A Morva-Sziléziai Nemzeti Színház tagintézményeként működő Antonín Dvořák Színházban először mutattak be barokk operát: júniusban öt alkalommal tekinthette meg az ostravai közönség Georg Friedrich Händel Julius Caesar Egyiptomban című művét, amely a Znojmói Zenei Fesztivállal és a Cseh Barokk Együttessel koprodukcióban került színpadra.

A késő barokk operát nem lehet zenedrámának tekinteni a szó huszadik századi értelmében: a szólószámokat és együtteseket megszakító recitativók zárt számok sokaságára szabdalják a zenei anyagot, a librettók pedig nem feltétlenül törekednek a szereplők pszichológiailag hiteles ábrázolására. Ehelyett a kor divatjának engedve a komponisták ékítményekkel teleaggatott áriáikkal egy érzelmet vagy lelkiállapotot kívántak megragadni, amit sokszor a végletekig fokozva, szélsőségesen ábrázoltak.

Andreas Scholl (Julius Caesar)

A 18. századi zenés színház alakjai és színterei a kor udvari szokásait, viselkedésmódját, légkörét igyekeztek a színpadra varázsolni, az ókori történetek sokszor csak ürügyet szolgáltattak egy-egy allegorikus példázathoz. Nincs ez másként Georg Friedrich Händel operáival sem. Az opera seria csúcsteljesítményének tartott Julius Caesar Egyiptomban is szabadon kezeli a történelmi tényeket, s a kortárs közönség könnyen beleláthatta a történetbe az angol királyi udvar intrikus légkörét. A librettó valós személyek kalandjait meséli újra, de a szövegíró számára a történelmi hitelességnél fontosabb volt, hogy érzelmeikből ellentéteket, cselszövéseket kreáljon, illetve, hogy a fináléban a szerelem végső győzelmét hirdethesse. Az antik környezet pedig ez alkalommal is remek lehetőséget jelenthetett a korabeli színpadra állítók számára, hogy a zenéhez csillogó színpadi látványt társítsanak bonyolult díszletekkel, látványos felvonulásokkal, csatajelenetekkel.

Nincs tehát könnyű helyzetben a kortárs rendező, aki közelebb akarja hozni az 1700-as évek dalműveit a 21. századi közönséghez. Egy minden tekintetben autentikus színpadra állítás több szempontból is problematikus: a látványos, realisztikus díszletek költségesek, a tömegjelenetek számos statisztát igényelnének, a korabeli színházi gesztikuláció ma már megmosolyogtató, a statikus színpadképek pedig unalmasak lehetnek a kortárs közönség számára, de a darabok mesterkélt példázat jellegét sem feltétlenül tudjuk ma már dekódolni. Brno után („Érzelmek labirintusában” – Händel Alcina című operája) azonban Ostravában sem kívántak maradéktalanul hódolni a régi operákkal kapcsolatban bevett szokássá vált gyakorlatnak: nem követték szolgai módon a rendezői színház extravagáns megoldásait. Ugyanakkor nem egy sohasem volt ókori világot varázsoltak a színpadra, inkább a kettő ötvözetét valósították meg.

Doubravka Novotná (Kleopátra)

