A Macbeth nem tartozik a legnépszerűbb Verdi-opusok közé, századunkban mégis harmadszorra öltöztetik új köntösbe. Az elmúlt közel huszonöt évben kisebb megszakításokkal ugyan, de a Maestro agyonjátszott darabjai mellett ez a sötét tragédia állandóbb jelleggel volt jelen a Ház repertoárjában. Az előző, Szinetár Miklós jegyezte produkció utoljára 2017-ben került színre, tehát a mű nyolc év megszakítással tért vissza az Ybl-palotába. 

A Macbeth Shakespeare legtömörebb tragédiája, amiben a hatalom akarása a királyához hű derék hadvezért véres kezű zsarnokká változtatja. A címszereplő monológjai pszichológiailag hitelesen mutatják be a hatalom személyiségtorzító hatását, s mivel nincs benne hagyományos szerelmi szál, valamint több elvont filozófiai fejtegetés is található benne, a romantika korában nem kínálta magát tálcán zenés színpadi feldolgozásra. Verdi tisztában is volt a történet támasztotta nehézségekkel, nem véletlenül írta librettistájának, hogy „ha már nem tudnak valami nagy dolgot csinálni belőle”, akkor legalább csináljanak „valami szokatlant”, s ez sikerült is nekik. A Macbeth a XIX. századi operairodalom párját ritkító alkotása; az 1800-as évek első felében keletkezett művekre ugyanis nem jellemző, hogy zenedramaturgiailag ilyen komoran ábrázolják a főszereplő lelkivilágát. A harmóniák, a hangszerelés és a hangnem választása is a sötét tónusokat erősítik, hatásos atmoszférát teremtve a rémdrámának. Matthew Wild már-már horrorfilmek világát idéző színpadképei tehát nem idegenek a darab szellemesigétől.

Rálik Szilvia és Kálmándy Mihály

A történetet a kora középkorból egy elképzelt jövőbe helyezte, a boszorkányok szerepét pedig megnövelte, akik nemcsak jósolnak és figyelmeztetnek, de félelmeinket és a gonoszt is megtestesítik. Az előadás során többször is feltűnnek, azt az érzetet keltve, hogy mindenhol jelen vannak, és ők mozgatják az eseményeket: ők adják a tőrt Macbeth kezébe vagy helyezik a fejére a koronát. A díszlet sötét színeit a felfelé vezető lépcsők világos sávjai törik meg, amiken fel-lemozognak a szereplők. Ez a hatalomhoz vezető utat, az erkölcsi visszazuhanásokat hívatott megjeleníteni, bár ezt a rendezésnek nem sikerült következetesen és egyértelműen közvetítenie.

A jelmezek skótkockás mintázata nemcsak a férfiak szoknyáján, hanem a nők ruháján is megjelenik. Ez a megoldás a férjükhöz köti a feleségüket (a kórus tagjai közül is többen az egyik férfi művész ruhájával megegyező mintát viselnek), és jelzi a nemi szerepek megborulását is. Shakespeare-nél Lady Macbeth azt kéri a gyilkos eszméket szító szellemektől, hogy irtsák ki belőle a nőiességét, s azt a kegyetlen férfiasság váltsa fel. Férjének pedig többször is a szemére veti, hogy nem képes férfiként helytállni. A shakespeare-i szöveg értelmezői szerint az ily módon felcserélődött nemi szerepek morális kétértelműséget és a természet rendjének megbomlását jelzik. Wild a boszorkányok megjelenítésével is elbizonytalanít: a női ruhába bújtatott férfi táncosok szakállt viselnek. A színpadra állítás hatásosan jeleníti meg az önmagából kifordult világot.

Boross Csilla

A rendezés már-már extravagáns modernsége ellenére a történet nincs gyökeresen átértelmezve, a tablószerű beállítások pedig a realisztikus rendezések konvencionális megoldásait idézik. Wild sajnos nem dolgozta ki markánsan a szereplők viszonyrendszerét, s nem törődött sokat jellemzésükkel sem. Verdinél hangsúlyosabb szerepet kap Lady Macbeth, aki férjével szemben végig kemény, célratörő, és ő a gyilkosságok mozgatórugója. Az Opera új produkciója erre nem hívja fel különösebben a figyelmünket, ahogy nagyrészt Macbeth jellemfejlődése felett is átsiklik. Nem tárja elénk, hogyan válik a királyához hű lojális alattvaló hataloméhes királygyilkossá, majd jut el a közönyig. A címszereplő csak sodródik az eseményekkel, miközben szenved a következményektől; leginkább csak a boszorkányok bábja. A mélyebb pszichológia értelmezéssel Wild adós maradt, az azonban kétségtelen, hogy az előadást hatásosan lengi át az iszonyat borzadálya, amit több jelenetben a zenekar játéka is erősített.

