Közel negyven éve mutattak be utoljára Donizetti-ritkaságot a Magyar Állami Operaházban (Boleyn Anna), így nem meglepő, ha sokak számára a Ház idei utolsó premierje volt az évad legjobban várt előadása, hiszen a Friedrich Schiller drámáján alapuló Stuart Máriát még sohasem vitték színpadra Budapesten. Ennek oka, hogy különleges darabról van szó, aminek gyakorlatilag két primadonna szerepe van, mivel a címszereplő mellett Erzsébet szólama is remek lehetőséget kínál az énekesek számára tudásuk legjavának csillogtatására. A librettó a két királynő párharcára összpontosít, a férfi szereplők csak asszisztálnak rivalizálásukhoz. I. Erzsébet hatalma csúcsán jelenik meg a történetben, Stuart Mária pedig mint bukott uralkodó. A két nő egymás kiegészítő ellentéte: Erzsébet a hatalmát megtartó és kiteljesítő, Mária a hatalmát vesztett államfő, aki erkölcsileg megdicsőül a fináléban. Az Operaház most az angol évad alkalmából tűzte műsorra a művet, s a bemutatót tekinthetjük a címszerepet éneklő Kolonits Klára jutalomjátékának is.

Juraj Hollý és Balga Gabriella (fotó: Berecz Valter)

A bel canto operák többségének cselekménye nem túl változatos: dramaturgiájukat a hősnők köré építik, történetük általában sablonos. Nincs ez másként a Stuart Mária esetében sem. A librettó leírható „a két szoprán ugyanazt a tenort szereti, ezért az egyik szoprán elpusztítja a másikat” sémával. Ugyanakkor ezek a kora romantikus opusok remek alkalmat jelentenek a kortárs rendezők számára a pszichologizálásra, s ily módon azok közel hozhatóak a mai közönséghez is. Szabó Máté pedig nem először rendezett Donizetti-operát.

A rendezés a Lamermoori Luciához hasonlóan most sem helyezi gyökeresen más kontextusba a darabot. A jelmezek stilizáltan idézik meg a Tudor-kort, a színpadon az történik, aminek az eredeti rendezői utasítások szerint történie kell. Szabó ugyanakkor igyekszik mozgalmasabbá tenni a statikus jeleneteket, amit egyrészt a díszletelemek többszöri átrendezésével, másrészt az énekkar mozgatásával ér el, de nem idegenek tőle a hagyományos operarendezések megoldásait idéző tablószerű beállítások sem. Mindez szépen megkomponált vizuális keretbe foglalja az előadást.

A zárt díszlet a fém és a márvány hidegségének kombinálásával remek atmoszférát teremt: kiemeli a címszereplő lehetőségeinek korlátozottságát, bezártságát, s jól érzékelteti a hatalmi játszmák érzelemmentes ridegségét. Ebben a merev szabályok által uralt hierarchikus közegben Erzsébet királynő sem teljesen szabad: cselekedeteit az államérdek, az intrika, és személyes hiúsága egyaránt befolyásolja. Szabadsága tehát neki is korlátozott: belső konfliktusai és az udvari elvárások kényszerhelyzetet teremtenek számára, s a rendezői koncepció szerint érzelmein sem mindig tud uralkodni. Képtelen minden esetben méltóságteljesen, királynői módon viselkedni: hisztérikus kitörései, ripacskodása nem teszi Máriával egyenrangú ellenféllé. A skót királynő ugyanis rab volta ellenére is szabadon hozza meg döntéseit: igazságérzete nem engedi megalázkodni, s emberi méltósága megőrzése érdekében tudatosan vállalja a halált. 

Juraj Hollý és Sáfár Orsolya (fotó: Berecz Valter)

A jelmezek színszimbolikája is találó: Mária a második részben fehér ruhában lép elénk, ami kiemeli ártatlanságát, Erzsébet öltözete viszont az előadás első felében feltűnő és hivalkodó. A Tudor királynő csábítani akar, s hatalmát is reprezentálja megjelenésével. A második részben aztán férfias páncélt ölt magára, keménykezűségét és megfelelési kényszerét hangsúlyozva udvaroncai és bizalmasai felé.

A rendezés nagy erénye, hogy jól kidolgozott jelenetekbe ágyazza a történéseket, hagyva a zenét szabadon kibontakozni, amit pedig a színpadon láthatunk, pszichológiailag hiteles és életszerű. Szabó Máté színpadán hatalom által megnyomorított sorsok kelnek életre: Stuart Máriát a hatalom elpusztítja, élete nem teljesedhet ki, míg Erzsébetet felemeli, de a teljes szabadság számára is csak illúzió marad.

Bár eredetileg úgy volt, hogy egyetlen címszereplővel megy le a Stuart Mária teljes sorozata, végül Kolonits Klára mellé Sáfár Orsolyát is felkérték a királynő megformálására.

