Beethoven egyetlen operáját, a Fideliót nem sokkal megnyitását követően műsorára tűzte a Magyar Királyi Operaház. A mű – kisebb-nagyobb megszakításokkal – több mint száz éven át a Ház állandó repertoárjának része maradt, egészen az 1990-es évek végéig. 1998 után tíz évre lekerült a műsorról, majd 2008-ban tért vissza az Andrássy útra, Kovalik Balázs megosztó rendezésében. Ez az előadás kiváló alkalmat nyújtott annak újragondolására, miként állítható a 21. században színpadra Beethoven humanista víziója a hitvesi szeretet megszabadító erejéről. A mű egységének problémája ugyanis már az ősbemutató óta zavarba ejti a kritikusokat: az első felvonás könnyedebb hangvételű Singspielként indul, dalszerű szólószámokkal, hogy aztán egyre sötétebb tónusú, heroikus pátoszba torkolljon, amely elsősorban a második felvonásban bontakozik ki teljes egészében.

A Fidelio a kétszintes dráma hagyományát követi: a kisszerű polgári léttel párhuzamosan a partitúrában egy magasabb rendű, hősi szféra is jelen van. Fodor Géza az 1980-as években írt kritikájában rámutatott, hogy Beethovennél a kispolgári világ hétköznapi kisszerűsége saját korlátozottságán keresztül teszi nyilvánvalóvá a hősi szféra szükségszerűségét. A két szféra zenei világa nem áll ellentétben egymással, hanem szervesen összetartozik.

Marzelline és Jaquino kettősében Beethoven különös érzékenységgel fejezi ki Marzelline „többre vágyását”. A kettősbe ékelődő szólórészben Marzelline a Fidelióhoz kötődő, emelkedettebb hangvételt szólaltatja meg, s ezzel megjeleníti azt a létállapotot, amely számára többet jelent a fiú által kínált házasélet hétköznapi perspektívájánál.

A Marzelline–Rocco–Jaquino–Fidelio kvartettben a fiatal lány arra is képes, hogy apját egy pillanatra ebbe az idealizált létállapotba emelje; az együttest követő áriában azonban Rocco visszazuhan a hétköznapi valóságba. Egy ponton túl Marzelline sem képes átlépni saját határait, s zenei anyaga már nem „követi” a címszereplőt a humanizmus legmagasabb rendű régióiba.

Sáfár Orsolya, Palerdi András és Szántó Andrea (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Kovácsházi István (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Az Operaház ezúttal Tobias Kratzer hat évvel ezelőtti londoni rendezését hozta el a budapesti közönség számára. A német rendező tudatosan reflektál a mű kettősségére: az első felvonás realisztikus várudvaron játszódik, korhű jelmezekben, míg a második felvonásban kiemeli a történetet a realitás keretei közül, és általános érvényű példázattá formálja.

Értelmezésének kiindulópontja az, hogy az opera központi gondolata a szabadság, s mivel a liberté a francia forradalom egyik jelszava volt, a cselekményt is annak korába helyezi át. Ezt az előfüggönyre vetített égalité, liberté, fraternité szavak, valamint a várkapura kitűzött, méretes francia zászló jelzik.

Az első felvonás azonban csak a felületes szemlélő számára meséli el hagyományos módon a történetet, hiszen Marzelline alakját radikálisan újraértelmezik. Ebben a rendezésben a lány Fidelio segítőjévé válik: annak nagyáriája alatt meglesi átöltöző szerelmét, és ekkor döbben rá, hogy választottja valójában nő. A visszautasítás miatt érzett korábbi csalódottsága együttérzéssé alakul át, s kéretlenül is követi Fideliót az erőd sötét kazamatáiba. A történet végén már ő vezeti a fellázadt népet Pizarro ellen, s végül ő lövi le a zsarnokot, aki bosszúból végezni akar az igazságtalanul fogva tartott Florestannal.

A második felvonásban a börtönpince helyett egy tárgyalóterem tárul elénk, amelynek közepén a leláncolt Florestan egy sziklán fekszik. A rabot az énekkar tagjai veszik körül, akik végig asszisztálnak a történésekhez, és folyamatosan reflektálnak azokra. A rendezés ezzel kiszakítja a hősi szférát a valóság konkrét közegéből, s elvontabb példázattá formálja az ártatlanok szenvedéséről, az embertelenségről, a közösség felszabadító erejéről és a jó győzelméről.

A rendezés a tömeg kettős természetére is rámutat: a kórustagok nem csupán szemlélik az eseményeket, hanem Marzelline vezetésével végül fellázadnak a zsarnokság ellen. Az előadás azt sugallja, hogy a tömegnek nincs önálló véleménye; mindig a lelkesítő vezető nyomába szegődik.

Kovácsházi István, Szemerédy Károly, Palerdi András (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Sinéad Campbell Wallace, Jamez McCorkle és Kiss András
(fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

A produkciót vezénylő Halász Péter sajnos nem villantotta fel Beethoven remekművének minden árnyalatát. A daljátékos hangvételt élénk frissességgel tolmácsolta, a patetikusabb részletek emelkedettségét azonban nem adta vissza teljes gazdagságukban. Tempóválasztásait többször is gyorsabbnak éreztem a szükségesnél, s olykor úgy tűnt, hogy szinte hajszolta az énekeseket. Az énekkar ezúttal is magas szintű profizmusról tett tanúbizonyságot. A kórusrészletek már-már kifogástalan pontossággal, nagy érzelmi intenzitással szólaltak meg mindkét általam megtekintett előadáson. A zenekar kevésbé árnyalt játéka miatt azonban így is csökkent a kórustablók ereje; a két felvonás fináléja nélkülözte a valódi katarzist.