Már a Daniel Dvořák tervezte díszletek is kombinálják a modern színházi megoldásokat a barokk előadói hagyományokkal, Jiří Nekvasil rendezése az első felvonásban a barokk gesztikulációt is felidézi, miközben nem idegen tőle az irónia és a humor sem. A színpadot egy hatalmas lépcsősor uralja, amin látványosan lehet felvonulni és kivonulni, s aminek a segítségével didaktikusan lehet ábrázolni a hatalmi harcokat, alá-fölérendeltségi viszonyokat. Hana Kelar Knotková stilizált jelmezei megidézik az antikvitást, és megmutatnak valamit az 1700-as évek előadásainak pompájából is. Kleopátra és testvére a hatalmat szimbolizáló aranyba öltözve jelenik meg, szintén aranyszínű, az ókori Egyiptom szobrait, épületeit ábrázoló díszletfüggönyök előtt. A színpadi látvány fontos eleme egy hatalmas tükör is, amit többször is a közönség felé nézve eresztenek le, s a szereplők abba nézve énekelnek. A tükörbe nézés szimbolizálhatja a magunkba tekintést, de a tükör az uralkodókat és államférfiakat oly gyakran hatalmába kerítő hiúság szimbóluma is, így ez a megoldás is értelmezhető metaforikusan. A legkáprázatosabb, barokkos színpadkép a második felvonás nyitójelenete, amikor Kleopátra magát Lydiának kiadva próbálja elcsábítani áriájával Caesart. Ezt követően a rendezés a modern színházi megoldások felé mozdul el. A fennmaradó játékidőben Nekvasil nagyrészt az üres színpaddal operál, a csatajeleneteket modern tánckoreográfia adja vissza, a barokk gesztikuláció teljesen eltűnik, s az előadás mozgalmasabbá válik.

Valer Sabadus (Sextus Pompeius) és Monika Jägerová (Kornélia)

A rendezés tehát két részre osztja a produkciót, amik látszólag élesen eltérnek egymástól, mégis szerves egységet alkotnak: a barokk operák látványvilágát megidéző hagyományosabb és egy,  a modern színházművészet módszereit alkalmazó részre, és ez utóbbi megoldások sem hatnak idegennek. Ilyen például, amikor a második felvonás elején a leeresztett függöny előtt színpadra lépő Caesar beint a zenészeknek, vagyis kilépve az előadás keretei közül leleplezi annak előadás voltát. Ez a gesztus fokozza az előadás játékosságát, miközben jelzi azt is, hogy nem kell mindent véresen komolyan venni, ami a színpadon történik – vagyis az ironikus távolságtartás eszköze is. A befejezés is ad egy fricskát a történetnek: miközben a kórus a Kleopátra és Caesar egymásra találása miatti happy endet zengi, a katonák egyszer csak elhagyják a színpadot, a balerinák „We love Cleopatra” and Caesar-pólóban pörgetik a kezeikben lévő művirágokat, Kornélia pedig idegesen igazgatja cipőpántját. Az ironikus kiszólásokat, gegeket azonban Nekvasil szerencsére nem viszi túlzásba.  

A rendezés eklektikus, de összhatását tekintve nem kaotikus, s mivel nem értelmezi át a történetet, s a színpadon nagyjából az történik, aminek az eredeti színpadi utasítások szerint történnie kell, a darab a rendezői koncepciót nem „dobja le magáról”. Mindez jól működő, helyenként kissé statikus, de élvezetes előadást eredményez. A kezdeti változatos színpadképek a második felvonás egy pontjától kezdve szürkébbé válnak, de az énekesek színészi játéka, a táncosok produkciója, a sodró lendületű zenei megvalósítás mindvégig fenntartja a figyelmünket.

Franko Klisović (Ptolemaiosz)

A régizenére specializálódott Cseh Barokk Együttes a megemelt zenekari árokban foglalt helyett, s bár a művészek historikus hangszereken – a rézfúvósok többek között nem rendelkeztek szelepekkel és billentyűkkel – játszottak, interpretációjukat mégsem tudom teljes mértékben autentikusan tekinteni. Egyrészt az előadók számát nem redukálták 10-12 főre – az 1700-as években már egy ekkora zenekar is nagynak számított! –, másrészt Roman Válka irányításával már-már a romantikus operák zenei világát idéző szenvedélyességgel emelték ki a muzsika drámaiságát, a szélsőséges érzelmeket. A korabeli hangszerek ugyanakkor alapjaiban határozták meg az előadás hangzásvilágát, így ízelítőt kaptunk a régizenei hangzásvilágból is. Az általam látott előadáson a zenészek precízen követték az énekeseket, s játékuk nem nélkülözte a barokk mozgalmasságot sem, megmutatva Händel zenéjének sokszínűségét is.