Jelenet (fotó: Berecz Valter)

Kolonits Klára tudása legjavát nyújtotta: technikailag fölényesen uralta a szólamot, szép, csengő szoprán hangon énekelte ki a legnehezebb ékítményeket is, szerepformálása pedig színészileg is hiteles volt. Ismét bebizonyította, hogy a bel canto operák cikornyás koloratúrái megfelelő technikai tudással, érzékenységgel és muzikalitással a drámai folyamatok szolgálatába állíthatók, s az érzelmek széles skálájának felvonultatására adnak lehetőséget a primadonna számára. Kolonits Klára maximálisan azonosult a kiszolgáltatott királynő alakjával, nagyon emberivé formálva őt, s a szerep láthatóan érzelmileg is megérintette. A börtönjelenetben olyan átszellemült magasztossággal énekelt, amire csak kevesen képesek, a zárójelenetben pedig Máriája megdicsőült.

Meglepetés volt számomra Sáfár Orsolya technikailag szintén kifogástalanul megoldott alakítása, és hogy érzelmileg ő is milyen hihetően tudott azonosulni a figurával. Neki nincs akkora gyakorlata a bel canto operák világában, mint kolléganőjének, vokális szerepformálása azonban így is meggyőző és szerethető volt. Ő is a figura bűnbánó esendőségét emelte ki, elénkvarázsolva ugyanakkor annak királynői méltóságát is. A szereppel művészi pályájának újabb jelentős állomásához ért, alakítása megérdemli a dicséretet.

Balga Gabriella – aki korábban is kipróbálta már magát bel canto mezzo szerepben – vokálisan remekelt VIII. Henrik utódjának szólamában. Szopránja könnyedén, hajlékonyan és egyenletesen járta be a kottát, az ékítményeket a drámai kifejezőerő szolgálatába állítva, s nagy élvezettel adta elő szólamát. Hatásosan jelenítette meg Erzsébet kimért hidegségét, a hisztéria határát súroló kétségbeesését. Kolonits Klárával közösen énekelt jelenete az este legfeszültebb hangulatú részlete volt.

Heiter Melinda, Kolonits Klára és Kovács István  (fotó: Nagy Attila)

Ideális Annának bizonyult Heiter Melinda, aki szép muzikalitással énekelte el rövidebb szerepét. Jelenlétével mindvégig támogató és megértő társa volt Máriának. 

Bár a darab férfi szerepei hálátlanok, ám nem kevésbé igényesek. Robert Dudley tenor szólama próbára teszi az előadóművészeket, Juraj Hollý azonban otthonosan mozog a bel canto zenei világában. Világos színezetű, lírai tenorhangon énekelt mindegyik általam látott előadáson, s kellő magabiztossággal és erővel állta a sarat mindhárom felvonás alatt.

A Talbotként színpadra lépő Kovács István a tőle megszokott magabiztos színpadi jelenléttel, nagy szakmai rutinnal formálta meg az áldozattal együttérző gróf figuráját. Mindvégig kulturált énektechnikával, lágy basszus hangon énekelt, élvezetes alakítást nyújtva.

Cecilt Balázs Norbert formálta meg figyelemre méltóan jó színpadi érzékkel és színészi készségekkel.

Az előadások zenei irányításáért Rajna Martin és Szennai Kálmán felelt. Rajna olykor nyersebb hangvételt ütött meg, erőteljesebb fortékkal, míg Szennai inkább a zenekari kíséret líraiságát igyekezett kiemelni. Mindketten hatásos drámai egységekbe foglalták a jeleneteket, szépen felépítve a feszültebb hangulatú részleteket is. Rajna vezénylése energikusabb, Szennaié lágyabb volt, de mindketten nagyszerűen kiszolgálták az énekeseket, magabiztosan, a partitúra alapos ismerőiként vezetve a zenekart.

Jelenet (fotó: Nagy Attila)

Az énekkar ezúttal is remekelt: a nagyszabású kórusbetétek árnyalatokban gazdagon, magukkal ragadó muzikalitással szólaltak meg.

A közönség az általam látott három előadáson szép tapssal jutalmazta a művészeket, s ha teltházak nem is voltak, a Stuart Mária sikert aratott Budapesten. Évad végi feladatként a Ház az elmúlt 15 év egyik legkiemelkedőbb premierjét valósította meg. Az évad első bemutatójaként előadott Nixon Kínában kapcsán kiemeltem, hogy szinte eszményi szereposztást sikerült kiállítani a magyarországi premier alkalmából; nyolc hónnappal később ugyanezt mondhatom el a Stuart Mária bemutatójáról is.

Péter Zoltán

*

2025. május 16., 18. és 25., Budapest, Magyar Állami Operaház

Gaetano Donizetti:

Stuart Mária

Opera olasz nyelven, három felvonásban, két részben, magyar és angol felirattal

Librettó: Giuseppe Bardari, Friedrich Schiller azonos című műve alapján

Magyar szöveg: Lax Éva

Angol szöveg: Keszthelyi Kinga

Díszlettervező: Antal Csaba

Jelmeztervező: Füzér Anni

Világítástervező: Szilárdi Csaba

Videótervező: Czeglédi Zsombor

Koreográfus: Kováts Gergely Csanád

Dramaturg: Perczel Enikő

Karigazgató: Csiki Gábor

Rendező: Szabó Máté

Szereplők:

Stuart Mária: Kolonits Klára, Sáfár Orsolya

Erzsébet: Balga Gabriella

Anna Kennedy: Heiter Melinda

Robert Dudley: Juraj Hollý

William Cecil: Balázs Norbert (operastúdió)

George Talbot: Kovács István

Közreműködik a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara

Vezényel: Rajna Martin, Szennai Kálmán