonás balettbetétje.

Jelenet

Goodman dokumentarista stílusban igyekezett végigkövetni az elnöki pár ötnapos látogatását a Távol-Keleten, Adams pedig minimalista eszközökkel teremtett grandiózus történelmi tablót. A komponista több részletében is populáris, a könnyedebb műfajokra emlékeztető zenei megoldásokhoz nyúlt, miközben a merészebb, újító szándékú ritmika vagy az avantgárd szellemiségét megidéző harmóniák sem álltak távol tőle. A houstoni ősbemutató óta több negatív kritika érte a zenét és a szövegkönyvet, de a Nixon Kínában sikere máig töretlen, még ha a hidegháború keleti nyitását ma már másként is értelmezik a történészek, mint a bemutató idején tették. Azóta a két szuperhatalom ismét távolodni kezdett egymástól, s egyértelművé vált: az 1972-es találkozó csak átmeneti enyhülést hozott az Egyesült Államok és Kína diplomáciai kapcsolataiban. Adams és Goodman darabja azonban hozzájárult az 1980-as évek végén a találkozó „mitikus” túlértékeléséhez. A valós történelmi személyeket felvonultató opera – akik közül az ősbemutató idején még többen az élők sorában voltak – közönségsikere azonban nem a véletlen műve: egyszerű eszközökkel hatásos drámai atmoszférát teremtő, pátoszt sem nélkülöző muzsikája könnyen magával ragadja a nézőt. A szövegkönyv eseménytelensége viszont a színpadra állítóknak kétségtelenül feladja a leckét.

Jelenet

Almási-Tóth András rendezése nagyszabású, látványos előadást hozott létre. Jól kihasználja a rendelkezésére álló teret, a vetítőkön pergő képsorok pedig kiemelik a látottak filmhíradó-szerűségét. A díszlet mellett a kiállítás pazar jellegét fokozzák a mutatós jellemezek, a három részre osztott játéktér tablószerűen berendezett díszletelemei és a csarnok mozdonyát ötletesen az előadás részévé tevő rendezői megoldások. A rendezés nem mindig oldja fel a kórusjelenetek statikusságát, a tömegjelenetek állóképszerűségét. Az énekkari jelenetek ugyanakkor részekre tagolják a látottakat, a kivetítőkön megjelenő képsorok pedig részben pótolják a színpadi akciót. Az énekesek többször is a musical-előadásokra emlékeztető pózokat vesznek fel, ami kiemeli a zenei szövet popkulturális elemeit, sőt, a szereplők jellemzésében is szerepet játszik. Azonban nem minden rendezői megoldás szerencsés, s a homályos szimbolika, a nem egyértelmű utalások – többször is felbukkan például a színpad szélén egy pizsamás statiszta, akinek injekciót adnak be, a Kissingert alakító Kovács István pedig kínai öltözetben is megjelenik – elvesz egyes jelenetek hatásosságából. Viszont, ha eme kisebb malőrök felett képesek vagyunk szemet hunyni, élvezetes három órában lehet részünk.

Kolonits Klára (Pat Nixon) és Rácz Rita (Csiang Csing)

Zárt térben történő operaelőadásoknál nem megszokott a mikroport alkalmazása, de ez esetben nemcsak az alkalmilag előadótérré alakított mozdonycsarnok, hanem a szerzői utasítások is szükségessé teszik alkalmazását. Adams ugyanis ragaszkodik operáinak előadásai során a mesterséges hangosításhoz. Az opera zenekari előjátékának és nyitójelenetének felvételről való bejátszását viszont nem tudom, mi indokolhatta. A hangosítás csak az első felvonásban eredményezett egyenetlenségeket a hangzásban, amit a második felvonástól kezdve már visszafogottabbnak éreztem.

Az est zenei vezetésére aligha találhattak volna alkalmasabb személyt a modern darabokra specializálódott Vajda Gergelynél: remekül összefogta a zenészek játékát, akik nagyszerű atmoszférateremtőnek bizonyultak, szépen kidomborítva a partitúra erényeit. Ha nem csak három előadás erejéig láthattuk volna a darabot, akkor a dirigensi interpretáció minden bizonnyal még tovább ért volna, de a zenekar játéka a 29-i előadáson is olyan magas profizmusról tanúskodott, amivel sehol sem vallanának szégyent. Ugyanezt lehet elmondani az énekkarról is, melynek tagjaira nagy feladat hárult az előadás során, de a látványos tömegjelenetek ismét, a szinte már állandó jelleggel megszokott magas színvonalon szólaltak meg.

Kolonits Klára (Pat Nixon) és Szemerédy Károly (Richard Nixon)

A szólóénekesek kivétel nélkül lubickoltak szerepeikben; nekik köszönhetően is zeneileg kiemelkedően nívós előadásnak lehettünk fültanúi a Kőbányai úton.

Nixon elnök szerepét mintha Szemerédy Károlyra öntötték volna. Mindvégig egyenletes, szép lírai bariton hangon abszolválta szólamát, látszólag könnyedén szólaltatva meg annak technikailag nehezebb részleteit is. Alakítása színészileg is igen hatásos volt, hihetően jelenítve meg a szuperhatalom vezetőjének vívódásait éppúgy, mint nárcisztikus vonásait.