Rajnai Martin professzionálisan szolgálta ki az énekeseket, kimérten adagolva a feszültséget, hatásosan foglalva keretbe a nagyszabású kórusjelenteket, értő módon építve fel a jelenetek zenedramaturgiai ívét.

Az Opera énekkarának teljesítményéről csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni: az énekkari művészek a darab harmadik főszereplőjévé léptek elő. Számomra az előadás legemlékezetesebb pillanatai a magukkal ragadó kórusfinálék voltak.

Jelenet

Mivel az utolsó két előadást volt alkalmam megtekinteni, az első szereposztás címszereplő vendégbaritonját nem hallottam. Kálmándy Mihály mindkét előadáson rutinosan keltette életre Macbeth szólamát, s bár magasságai nem szólnak már olyan fényesen, alakítása így is élvezetes volt. Baritonja erőteljesen zengte be a nézőteret, miközben – bár a rendezés kevésbé volt segítségére – színészileg is hitelesen állt helyt.

Boross Csilla átütő erejű drámaisággal formálta meg Lady Macbethet: első áriáját hatalmas energiával adta elő, és meggyőzően varázsolta elénk a bűntudat őrületét is az „alvajáró jelenetben”. Szopránja szépen bejárta szólamát, professzionális szerepformálása pedig életszerűen tárta elénk a bonyolult lelkivilágú figura szélsőséges érzelemvilágát. A másik szereposztásban Rálik Szilvia tolmácsolta a férjét a kegyetlenség ösvényén végig vezető hősnőt. Nagy beleéléssel keltette életre a szólamot, de hangját dinamikailag nem mindig árnyalta kellőképpen, s mintha ebben a rendezésben kevésbé találta volna a helyét: Ladyje sem az események igazi alakítója, sem pedig azok áldozata nem volt.

Bancóként Cser Krisztián mindvégig határozott jelenség volt a színpadon. Másokkal előadott jeleneteit jó stílusismerettel, gyakorlatilag kifogástalanul oldotta meg, bár áriáját nem sikerült elég hajlékonyan, kellően szép dallamíveket énekelve megszólaltatnia.

Jelenet

A Macduffként színpadra lépő Brickner Szabolcs olyan érzelmi töltettel adta elő negyedik felvonásbeli áriáját, amelynek köszönhetően méltán aratta le mindkét előadáson a legnagyobb sikert. Ezt leszámítva szerepformálása jobbára csak a rendezői utasítások szolid végrehajtására szorítkozhatott. Malcolm hálátlan szerepében Bartos Barna nyújtott figyelemre méltó alakítást, s mutatta meg, hogy nagyszerű hangmatéria birtokosa, aki magával ragadó érzelmi intenzitással tud énekelni. Szintén figyelemre méltó volt Dani Dávid alakítása a gyilkos szerepében. Macduff feleségét – aki ebben az előadásban a Lady udvarhölgye volt – Megyesi Schwartz Lúcia keltette magabiztosan életre.

Péter Zoltán

fotó: Berecz Valter

*

2025. március 7. és 9., Magyar Állami Operaház

Giuseppe Verdi:

Macbeth

Opera négy felvonásban, két részben, olasz nyelvan, magyar és angol felirattal

Szövegkönyv: Francesco Maria Piave, Andrea Maffei

Magyar szöveg: Kenesey Judit

Angol szöveg: Arthur Roger Crane

Díszlettervező: Sebastian Hannak

Jelmeztervező: Heide Kastler

Világítástervező: Bányai Tamás

Videótervező: Czeglédi Zsombor

Mozgástervező: Lázár Eszter

A rendező munkatársa: Harangi Mária, Lázár Katalin

Zenei asszisztensek: Teremi Dárius, Jean Klára, Katona Anikó, Doman Katalin, Szennai Kálmán, Hidegkuti Pálma

Karigazgató: Csiki Gábor

Rendező: Matthew Wild

Szereplők:

Macbeth: Kálmándy Mihály

Banquo / Orvos: Cser Krisztián

Lady Macbeth: Boross Csilla, Rálik Szilvia

Lady Macbeth udvarhölgye: Megyesi Schwartz Lúcia

Macduff: Brickner Szabolcs

Malcolm: Bartos Barna

Macbeth szolgája / Hírnök: Pataki Bence

Gyilkos: Dani Dávid

Első jelenés: Zajkás Boldizsár

Második jelenés: Anija Lombard (operastúdió)

Harmadik jelenés: Csörgeő Luca e.h.

Boszorkányok: Lőrinc Katalin, Fehér Ferenc, Kökény-Hámori Kamill

Közremúködik a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara

Karmester: Rajna Martin