Bár a Müpában nem működik repertoárszínház, vannak operaelőadások, amelyek időről időre visszatérnek a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára. A Wagner Napok előadásai mellett ilyen Fischer Iván Don Giovanni-interpretációja is, amit harmadszorra láthattunk a Duna-parton. Régi, jól bejáratott előadásról van szó, amely ezúttal sem okozott csalódást a Mozart-rajongóknak, és emlékezetes marad a mű hazai interpretációjának történetében. 

Fischer Iván hosszú évtizedek tapasztalatát magába sűrítő zenei koncepciója üde színfoltként világlik ki a hazai Don Giovanni-előadások közül. Egyrészt a maga összetettségében ragadja meg a partitúrát, másrészt igyekszik megtisztítani azt az elmúlt évtizedek bemutatói során rárakódott sallangoktól. A lírai részletek érzelgősség nélkül szóltak, a sötétebb tónusú motívumokkal átszőtt ütemek életre keltése kerülte a hatásvadász drámaiságot, miközben a zenei értelmezés egészét áthatotta a mozarti életöröm és derű. A csúcspontok túlzó, a romantikus előadási gyakorlatot jellemző megoldásainak elvetése is előnyére vált az előadásnak.

Luca Pisaroni (Leporello) és Miah Persson (Donna Elvira)

A historikus gyakorlatnak megfelelően a recitativókat fortepianóval kísérték. A zenei megvalósítás nagy erénye volt plasztikussága: az énekesek nagyszerűen artikulálva, érthetően adták elő olasz szövegüket, miközben remekbe szabott színészi játékkal leheltek életet a kottát sűrűn átszövő zenei párbeszédekbe, így azok hallgatása is nagyszerű művészi élménnyel ajándékozta meg a hallgatóságot.

Fischer ezúttal is nagy alázattal közelített Mozart muzsikájához. A historikus és a romantikus előadói gyakorlat megoldásait is felhasználva eredeti és ötletes koncepció mentén keltette életre a darabot. Rendezése nem él a rendezői színház merészebb megoldásaival: a jelmezek a zeneszerző korát, míg a díszletelemek a vicenzai Teatro Olimpicót idézik. A színpadképek tablószerűsége, az énekesek színpad felé fordulva énekeltetése, az eredeti rendezői utasítások precíz megvalósítása hagyományos Don Giovanni-előadást eredményezett.

A nyitó jelenetsorokban ugyanakkor a Kormányzót a címszereplő ezúttal nem leszúrja, hanem – statiszták által megszemélyesített – szobrokat dönt rá. A szoborcsoportok az előadás állandó elemei, s a zárójelenetben maguk alá temetik a főhőst is. Az emberi testeket tárgyiasító spanyol amoroso vesztét egykori áldozatai okozzák, vagy legalábbis eszerint is lehet értelmezni a látottakat: az etikátlan kalandozások rossz véget érnek, s elpusztítják az amorális főhőst, aki azt hiszi, mindent megtehet büntetlenül. A karmester-rendezőt nem érdekelték túlzottan az operák operáját körüllengő filozófiai értelmezések és elmélkedések, ehelyett elsősorban a zenei megvalósítás precíz tökéletességére összpontosított, egy mindenki számára elfogadható, nem radikálisan újszerű értelmezését adva a történetnek. Az előadás igazságát egy közhelyes tanulságban állapíthatjuk meg: ösztöneink és vágyaink gátlástalan kiélése megbosszulja magát. A színpadon mindvégig rend uralkodott: mindenki tudta, mikor, hol kell bejönnie, kimennie, hová kell állnia és mit kell csinálnia – senki sem ténfergett tanácstalanul, s ha a rendezés a történet elmesélésén túl sokat nem is tett hozzá a színházi élményünkhöz, a magas művész színvonallal nem maradt adós.

Maria Bengtsson (Donna Anna)

Eredetileg az volt a terv, hogy André Schuen formálja meg a címszerepet, de betegsége miatt végül a szeptember 11-i és 12-i előadáson nem ő, hanem Christopher Maltman lépett színpadra, akit nemcsak határozott színpadi jelenléte tesz alkalmassá a címszerepre, hanem hangjának erőteljes, sötét tónusú matériája is. Szerepében otthonosan mozogva, könnyed természetességgel járt-kelt a színpadon, és vokális szerepformálása is meggyőző volt. Don Giovanni impulzív szerelmi fellángolásait éppoly hitelesen adta vissza, mint cinikus, egyes jelenetekben már-már démonikus iróniáját, miközben hirtelen fellángoló, gyilkos indulatait is látszólagos könnyedséggel érzékeltette. 