Új oldaláról mutatkozott be a Patt Nixonként színpadra lépő Kolonits Klára, aki remekül kamatoztatta a modern darabban a 19. századi olasz operák előadásain tökéletesített vokális képességeit. Árnyalatokban gazdagon énekelt, gyönyörű dallamíveket formált, s egész alakítását áthatotta egyfajta kedves báj. A First Lady városi séta során énekelt magánszáma az est egyik legszórakoztatóbb részlete volt, de színészi képességeit az énekesnő leginkább a harmadik felvonás „kínai opera” jelenetében, valamint a záróképben tudta igazán megmutatni. A Szemerédy Károllyal közösen előadott részletek kettőjük nagyszerű összhangjáról tanúskodtak.

Nyári Zoltán ezúttal Mao Ce-tung szerepét magára öltve nyújtott remek alakítást: a kínai diktátort Nixonnál magabiztosabb, fizikai gyengeségei ellenére a külvilág felé magát erősnek mutató figurának ábrázolta, hitelesen ábrázolva a kommunista vezető keménységét, miközben vokálisan kifogástalanul énekelte szólamát.

Korábbi szerepköre alapján Rácz Ritát nem gondoltam ideális választásnak Mao feleségének, Csiang Csingnek a szerepére. Az énekesnő azonban kritikán felüli, csodás alakítást nyújtott: magabiztos színpadi jelenléte egyenletes, hatásos vokális teljesítménnyel párosult.  Az „I am the wife of Mao Tse-tung" kezdetű ária koloratúrái sem fogtak ki rajta, harmadik felvonásban nyújtott alakítása pedig ámulatra méltóan összetett volt.

Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadót Kovács István alakította a tőle megszokott nagy színházi rutinnal. A rendezés Kissinger alakját állítja be a legzavarosabban. Kovácsnak többször kellett jelmezt váltania: az öltöny mellett hagyományos kínai öltözetben is megjelent, Jack Daniels-szes üveggel járt kelt, és beállt a balett-táncosok közé is. Ám minden nehézség ellenére magabiztosan teljesítette a rendezői utasításokat, miközben vokális teljesítményére sem lehetett panaszunk, mindezzel olyan fokú profizmusról téve tanúbizonyságot, ami csak keveseknek adatik meg.

Rácz Rita (Csiang Csing) és Nyári Zoltán (Mao Ce-tung)

Csou En-laj miniszterelnököt Azat Malik formálta meg, akinek basszbaritonja jól érvényesült a szerepben. Reálisan jelenítette meg a Maóval szemben életerős, a háttérből irányító vezető alakját.

A Mao első hitveséből és két titkárnőjéből álló trió az együtt éneklő három nő operairodalmi hagyományát idézte meg – gondoljunk csak A varázsfuvola udvarhölgyeire, A Rajna kincse sellőire, vagy a Ruszalka nimfáira. Kiss Diána, Fürjes Anna Csenge és Sahakyan Lusine remek összhangban visszhangozta a kommunista rendszer szólamait, és villantotta fel a nyugati gondolkodástól eltérő keleti életszemléletet. Jól sikerült vokális produkciójuk mellett ügyesen valósították meg a nekik szánt koreográfiát is, szépen együtt mozogva a színpadon.

 A Nixon Kínában előadása rendkívül színvonalas előadással nyitotta meg az Operaház idei évadjának premierjeit. Sajnálatos módon azonban a mű mindösszesen három alkalommal volt látható. Igaz, a 29-i előadás felvételét fél évig visszanézhetjük az OperaVision oldalán.

Péter Zoltán

fotó: Berecz Valter

*

2024. szeptember 29., Eiffel Műhelyház, Mozdonycsarnok

John Adams:

Nixon Kínában (Nixon in China)

Opera három felvonásban, két részben, angol nyelven, magyar felirattal

Szövegíró: Alice Goodman

Díszlet-, világítás- és videótervező: Sebastian Hannak

Jelmeztervező: Márton Richárd

Mozgástervező: Lázár Eszter

Konzultáns (sinológia): Révész Ágota

Film: Czeglédi Zsombor

Magyar szöveg: Benkő Minka

Játékmesterek: Tóth Erika, Mányik Albert

Zenei asszisztensek: Bartal László, Szennai Kálmán, Zsoldos Bálint, Kálvin Balázs, Faragó Zsófia, Teremi Dárius

Balettmester: Stáry Katalin

Karigazgató: Csiki Gábor

Rendező: Almási-Tóth András

Szereplők:

Richard Nixon: Szemerédy Károly

Pat Nixon: Kolonits Klára

Mao Ce-tung: Nyári Zoltán

Csiang Csing: Rácz Rita

Csou En-laj: Azat Malik

Henry Kissinger: Kovács István

Nancy Tang, Mao első titkárnője: Kiss Diána Ivett

Mao második titkárnője: Fürjes Anna Csenge

Mao harmadik titkárnője: Sahakyan Lusine

Közreműködik a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara

Vezényel: Vajda Gergely