Az „autentikus hangzásvilágot” a korabeli hangszerek mellett a férfiszoprán szólamokat életre keltő három kontratenor biztosította. A címszerepet ráadásul egy világsztár, Andreas Scholl formálta meg, aki magabiztosan, hajlékony tenorhangon és persze kiváló stílusismerettel járta be Caesar szólamát. Vokális szerepformálása nem volt híján a drámai erőnek sem, magabiztos színpadi jelenléte pedig színészileg is hiteles alakítással párosult. A pályán töltött évtizedek alatt Scholl hangja mára fesztett fényéből és erejéből, virtuóz énektudása azonban még mindig a régi, s látszólag magától értetődő könnyedséggel énekelte ki a szólam minden cikornyás ékítményét.

Jelenet

A Ptolemaioszként színpadra lépő Franko Klisovič is nagy professzionalizmusról tett tanúbizonyságot. Technikailag kifogástalanul abszolválta énekelnivalóját, hihetően jelenítve meg az uralkodói gőgöt, a trónhoz végsőkig ragaszkodó, azért bármire képes cselszövőt.

A harmadik kontratenor, Valer Sabadus energikusan alakította Sextust, áriáiban remekül megragadva annak szélsőséges érzelmeit, őrjöngő fájdalmát. Olykor kicsit túl is játszotta ezt az őrjöngő fájdalmat és a dühös bosszúvágyat, de elképzelhető, hogy ezek a túlzások a rendezői koncepció részét képezték.

Akhillasz hadvezér alakját Michal Marhold szólaltatta meg erőteljes, hajlékony bariton hangon, kellő súlyt és méltóságot adva a katonai vezető figurájának. 

Kleopátra szerepében Doubravka Novotná brillírozott. Hihetetlen muzikalitással, nagy beleéléssel szólaltatta meg a kottát, a virtuózabb részleteket is játszi könnyedséggel interpretálva. Zeneileg az egyiptomi királynő alakja a legösszetettebb: a vágy és a kacérság keveréke, de az emelkedett patetikusság sem idegen tőle. Novotná remekül hozta a testvérével a trónért küzdő kitartó és okos asszony figuráját, a második felvonás csábító áriáját is csodálatos érzékiséggel szólaltatva meg. Elhittem neki, hogy a címszereplőt megbabonázza.

Kornélia a rendezés szerint a saját sorsát kezébe vevő és alakító királynő ellentéte: férje, Pompeius halála után ki van szolgáltatva a férfiaknak, s tehetetlenül tűri erőszakosságukat. Ptolemaiosz és Akhillasz verseng a kegyeiért, s mindketten erőszakosan közelítenek hozzá. Monika Jägerová nagyszerűen hozta a férje elvesztését fájdalmas látomásokban sirató, törékeny hősnő alakját, kiváltva ezzel együttérzésünket.

Az általam látott, utolsó előadáson a produkció szép sikert aratott az egykori bányavárosban. Bár nem volt teltház – a harmadik emeleti helyek közül keveset adtak el –, a földszintet teljesen megtöltötte a közönség, amely a harmadik felvonás fináléja után hosszasan, állva ünnepelte az előadókat.

Péter Zoltán

fotó: Martin Popelář

*

2025. június 26., Ostrava, Antonín Dvořák Színház

Georg Friedrich Händel:

Julius Caesar Egyiptomban

Opera három felvonásban, olasz nyelven, cseh és angol felirattal

Librettó: Nicola Francesco Haym

Díszlettervező: Daniel Dvořák

Jelmeztervező: Hana Kelar Knotková

Mozgástervező: Antonín Blahuta

Zenei rendező: Roman Válek

Produkciós menedzser: Kateřina Svobodová

Dramaturg: Juraj Bajús

Rendező: Jiří Nekvasil

Szereplők:                                           

Julius Caesar: Andreas Scholl

Sextus Pompeius: Valer Sabadus

Kornélia: Monika Jägerová

Kleopátra: Doubravka Novotná

Ptolemaiosz: Franko Klisović

Akhillasz: Michal Marhold

Közreműködik a Cseh Barokk Együttes, valamint balett-táncosok és parkour atléták

Vezényel: Roman Válek