Luca Pisaroni telitalálat volt Leporello szerepére. Remekbe szabott színészi alakítása olyan professzionális vokális produkcióval párosult, amelyet csak ritkán láthattunk-hallhatunk ebben a szerepben az elmúlt években Budapesten. Kulturált énektechnikája magas fokú muzikalitással társulva mindvégig az árnyalt jellemábrázolást szolgálta, s miközben hihetően ábrázolta a figura kisszerűségét, jobbsorsra érdemességét is képes volt felvillantani.  

Bernard Richter egyoldalú alakítása üzembiztosan hozta a Don Ottavio szerepéhez szokásosan társított elvárásokat: az érzelgős papírmasé figurát, aki igyekszik biztos támaszt nyújtani szerelmének, de aki férfi vonzerő tekintetében képtelen felvenni a versenyt menyasszonya csábítójával. Szerepformálása nem volt kiemelkedő, első felvonásbeli áriájában pedig már-már sziruposan szentimentális hangot ütött meg, de kétségtelen, hogy jelentős tenor hanganyag birtokosa, aki érzelmileg igyekezett azonosulni a figurával. 

Cser Krisztián (Kormányzó)

Daniel Noyola Maesettója nemcsak a faragatlan, durva paraszt benyomását keltette; mind színészi játékát, mind éneklését tekintve árnyaltan mutatta be a figurát. Túlzásoktól mentes alakítása szórakoztató volt, s a szerepben rejlő humort is sikerült kiaknáznia.

A Kormányzó rövidebb szerepét Cser Krisztián ezúttal is karakteresen, dörgedelmes basszus hangon szólaltatta meg.

Az énekesnők közül leginkább Giulia Semenzato alakítása nyert meg a tetszésemet. Zerlina szerepét mintha ráöntötték volna: kedves, üde jelenségként, szépen csengő szoprán hangon énekelte végig az estét, meggyőzően ábrázolva a parasztlány egyszerűségét, akit valószínűleg nem annyira Don Giovanni vonzereje vesz le a lábáról, hanem a társadalmi rang és luxus, amit a férfi számára felkínál.

Maria Bengtsson Donna Annája a megszokottnál kevésbé volt hisztérikus, s alakítása nem nélkülözött egyfajta fennköltséget sem, miközben magabiztos színpadi jelenlétével is felhívta magára a figyelmet. Anna jeleneteit a mozarti muzsika kiváló ismerőjeként, precíz énektechnikával tolmácsolta, alakítása mégsem volt mentes egy fajta statikusságtól, ami persze a rendezői koncepció része is lehetett.

Hasonlót éreztem Miah Persson esetében is. Visszafogott Donna Elvirája távol állt a megszokott vérbő, latinosan temperamentumos Elviráktól. Szerepformálása kétségtelenül ihletett volt, s mind színészileg, mind pedig vokálisan igyekezett árnyaltan interpretálni szólamát, de az ő alakítását is statikusnak, egyes jelenetekben kifejezetten merevnek éreztem.

Miah Persson (Donna Elvira) és Christopher Maltman (Don Giovanni)

A második felvonásban ezúttal is legördült a függöny Don Giovanni pokolra szállása után, s a zárójelenetet – akárcsak a Magyar Állami Operaház legutóbbi felújítása esetében – kihúzták. Erre most sem tudok más indokot találni, minthogy dramaturgiailag hatásosabbnak találhatták ezt a lezárást – Fischer Iván elsőrorban Don Giovanni elkárhozására koncentrált –, s elhibázott megoldásnak azt, hogy a csúcspont után minden szereplő elénekli, hogyan folytatja életét. Pedig Mozart eredeti megoldásának is megvan a maga dramaturgiai szerepe, hiszen egyértelműen tudtunkra adja: az emberek sorsát formáló, kimagasló képességekkel rendelkező személyiségek halála után mindenki élete visszazökken a hétköznapiság medrébe. Nem lesz már semmi sem ugyanolyan, mint előtte volt, de az élet nem áll meg, s végül a Don Giovannikat is elfeledik..   

Péter Zoltán

*

2025. szeptember 11., MÜPA, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Wolfgang Amadeus Mozart:

Don Giovanni

Opera két felvonásban, olasz nyelven, magyar felirattal

Librettó: Lorenzo da Ponte

Világítás-, és díszlettervező: Andrea Tocchio

Technikai vezető: Zentai Róbert

Ügyelő: Udo Metzner

Jelmeztervező: Anna Biagiotti

Korrepetítor: Füzi Nóra

Mozgásrendező: Georg Asagaroff

Mozgástréner: Czvikli Fanni

Rendező: Fischer Iván

Szereplők:

Don Giovanni: Christopher Maltman

Leporello: Luca Pisaroni

Donna Anna: Maria Bengtsson

Donna Elvira: Miah Persson

Don Ottavio: Bernard Richter

Zerlina: Giulia Semenzato

Masetto: Daniel Noyola

Kormányzó: Cser Krisztián

Közreműködik a Budapesti Fesztiválzenekar, a Fischer Iván Operatársulat táncegyüttese, és a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói

Vezényel: Fischer Iván