A nagyobb szólószerepeket kettős szereposztásban osztották ki. A két címszereplő közül Sinéad Campbell Wallace Washingtontól Londonon át Párizsig a világ számos dalszínházában megformálta már Leonórát. Ezúttal is meggyőző alakítást nyújtott, magas fokú énektudással lehelve életet a kotta líraibb és drámaibb részeibe is. A magasabb regiszterben szopránja valósággal szárnyalt, miközben a mélyebb hangokat is erőteljesen, magabiztosan fogta meg.

A másik Fidelio, Szántó Andrea neve sokáig nem szerepelt a produkció hivatalos honlapján, feltételezhető, hogy beugrással mentette meg a bemutatót. Nem lenne tehát igazságos számon kérni rajta kollégája profizmusát, és Fidelio szólama nem is igazán illeszkedik hangi adottságaihoz. Az énekesnő azonban mindent megtett, hogy eleget tegyen a rendezői utasításoknak, s nagy energiákat mozgósítva játszotta végig az estét. 

Jamez MacCorkle intelligensen, kellő érzékenységgel tolmácsolta Florestan alakját, hitelesen formálva meg a megtört fogoly szenvedéseit, azonban az előadás végére érezhetően elfáradt. Szinte kifogástalan alakítást nyújtott viszont Kovácsházi István, akiről nem túlzás azt állítani, hogy a szerep ideális megformálója volt. Érces tenorja egy pillanatra sem veszített erejéből, látszólag magabiztos könnyedséggel fogta meg a magasabb hangokat is, hihetően ábrázolva a főhős útját a reménykedő vágyakozástól a megszabadulás mámoráig.

A két Rocco közül Kiss András alakítását éreztem összetettebbnek: zengő basszusa és markáns színpadi jelenléte ideális választássá tették a szerepre. Alakításának nagy erénye, hogy képes volt emberileg esendőnek láttatni a figurát. Palerdi András üzembiztos alakítást nyújtva vette a partitúra állította akadályokat, precízen teljesítve a szereppel szemben támasztott elvárásokat.

Sinéad Campbell Wallace, Cser Krisztián, Kiss András és Jamez McCorkle
(fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Jelenet (elöl Haja Zsolt) (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

A Marzellinét alakító énekesnők lendületesen játszották végig az estét, és vokálisan is nagyszerűen helytálltak. Sáfár Orsolya érettebb, érzelmileg összetettebb alakítása éppúgy meggyőző volt, mint Anija Lombard fiatalosan üde megszólalása.

Az intrikus Pizarrót Cser Krisztián és Szemerédy Károly keltette életre, játékukban nagy indulatokat aktivizálva. Szemerédy egy igazán visszataszító figurát formált meg, míg Cser Krisztián inkább intelligens pszichopataként ábrázolta a fogházparancsnokot. Énekesi teljesítményét tekintve Cser alakítása volt a nagyobb volumenű; Szemerédy e tekintetben szerényebb teljesítményt nyújtott.

Jaquino szerepében mindkét szereposztásban Pál Botond lépett színpadra. A fiatal tenorista a legtöbbet hozta ki a mellékszerepből, élvezetes alakítást nyújtva.

Haja Zsolt tenoros színezetű baritonja ugyan nem tudott kellő súlyt és jelentőséget adni Ferrandónak, fegyelmezett alakításával azonban az előadás meginghatatlanul biztos pontja volt.

Az Operaház legújabb Fidelio-bemutatója a remek művészi teljesítmények ellenére is hagyott hiányérzetet bennem, mivel a szimfonikus részeket, a zenekari kíséretet ezúttal nem sikerült olyan szinten kivitelezni, ami igazán katartikussá tette volna az előadást. A színpadra állítás pedig – bár kétségtelen, hogy a rendező logikai ellentmondásoktól mentes, működő előadást hozott létre – háttérbe szorította a mese fontos mondanivalóját a hitvesi szeretet, a hűség minden akadályt legyőző, megszabadító erejéről.

Péter Zoltán

*

2026. április 24., 25., Magyar Állami Operaház

Ludwig van Beethoven:

Fidelio

Opera két felvonásban, német nyelven, magyar és angol felirattal

Librettó: Jean-Nicolas Bouilly nyomán Joseph Sonnleithner, Stephan von Breuning és Georg Friedrich Treitschke

Látványtervező: Rainer Sellmaier

Díszlet adaptáció: Manuel Curiman

Világítástervező: Michael Bauer

Videó: Manuel Braun

Dramaturg: Bettina Bartz

Karigazgató: Csiki Gábor

Felújító rendező: Yves Lenoir

Rendező: Tobias Kratzer

Szereplők:

Leonora / Fidelio: Sinéad Campbell Wallace, Szántó Andrea

Florestan: Jamez McCorkle, Kovácsházi István

Pizarro: Cser Krisztián, Szemerédy Károly

Rocco: Palerdi András, Kiss András

Marzelline: Sáfár Orsolya, Anija Lombard

Jaquino: Pál Botond

Első fogoly: Gulyás Dénes

Második fogoly: Kováts Kolos

Közreműködik a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara, továbbá Csémy Balázs, Efstratiadis Stratos, Horváth Márk, Jáger András, Kecskés Alexis, Krenn Julian, Merán Bálint, Mesés Gáspár, Pálinkás Dániel, Szelei István, Válóczy Elek

Vezényel: Halász Péter